Kárpátalja anno: a hontalan Rákóczi

A Rákóczi sírja és egyéb költemények című Radó Antal verseskötet 1903-ban jelent meg Budapesten. A könyv első verse a címadó Rákóczi sírja, mely drámaian foglalja össze a Nagyságos Fejedelem küzdelmes életét és hontalanságát.

Az ötödik versszakban a költő megemlíti Munkács várát és a hős várvédő Zrínyi Ilonát.

 

Egy kép került kezembe ma

S alatta ez a sor irás van:

„A minoriták temploma

Konstantinápoly városában.”

Nem készítette művész tolla;

Egy útas, ott lenn vándorolva,

Dilettáns kézzel rajzolá.

Mért rázza mégis föl a lelkem?

Mért nézek áhitattal telten

És elfogódva rá?

 

E tájon, ennyi hervadás-,

És ennyi pusztulással szembe,

Hol mindenről lerí a gyász,

E galatai sárba’, szennybe’,

E szűk hajlékban, amely ott áll,

És látszik, szintén megkopott már

A szélnek ostromaiban:

Szegényes nyughelyére téve,

Idestova százhetven éve,

A föld alatt Rákóczi van.

 

Ki hosszú sóvárgás között

A Márványtenger partja mellett

Olyan soká volt száműzött:

lm halva sem talált kegyelmet.

Van feledés százféle bűnre,

De amit ő müvelt, az íme

Még egyre fáj, még egyre bánt:

Törvénybe’ van rebellis volta

És az élőre és a holtra

Áll az ítélet egyaránt.

 

Rákóczi! ezt remélted-e,

Midőn a rodostói házban

Múlt éveid története

Elédbe rajzott látomásban?

Midőn elmédbe’ végig futván

Élted viszontagságos utján,

Tűndve megkérded magad:

A nép, amelynek szíved szolgált,

Nevednek is emel-e oltárt,

Amelynek lángja égbe hat?

 

Oh hős! láttad magad talán,

Tizenkét esztendős korodba’,

A Zrínyi lánya oldalán

A harc golyói közt forogva:

Hogy a munkácsi vár tövébe’

Caprara immár harmadéve

Rátok szegezte ágyuját,

S te fent az ostromlókat nézéd

És fegyveriknek dörrenését

Büszkén, mosolygva hallgatád.

 

S eszedbe juthatott az éj,

Amelyen nász-szobádra csaptak,

S ott hagyva nődet, ifjú férj,

Elmentél Bécsújhelybe rabnak.

Hogy’ néztél büszke méltósággal

Farkasszemet a vészbirákkal,

Nem félve a halált,

És árulással összeróva,

Hogy’ állt számodra a bitófa,

De mindhiában állt.

 

S aztán a harc! Félistenül

Hol a hazában megjelentél,

Ezernyi nép hogy’ vett körül,

Egy szóddal serget hogy’ teremtél!

S a mikor nőttek a veszélyek,

Hogy’ nőttek vélök a vezérek:

Bercsényi, Bottyán… mindegyik!

Hogy’ mentek tűzbe, érted küzdve,

Váraknak füstje, falvak üszke

Hányszor jelölte lépteik!

 

S a nyolcesztendős viadalt

Hogy gondolatban általélted:

Tán elzümmögted azt a dalt,

Mely annyit lelkesíte érted.

S tán azt képzelted, évek múlva,

Török vizek felé vonulva

Jön egy magyar csapat,

És díszszel, fénynyel, diadallal.

Hazakíséri majd e dallal

A te hült hamvadat!

 

Oh nagyságos fejedelem!

Hijába hitted, mindhijába!

Aludj a régi jó helyen

És mitse várj multad dijába!

Hisz olyan régen alszol ottan!

Megszokhattál már kis zugodban:

Ne véld, hogy elviszünk!

Hogy elmegyünk majd díszmenetbe.

Hogy itthon lészsz majd eltemetve,

Szegény rebellisünk!

 

Neki százhúsz mérföldje volt,

És mind a hazájának adta;

Csak hat lábat kivánt a holt,

S hazája eddig megtagadta.

Volt néki sok rónája, bérce,

Azokba’ sok márványa, érce

S értünk veszett el mind e kincs!

Sírjára holmi gránit-roncsot

Kivan csupán, meg holmi broncot

S mi azt feleljük néki: nincs!

 

Nincs semmink! Oly szegény a hon! …

Csak olykor egy-egy verselője,

Merengve rég elmultakon,

Dalol egy éneket felőle.

Nem kérdi, balgán, róla dallván,

Hogy szive mélységes siralmán

Megbotránkoznak-e, nem-e ?

Csak ír, s két könny hull a papírra:

Az egyiket fájdalma sírja,

A másik könnyet — szégyene.

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma