Kezdőlap » Sorozatok » Kárpátalja anno » Kárpátalja anno: „Hoverla, a világ csudája”

Kárpátalja anno: „Hoverla, a világ csudája”

A Délmagyarország nevű újság 1939. augusztus 20-i számában igen érdekes úti beszámolót olvashatunk Kárpátalja legmagasabb csúcsáról, a Hoverláról. „A csonkaország legmagasabb pontján, 2058 méter magasban: a Hoverla csúcsán Kalandok és kálváriák, de azért — Vivát Polonia Aeterna!” cím alatt megjelenő írás Magyar Lászlótól származik.

„Még tán negyedórája sem volt, hogy a terebesfejérpataki vicinális bedöcögött a rahói állomásra, még át sem értem a kecsesen karcsú tiszai vashídon, amikor első rahói ismerősöm, akivel az állomáson barátkoztam össze, föltette a kérdést: — Volt-e már a Hoverlán? Szégyeltem bevallani, hogy még a hírét sem hallottam, azt sem tudom, kit, vagy mit kell tisztelni benne, de óvatosságból egész határozottan azt válaszoltam, hogy én bizony még nem voltam azon a micsodán— Hát oda okvetlenül fel kell menni. A legnagyobb élmény, amit ez a vidék nyújthat. Csak később tudtam meg, hogy a Hoverla egy hegy, még pedig a legmagasabb pontja a Felvidék visszacsatolt részeivel és Kárpátaljával meggyarapodott csonkaországnak. Pontosan 2058 méter magas és a csúcsa határpont, Lengyelország és Magyarország ősi határának a pontja. Megtudtam azt is, hogy az út ehhez a csúcshoz fenyőőserdőn vezet keresztül, olyan erdőn, amelynek legnagyobb része sosem látott baltát, vagy fejszét, amelyben egymás hegyén-hátán feküsznek az évszázadok alatt kidőlt fenyőóriások. Megállapítottam gyorsan magamban, hogy a Hoverlára valóban fel kell jutni, okvetlenül és elhatároztam, hogy fel is jutok rá. Néhány napig tanulmányozni kellett a lehetőségeket és bizony tanulmányozás közben igen gyakran kísértett meg a Grossglockneren, vagy a Himaláján történt szörnyű turistaszerencsétlenségek emléke. Lassankint megtudtam, hogy a Hoverla megmászása semmiféle komoly veszedelemmel nem jár, mert egészen a hegy oldalát borító őserdő felső széléig, az 1500 méter magasságban tévő turistaházig kényelmes autóút vezet, már pedig ahová egy autó föl tud kapaszkodni, oda egy olyan gyakorlatlan turista is elvánszoroghat, amilyen én vagyok. Szóval megyek a Hoverlára. Kis társaság verődött össze és aztán, egy szép reggelen, együtt rohamoztuk meg a Tiszabogdán felé induló jó öreg MAVAUT autóbuszt. Erről az autóbuszról és a körülötte uralkodó állapotokról külön tanulmányt kéne írni ajánlva az igen tisztelt igazgatóság szíves figyelmében Az autóbusz menetrendszerinti indulási ideje 10 óra 5 perc. A menetrend állítása szerint ezt a járatot azért tartják fönn, hogy a vonaton érkező és Tiszabogdán felé igyekvő utasok benne találják meg a továbbjutás lehetőségét. Az öreg bárka az állomásépület mellett, az udvarban vesztegel és csak akkor vánszorog elő, amikor jelez már a kőrösmezei vonat. A Hoverlára vágyakozó turisták tömege izgatottan lesi ezt a pillanatot. Mindenki tolakszik, mert nyilvánvaló, hogy a bárka befogadóképessége lényegesen kisebb, mint a tolakodó tömeg térfogata. Huszonhárom utasnál több nem szállhat föl, a várakozók száma pedig meg haladja az ötvenet. Senki sem tudja, hogy följut-e a kocsira, hogy a szerencse és a könyöke odaszorítja-e az első huszonhárom közé. Az izgalom a forrpontig hevül és töméntelen ésszerű, életrevaló ötletet termel. — Sorszámokat kellene adni az utasoknak, az érkezés sorrendiében — véli az egyik utas, aki nyolc óra óta vár, de nem igen bízik abban, hogy fölkerül a kocsira. — A legokosabb az lenne, ha a helyre szóló jegyeket előre kiadnák, — véli a másik. Akkor legalább nem kellene tolakodni. A kalauz mosolyog és csak a vállát vonogatja, amikor az iránt interpellálják, hogy miért nem vezeti be valamelyik ésszerű rendszert? Ő kérem szépen, semmit sem tehet, az igazgatóság rendelkezhetne, de az igazgatóság nem rendelkezik. Közben előhátrál az udvarból az autóbusz és szűk ajtaja ellen megindul a roham. Recsegnek a termoszok, hasadnak a turistaruhák, pattognak a hátizsákok, sikoltoznak a nők, káromkodnak a férfiak és az autóbusz pillanatok alatt megtelik. — Huszonhárom — mondja a kalauz, aki a lépcső mellett mosolyogva számolta a befurakodó utasokat — több utas nem szállhat fel. — De nekem okvetlenül föl kell szállnom — mondja egy hölgy —, hiszen az uram és a fiam fönn vannak. — Sajnálom kérem, nincs több hely. — Szívem, szívem, gyere! — kiáltja ki a kocsiból egy termetes úr. — Nem engednek. Istenem, mi lesz most. — Van egy megváltó ötletem — mondja titokzatosan egy másik lemaradt turista. Mindenki érdeklődve néz rá. A férj és a gyermek szálljanak le, hogy együtt maradjon a család. Én az egyik helyet hajlandó vagyok átvenni… Nevetés és bosszankodás. A vége mégis az, hogy a férj és a gyermek kiszáll, a két felszabadult helyért újabb közelharc, aztán nagy káröröm, mert az ötletet adó turista csak harmadiknak ért volna a célhoz, így ismét lemaradt. A kőrösmezői vicinális bedöcög az állomásra. Azok az utasok, akik Bogdán felé iparkodnának és bíznak a menetrend csatlakozási ígéretében, nyugodtan jönnek át a kijáraton és értetlenül bámulják a zsúfolt autóbuszt, amely közömbösen áll, vár néhány pillanatig, majd lassan megindul és faképnél hagy mindenkit. Az autóbusz utasai boldogok. Majdnem mindenki a Hoverla felé tart. És mindenki szeretne gyönyörködni a tájékban, amely gyönyörű, de látni belőle semmit sem lehet. Az öreg autóbuszskatulya légmentesen zárja magába az utasokat. Pedig lenne néznivaló elég. Egy-két kilométerre Rahótól ölelkezik össze a Fehér-Tisza a Fekete-Tiszával és a kis hidról, amelyen átvezet az autóbusz utja, jól lehetne látni ezt az ölelkezést. De a kocsi ablakait olyan ügyesen szerkesztették meg, hogy nem lehet kinézni rajtuk. Legfeljebb az eget láthatja az ember. Megérkezünk a végállomásra és hosszú vonallá nyúlva megindul a hátizsákos karaván a hoverlai menedékház felé. Többen megijednek és visszavonulásra gondolnak, amikor az útjelző tábla elárulja, hogy tizenhét kilométernyire van ez a menedékház, még pedig hegynek föl. Néhányan szégyenkezve lemaradnak és meghúzódnak egy közeli kocsmában, ahol remek kontusovszkát, meg áfonyapálinkát mérnek. Az ut tényleg gyönyörű. Az egyik Tisza keskeny völgye mellett vezet egészen a négy kilométernyire lévő duzzasztóig. A legtöbb kiránduló ezt a duzzasztót minősíti végcélnak. Hatalmas szálfákból összetákolt gát zárja el a vizet, amely a tárolóvölgyet egészen megtölti, tündéri tóvá szélesedik, amelynek sima tükrében kacéran nézegetik magukat a sötét fenyvesekkel borított hegyoldalak. A víz jéghideg, de meg kell fürdeni benne, olyan csábító. Az őserdő csak most kezdődik. A keskeny utat egyre magasabb és szakállasabb fenyőszálak árnyékolják, a levegő gyantaszaggal van tele, lépten-nyomon apró források kristályvize futkároz a kövek között. Zug, csattog a Tisza és játszik a rájahajló virágrengeteggel. Fogynak a kilométerek és észrevétlenül röpülnek az órák. Minden forduló uj gyönyörűséget, uj meglepetést hoz, szinte nem is érzi az ember a hátizsák súlyát, pedig a szíjak alaposan nyomják a gyakorlatlan vállakat. A hangulatot csak azok a konzervdobozok rontják, amelyek itt is, ott is felcsillannak az út menti virágok közölt. Bámuljuk az őserdőt, amely titokzatosan, fenséges közönnyel bámul a sötét szemével vissza ránk. Komoran állnak benne a fenyőkirályok Koronájukon fennakadnak a selyemfelhők, roppant törzsük elbírná az egész égboltozatot. Mélyebben, távolabb az úttól, kidőlt törzsek hevernek egymás hegyén-hátán és a talán századok óta korhadó szálfák rostjai között új fenyőéletet fogannak meg, fiatal fenyőcsemeték vernek gyökeret és frissen, üdén nyújtózkodnak a magasságok felé. Mire fölcseperednek, a halott fák roppant testéből tápláló televén lesz és új élettel, új erővel tölti meg a belőle sarjadó új faéleteket. És szomorúan, büszke fenséggel áll néhány halott szálfa is a rengetegben. Vágyait és napszámát már régen betölthette, a szelek és a viharok kiszárították már tetőtől-talpig, de azért áll még, keményen, szigorúan, mintha halottan is őrizné a rengeteget. Az egyik élő óriás ott áll, közvetlenül az út mellett. Kis tábla van rajta. Ez elárulja, hogy negyvennyolc méter magas, száznyolcvan centiméter törzsének az átmérője és roppant testének térfogata huszonnégy köböl. A turisták leplezetlen tisztelettel, bámulják meg ezt az óriást és mindenáron fotografálni szeretnek, de igen szemérmes előkelőség: nem engedi fényképezni magát. Nem fér rá a képre, bárhonnan próbálja is az ember. Csak részletekben lehet fényképezni. Hat óra felé jár az idő, mire elfogy körülöltünk a rengeteg és felbukkan az egyik kanyarodónál a menedékház. Hát ez a menedékház alaposan rászolgált a megéneklésre. Még a cseh turistaegyesület építette, de az építkezés nem fejeződött be. Néhány szobája van, beléje zsúfolt ágyakkal, de szabad ágyat aranyért sem lehet kapni benne. A turisták, férfiak és nők vegyesen, a padlásra szorulnak. A padlásra, amelynek nincs ablaka és ahol szalmazsákok sorakoznak fel a falak mellett. A nem létező ablakon keresztül akadálytalanul süvít be éjszakánkint a máramarosi havasok fagyos sóhajtása és bizony szemérmetlenül betalál a vékony takarópokrócok alá. A tájék mérhetetlen gyönyörűsége szerencsére kárpótolja a turistákat az álmatlanul átvergődött éjszakáért. Kora reggel, összetörve, fáradtan indulunk tovább a csúcs felé. Oda már nem autóút, hanem gyéren jelzett turistaösvény vezet, egyre meredekebben. Lassankint a törpefenyők is elmaradnak és az utolsó szakaszon már csak havasi fű, meg a moha borítja a meredek ösvényt. A tüdők zihálnak, a szívek veszedelmesen kalapálnak, de a csúcs, amely már egész közelinek látszott, csak nem akar megérkezni. A hátakat, az arcokat és a homlokokat ellepi a veríték, de a kezeket valósággal megdermeszti a hideg szél. Valaki kínjában Adyt parodizálja:

Akarom, mert az bús merészség,

Akarom, mert az világ csudája,

Valaki Rahóról indul el,

És feljut a szent, nagy Hoverlára…

— Itt a határ — kiáltja valaki. Megállunk a fehér határkőnél, amely szikrázik a napfényben. Az egyik oldalán a tintaceruzával áthuzgált »CS« jelzés: Cseh-Szlovákia. Alatta a tintaceruzával rajzolt új jelzés, a: »H«. Hungária. A másik oldalán Lengyelország jelzése: »P«. Polónia, vagy Polszka.

Fáradtak vagyunk, lihegünk valamennyien, de azért elhatalmasodik rajtunk a megilletődöttség. Itt állunk az ezeréves határon. Lépünk egyet és Lengyelhon területéhez simul a lábunk. Leülünk rövid pihenőre a határkő mellé és a históriáról beszélgetünk. Aztán kapaszkodunk tovább. Egymásután bukkannak föl a határkövek és boldogok vagyunk, hogy átléphetünk Lengyelországba és lengyel földön kapaszkodhatunk tovább a csúcs felé. Végre fölérünk. És kitárulkozik előttünk a roppant gyönyörűség. Ott sorakoznak a merész csúcsok, az ott a Pietrosz, az a Pop Iván, arra van Uzsok, arra a Tatárhágó és itt kezdődik Lengyelország. A csúcs középpontján nagyobb határkő. Lengyelország határának itt van az egyik csúcspontja, mert a lengyel terület éles szögben nyúlik föl a magaslatra. A hegy háromnegyed része magyar terület. Ezer esztendő óta magyar. Ezt az érzést, ezt a gondolatot babusgatjuk a szívünkben, amikor hirtelen a lengyel oldalon néhány cserkészfiú ér föl a csúcsra. Lengyel cserkészek. Egymásután érkeznek. Rögtön megkezdődik a barátkozás. Felragyog a szemük, amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, összeölelkezünk, talán könnyezünk is kicsikét, mint akik régen látták, régen várják egymást. Indulnunk kell tovább, a Pietrosz vár. Nehezen búcsúzunk. A lengyelek még ott maradnak és sokáig integetnek utánunk. A meredek úton gyorsan haladunk lefelé. A csúcs kilátója mármár elvész az elhagyott magasságban, amikor kiáltozás hallunk felülről. A lengyelek fölkapaszkodtak a kilátó gerendáira és onnan kiáltoznak valamit utánunk. Figyelünk erősen és lassan megértjük. Éljen Madjarorszag! El-jen Mad-jar-orszag! — kiáltják kórusban. Szégyeljük, hogy nem tudjuk lengyelül viszonozni. A latinhoz folyamodunk: — Vivát Polonia. Vivat Polonia Aeterna!!! — kiáltjuk vissza és a messzi hegyek sokáig kiáltozzák vissza a szavunkat. Ide okvetlenül föl kellett jönni — gondolom magamban és hálát érzek első rahói ismerősöm iránt.” 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

More in Hoverla
Kárpátalja anno: a Hoverla télen

A Hoverlát ábrázoló téli kép 1939-ben készült.

Close