Kezdőlap » Sorozatok » Kárpátalja anno » Kárpátalja anno: Jókai Mór, Ocskay László és a Tiszaújlak melletti csata
A tiszaújlaki emlékmű (Forrás: www.wikiwand.com)

Kárpátalja anno: Jókai Mór, Ocskay László és a Tiszaújlak melletti csata

A Kárpátalja anno rovatban többször is foglalkoztunk már a Tiszaújlak–Tiszabecs között 1703. július 14-én lezajlott csatával, melyben a kurucok megverték a nemesek csapatát.

Az utókor 1903-ban emlékművet állított fel a küzdelem helyszínén. Ennek történetéről itt olvashatunk bővebben.

Az összecsapás története Jókai Mórt is megihlette. Az író a Szeretve mind a vérpadig című, 1882-ben megjelent regényében a tiszabecsi győztes kuruc vezér, Rákóczi-szabadságharcos Ocskay László életét dolgozta fel.

A kuruc brigadéros 1703 júniusában csatlakozott II. Rákóczi Ferenc akkoriban kezdődő felkeléséhez. Ő vezette azt a csapatot, amely 1703. július 14-én Tiszaújlak mellett megverte a nemesi csapatot. Tehetségével jó szolgálatot tett a Nagyságos Fejedelemnek. 1704-ben már több mint hatezer ember állt parancsnoksága alatt. Meghódította Lévát, Korponát, Selmecet, Nagyszombatot. Katonáival többször betört Ausztriába és Morvaországba. Európában mint „a tűz fejedelmét” és „Rákóczi villámát” emlegették.

Érdemei elismeréséül Rákóczi 1705. augusztus 15-én brigadérossá léptette elő, 1707-ben pedig a sztropkói Pethő-uradalmat adományozta neki.

Ezért is érthetetlen, hogy Ocskay miért lett később árulóvá.

A trencséni csata (1708. augusztus 3.) után Pálffy János császári tábornagy megbízásából Pyber László püspök megnyerte I. József pártjának Ocskayt.

1708. augusztus 28-án Pereszlénynél Ocskay – katonáit I. József iránti hűségesküre kényszerítve – nyíltan egyesült Pálffy hadával, s ezután már császári ezredesként szerepelt.

Jávorka Ádám érsekújvári főhadnagy elhatározta, hogy elfogja az árulót. 1710. január 1-jén koldusnak öltözve belopódzott a verbói Révay-kastélyba – ahol Ocskay tartózkodott –, elfogta és Érsekújvárra vitte a renegátot. Ott a haditörvényszék Ocskayt pallos általi halálra ítélte. Hiába tagadta meg I. Józsefet, s ígérte meg, hogy visszatér Rákóczihoz, 1710. január 3-án lefejezték, és fejét a vár bástyáján karóra tűzték.

Jókai Mór regényében végigkövethetjük Ocskay életét, harcait, szerelmeit, házasságát, árulását és halálát. (A teljes mű itt olvasható)

Ahogy Jókai fogalmazott: „Ez volt a története azoknak, akik szerettek, és aki szeretve volt mind a vérpadig.”

Íme, egy részlet a műből!

„Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég összefolyik a földdel; az átfűlt szikföld felett tengerhullámokat lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe, s úszó szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A tavaszi nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapályokat; iszappal fedett, békanyáltul sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántóföldek voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve. A halmosabb helyeken kopár legelők, tele vakandtúrással, iglicetüskével. Békalencse bevonta tömpölyök országát vígan felverte a sás meg a szittyó, itt-amott egy összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt nádtetővel, amin egy gólya kelepel, s a távolban szerte káprázik valami szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta magát tenyérnyi vastagságon a föld színére, söpörni lehetne, egy fűszál sincs rajta.

Nagy messzeségben egy hegyes toronytető áll ki a délibáb tengeréből, lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.

Valami zeng, zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, ami a legelőket letarolta.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza: még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik, mutatják a messze elterülő nádasok meg a fűzfás szigetek és martok, amik között kénye-kedve szerint tévelyeg a szűz folyam, akinek a derekát még akkor nem szorongatták vállfűző közé.

Tiszabecsnél van az egyetlen híd, amelyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Lótolvaj meg piócaszedő másutt is megkísértheti az átjárást; de aki száraz lábbal vagy éppen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, amit a vármegye rőzsékkel kikaróztatott, s hellyel-közzel fűzfákkal is szegélyezett, hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a tiszabecsi révnél végződik, ahonnan a hídra vagy le kell ereszkedni, vagy fel kell kapaszkodni, aszerint amint a Tisza vagy ki van száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.

S ezt a felkapaszkodást megnehezíti még egy körülmény. Az, hogy a Tiszának itt éppen egy kanyarulata van, ami tekergő fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a földszorosa alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársánc, képezi a hídfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van szegezve a híd felé, amikkel egyúttal az egész töltést végig lehet seperni. Akinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat mindkét oldalán a sűrű rekettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes csatakígyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor sem takarja. A gyaloghadat rác szerezsánok és morva puskások képezik; a lovasságot a kék labanc huszárezred meg a feketesisakos dragonyosok, akik, mikor lőni akarnak, a lóról leszállnak.

Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma – mert a Tiszán túl a hívek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik, elnyomják az egész felkelést, s akkor aztán mehet vissza megint Lengyelországba.

Kemény dió!

A fejedelemnek még egy ágyúja sincs.

Elébb megkísérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő ellen, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek vissza egész rendetlenül.

Azután elküld Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, ahol csak az átkelést meg lehetett kísérteni.

Az egész délelőtt sikertelen portyázásokkal tarisznyázódott el.

Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke borulat kezdett az égen támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.

– Esőt kapunk! – dörmögé a fiatal lengyel Wisnovieczky.

– Dehogy esőt! – mondá Bercsényi. – Ti ezt ott a Kárpátokon túl nem ismeritek; de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint homokot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labancok sáncait; de szembefúj, még ez is ellenségnek áll be.

A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni; mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy egymásra se találnak.

– Tegyünk még egy próbát – szólt a fejedelem. – Hívjátok elő a „rongyos gárdát”.

No, ez ugyan rászolgált a nevére! Valami öt-hatszáz lovas, akik közül kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött, marcona pofák, összecsapott, hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyett pokróc, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani kacagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a fegyverzet! Pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.

A vezérek sem különbek a katonáknál.

Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, ami nyilván nem az ő termetére volt szabva eredetben: piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus, hosszú, borjúszájú inge kicsüng a dolmányujjakból, s szomorkodik szennyes voltán; fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, ahol nem takarja a kétfelé vásott csákós kalpag. Arcának a színe és mivolta felől olvasva is elmehetne az oláh cigányok között.

A második hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha úrféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld dolmánya színét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a fél sarkantyú, farkasbőr kacagánya tele koldusdióval, azon módon, ahogy a mezőn fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű, szőke haja összegubancolódva fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csat, gomb hiányzik az öltözetéről; az valószínűleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül szíjra kötve; a tokja ki tudja hová lett, hol maradt zálogban.

Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.

– No, rongyos gárda! – szólt hozzájuk a fejedelem. – Most itt a vendégség, csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy tűzön-vízen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz – ember teszi a fogadást –, emberebb, aki beváltja.

– Legény leszek a gáton! – felelt vissza Borbély Balázs.

Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; őrajta már látszott, hogy katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket adni: azt csak teljesíteni kell.

– No, hát előre, rongyos gárda!

A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig; ott megálltak haditanácsot tartani.

– Balázs komám, szereted-e a vizet?

– De csak mosdásra.

– Tudod, mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor összeszedtük?

– Azzal, hogy a legelső ütközet előtt uniformist adunk nekik.

– Szavunknak állunk azonnal. Vessék le a rongyaikat.

– Hát azután?

– Egyszerre uniformisban lesznek valamennyien.

– Nagyon jó lesz, hát azután?

– Te kiválasztasz közülök vagy százötven fickót, aki legjobb úszó, s amonnan a mocsár benyúló széléből, ahol a folyam martjának sarkantyúja van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé szorítjátok, s aztán leúsztok szép vigyázva oda, ahol a középső battéria áll a túlsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból, s meg visszafordulok, mikor azok ágyúzni kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor egyszerre az egész csatával nekivágok a Tiszának, s átkaptatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.

– Meglesz, komám.

Nem folyt több beszéd.

A rongyos gárda toalettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a pucér kardot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz. Gúnyáikat odadobálták egy halomba. Úgysem jönnek vissza érte.

Vagy hatot, vagy vakot!

Mindenkinek tetszett szörnyen a vakmerő vállalat.

Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigúnyolt rongyokból, a maró férgekbül s a maróbb szégyenbül; és menni fürödni elébb a vízbe, aztán vérbe. Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a partifecskék, sirályok lármás ezreit, s borogatta be az ég firmamentumát bakacsin kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy-egy veres csepp, ember kezére, arcára, amiről nem tudják, mitől jön; azt mondják, véreső. Találgassák a tudósok, mi az. Majd lesz itt igazi véreső mindjárt.

A lovas kurucok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyútekék előtt.

A forgószél már a szikes pusztán táncolt, s abból kavarintott fel a sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja benne egymást.

Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a gázlót kereső lovasság felé volt fordulva.

Egyszerre, mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik perc alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!

„Rajta! Rajta!”

A morva pattantyúsok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig meztelenek, mint az ősember; rémségesebbek, mintha páncélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kacagva, mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületéből magához térhetne, lekaszabolják a pattantyúsokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepve, az ijedtség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez kapjon. A puska nem fegyver ilyenkor, a páncél csak akadály, emezek meg acélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak, halomra vágják őket, s diadalordításuk áthangzik a túlsó partra.

Ekkor aztán Ocskay László is belezúdítja lovascsapatját a Tisza árjába. A paripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelöl. A vezénylő paripa nyerít!

– Ne hagyd magad! – rivall Ocskay László a víz közepéből Borbéy Balázsra, akinek meztelen századát egy segélyül érkezett labanc lovascsapat kezdi szorongatni.

A legjobb időben érkezik Ocskay, hogy beleszóljon a vitába.

Őrajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles török öv, s kezében egy szál kard: egy érc lovagszobor, mely megelevenült.

A varégerek küzdöttek így. Páncél nélkül, minden nélkül, hogy a fölséges férfiizmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ocskay mint a kentaurok mintaképe vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé, villámcsapásokkal sújtva jobbra-balra; s még bántó szóval is sebesítve az ellenséget. – Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labancok. Kék dolmányosok.

Úgy hullottak el a rongyos gárda, a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a pusztában.

Ocskay elébb szétverte őket, azután útjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Nekiszorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, ami egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredeskapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek segítségükre; mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon, s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyúikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt fél üteg ágyúk is fenyegették. Azokat most a kurucok töltötték meg kartácsra, s odairányzák a mocsárba szorított tömeg felé.

– Pardont! Gráciát kérünk! – kiáltának a labancok, s fehér kendőket lobogtattak dzsidáikra tűzve.

– Megkegyelmezzünk-e nekik? – kérdé Ocskaytól Borbély Balázs.

– Micsoda labanc ezred ez?

– A Pálffy-huszárezred, Kende alatt.

– Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, amíg egy felemeli a fejét.

Az ágyúk rájuk dördültek.

Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes, Kende János is odaveszett.

Eközben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel, szikhomokkal az eget és a földet. A szél fütyölése, tombolása egy kórussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták recsegésével; közbedörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, ahonnan a tömegek rivalgása hangzott, és a szél hajtotta ködfátyolképben látni lehetett, mint árnyképeket, a lovon nyargalászó ős hun alakokat, akik, egyesével, fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.

A zivatar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.

A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő meg egy halottakkal fedett csatatér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már lement; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, amiknek szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is bíborfényben lángol; csak a hosszú sorban aláúszó halottak feketéllnek rajta.

Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad: Magyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlenegy rongyos ezrednek a csodavitézsége tárta azt ki előtte.

Hát a rongyos gárda hol van?

Az már szemközt jön a hídon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a hajadon leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kacagány csügg le a válláról, fényes acélszablya csillog az öklében. – Ocskay László beváltotta szavát; a labancok poggyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg ez a csoda!

– Itt a rongyos gárda, felséges fejedelem uram! – szólt a hadnagy.

– Nagyon jól van, vitéz ezredeskapitány uram.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!