Kárpátalja anno: az Árpád-vonal

Az Árpád név hallatán Kárpátalján két fogalom juthat az eszünkbe: a honfoglalás és a második világháborús erődrendszer. Mindkettő Árpád fejedelemről és a Kárpátokról szól.

Több mint ezer éve, 896-ban a Vereckei-hágón keresztül vezette be őseinket a Kárpát-medencébe Árpád fejedelem, 70 évvel ezelőtt pedig a Kárpátok vonulatai között épült meg az a róla elnevezett erődítményrendszer, mely a keleti oldalról óvta Magyarországot.

A Kárpátok magas hegyeinek, keskeny völgyeinek köszönhetően évszázadokon át nyújtott természetes védelmet hazánknak. Olykor azért áthatolt rajta egy-egy nép: egyszer a besenyők, máskor a kunok és a tatárok támadtak rá a magyarokra.

A XIX. és a XX. század folyamán pedig új ellenség jelent meg a Kárpátok keleti kapujában: az oroszok. Az 1848–1849-es szabadságharc idején is ebből az irányból támadtak Magyarországra, s a második világháború alatt is innen várta hazánk a Szovjetunió hadseregét.

A védelemhez a Magyar Királyi Honvédségnek egy olyan erődítményrendszert kellett kidolgoznia, mely megakadályozza a Vörös Hadsereg átjutását az Északkeleti- és a Keleti-Kárpátokon.

Magyarország három védelmi vonalat épített ki. Az első a Hunyadi-állás volt, mely a Kárpátok előhegyei között létesített helységtámaszpontok láncolatából állt, melyek utakat és völgyeket zártak le. Mindennek az volt a célja, hogy megbontsa és lelassítsa az ellenség seregét.

A második vonal a Szent László-állás volt, melyet a történelmi Magyarország határán jelöltek ki, de teljesen nem készült el. Kisebb támpontokból állt, ahol tüzelőállásokkal, géppuskafészkekkel zárták le az utakat és az átjárókat. Hasonló feladatot látott el, mint a Hunyadi-állás.

A védelmi rendszer harmadik, legfontosabb része pedig az Árpád-vonal volt, melyet a Magyarország felé vezető völgyekben építettek ki. A Keleti-Beszkidektől egészen a Berecki-havasokig terjedt, légvonalban több mint 600 kilométer távon.

Az Árpád-vonal építése a második világháború elején kezdődött el a legnagyobb titoktartás közepette.

Kárpátalján 1939-ben, Észak-Erdélyben és a Székelyföldön 1940-ben láttak hozzá a munkálatokhoz, melyek egészen 1944 nyaráig tartottak. Ekkor készültek el azok a föld alatti betonbunkerek is, amelyekből még ma is megtekinthető néhány.

A betonbunkerek falvastagsága 60–100 cm, alapterületük 6–9 négyzetméternyi volt. Egy-egy raj számára szolgáltak óvóhelyként, illetve ezekben tárolták a lőszert és az élelmet. A bunkerek között futóárkot ástak.

A védelmi rendszer elemei voltak azok a harckocsi akasztó betongúlák és betonsorompók, amelyeket az utak, a folyók és patakok mentén helyeztek el, akadályozva ezzel az ellenség haladását.

A 4. Ukrán Front 1944 augusztusa és októbere között háromszor próbálta meg áttörni a védelmi vonalat, de nem jártak sikerrel. Csak akkor következett be fordulópont, amikor Románia átállt a Szovjetunió oldalára. Ezután a 3. és a 4. Ukrán Front már meg tudta kerülni Románián keresztül a Kárpátokat, s délről támadta hátba az erődítményrendszert.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma