Kárpátalja anno: beregszászi kosárfonók 1939-ben

A kosárfonás az egyik legősibb emberi tevékenység. Őseink fűzfából készítettek sablont a kiégetésre váró agyagedényeknek; fonott kosarakat, tálakat használtak az ételek és termények tárolására; valamint hajlított vesszőből állították elő az állatok védelmét szolgáló karámot és kerítést.

Az alapanyagul felhasznált fűzfa elsősorban Közép-Európában és Belső-Ázsiában honos, ennek is köszönhető, hogy a magyar nép igen korán megtanulta a kosárfonás mesterségét. A vesszőhajlításhoz kiválóan alkalmazható szürke fűz vagy nyúlfűz a Körösök és a Tisza vidékén terjedt el, így az itt élők komoly iparággá fejlesztették a fonott termékek készítését. Olyannyira, hogy Gyulán céh, Békésen és Budapesten pedig iskola alakult a kosárfonók számára a XIX. század végén és a XX. század első felében. Az ősztől tavaszig gyűjtött vesszőket egyszerű eszközökkel (kaspad, állvány, vesszőválogató léc, vágókés, tisztítókés, metszőolló) munkálták meg, majd a helyi piacokon és heti, valamint időszakos vásárokon bocsátották áruba.

Kárpátalján a mai napig nagy hagyománnyal bír ez a foglalkozás. A Huszti járásban található Iza községben szinte minden háznál foglalkoznak vesszőhajlítással. A tökélyre fejlesztett mesterség olyan termékeket produkál, mint a hintaszék, a kerti asztalka és fotel, a piknik- és bevásárlókosár, a bölcső, a butéliatartó.

A fenti, kosárfonó asszonyokat és férfiakat ábrázoló  fénykép Beregszászban készült 1939-ben.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma