Kárpátalja anno: Pasztellák István visszaemlékezése ’56-ról

Tizenhat évvel ezelőtt, 2001. október 23-án, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 45. évfordulóján a Magyar Köztársaság ’56-os Emlékérmével tüntették ki az egykori kárpátaljai résztvevők közül Milován Sándort, Molnár Lászlót, Pasztellák Istvánt és Perduk Tibort.

Közülük már nem él Pasztellák István, akinek a forradalmi visszaemlékezéseit 2006-ban közölte az Együtt című kárpátaljai folyóirat.

Emlékezzünk a múltra és tisztelegjünk 1956 hősei előtt az ő soraival!

„Tizenhárom évesen a sislóci hétosztályos iskola hatodikos tanulója voltam – Botfalván. Ugyanis hét falu magyar tanulói számára szűknek bizonyult e környék egyetlen iskolája, ezért minket a botfalvai egykori határőrségi épületben oktattak. Gálocsiak lévén, nem igazán örültünk ennek, mert autóbusz-közlekedés híján messzebbre kellett gyalogolnunk. A tanulás és az otthoni munka mellett nemigen foglalkoztunk a nagypolitikával, hiszen a felnőtteknek is kevés hírforrásuk akadt. Az Ungvári járás falvaiba csak később, 1958-ban vezették be a villanyt, telepes rádiója is keveseknek volt, az újságok pedig csak az ideológiai agymosással, a tervteljesítéssel foglalkoztak, no meg a kolhozokat dicsőítették. Így az 1956. év sorsformáló történéseinek híre szórványosan, suttogva jutott el vidékünk lakosságához. Különben a KGB – népi szóhasználatban: „beszpeka” – árgus szemmel figyelte a kárpátaljai magyarságot, nehogy „erjedés” mutatkozzon köreikben. És a meghurcolt, megfélemlített lakosság hallgatott. 1956. október 24-én reggel hat órakor három társammal indultam el az iskolába. Egymást ugratva, diákosan vidám hangulatban róttuk az utat, mikor egyikünk felkiáltott: „Nézzétek, mit ragasztottak a telefonpóznákra!” Odarohantunk. Iskolásfüzetből kitépett lapok voltak, csodálkozva olvastuk rajtuk a kézzel írott nagybetűs szövegeket: „Muszkák, takarodjatok haza!”; „Elég volt a kommunista rendszerből!”; „Verjétek széjjel a kolhozokat!” stb. Leszedtük a lapokat, testvériesen elosztottuk egymás közt, és megfogadtuk: soha senkinek nem mutatjuk meg azokat, és nem beszélünk róluk. Az iskolába érkezve ismét elcsodálkoztam, mert osztálytársaim csoportokba verődve sustorogtak. Odamentem a fiúkhoz és megkérdeztem, mi történt. „Hát te nem tudod? Tegnap Budapesten kitört a forradalom az oroszok meg a kommunisták ellen – a rádió is bemondta.” Villámcsapásként ért a hír. Most már értettem, miért jelentek meg a röplapok a póznákon. Iskolánkban még aznap megjelent a pallói határőrs őrmestere, és a tanítókat, tanulókat arra szólította fel, hogy bárki bármilyen szovjetellenes dologról szerez tudomást, azt azonnal jelentse. Mindannyian hallgattunk, az őrmester dolgavégezetlenül távozott. Ettől kezdve figyelni kezdtük a politikai híreket, főleg a magyarországi tudósításokat. A hallottakat megbeszéltük, kicseréltük egymás közt. Riasztó hírek is érkeztek, például a Csap felé vezető úton a magyar határ felé vonuló szovjet tankokról. A II. világháborút megjárt férfiak azt jósolták, hogy ebből háború lesz, mert Amerika és más nyugati országok be fognak avatkozni, hogy a felkelőket segítsék… Időközben falunk kolhozának állattenyésztő telepén eléggé szokatlan, idegborzoló esemény történt: valaki foszfortartalmú port szórt széjjel a szénakazlaknál és az istállóban, ami a hajnali sötétségben munkába menő gondozók talpa alatt szinte „szikrázott”. Nagy volt az ijedelem, az esetet a kolhozirodán keresztül azonnal jelentették a biztonsági szerveknek. A nyomozók erősen fogadkoztak, hogy elkapják és keményen megbüntetik a tréfacsinálót. A határőrs kutyáival is kerestették, de a tettesnek nyoma veszett. A környékbeliek elmondása szerint Téglás és Csap közt egy tank sietségében belezuhant az út jobb oldalán tátongó hatalmas gödrök egyikébe, ahonnan nagy nehezen, más hadi gépekkel sikerült kiemelni. Nagyon sajnáltuk, hogy a többi nem esett bele. November 1-jén este édesanyámmal és kishúgommal kimentünk a temetőbe, koszorút tettünk nagymama fejfájára és gyertyát gyújtottunk. Az egész temető gyertyafényben úszott. Hazatérve édesanyám méternyi hosszú deszkát helyezett el az előszobában, arra is gyertyákat rakott, és meggyújtotta azokat. Ámulva kérdeztük, miért teszi. „Gyermekeim – válaszolta –, Magyarországon mostanában sokan meghaltak miértünk is, és nincs, aki megemlékezzen róluk. Legalább mi tegyük meg.” Kishúgommal nagyon megilletődtünk, mélyen elgondolkoztunk. November 3-án, miután hazatértem az iskolából és megebédeltem, édesanyám a farmra küldött maga helyett, mert neki otthon volt dolga. Természetesen mentem és tettem a dolgom a többi állattenyésztővel együtt. Három órakor Csap felől ágyúdörgés hallatszott, gomolygó füstfelhő szállt a magasba. Az asszonyok sírva fakadtak, mondván: a háború Magyarországról hozzánk is elért. Fél óra múlva csend lett, a füst eloszlott. Később többször érdeklődtem, még Záhonyban is, de semmi érdemlegeset nem tudtam meg az esetről. Mivel a szovjet csapatok november 4-én rohanták le Magyarországot, az ágyúzás talán ezzel hozható összefüggésbe; nem tudom. És jött a vigasztalan hír: a szovjet vérbe fojtotta az „ellenforradalmat”, megkezdődött a bosszúállás. A megtorlás során foglyul ejtett forradalmárokat a Szovjetunióba, pontosabban kárpátaljai börtönökbe szállították. Minket, fiatalokat különösen felháborított, hogy velünk egyidős és még fiatalabb gyerekek is voltak köztük. A nép körében elterjedt a hír, hogy ezeket a gyerekeket kárpátaljai magyar családok örökbe fogadhatják. Valójában erről szó sem lehetett. Ugyanakkor a magyarországi fiatalok elhurcolásának híre eljutott külföldre is, nagy felháborodást és tiltakozást keltve. A Szovjetunióval jó kapcsolatokat ápoló India közbenjárt a gyerekek érdekében, és az elhurcolások megszűntek. Úgy tudtuk, mindenkit visszaszállítottak. Gencsy Béla, akkori kárpátaljai református püspök a Kárpáti Igaz Szóban megjelent terjedelmes cikkében cáfolta a magyarországi harcokban részt vett fiatalok Szovjetunióba való deportálásának hírét, ellenséges propagandának, a Szovjetunió befeketítésére tett kísérletnek nevezte. Ma már biztosan tudjuk, hogy a hatalom e kiszolgálójának állítása merő hazugság volt. November vége felé az Ungváron dolgozó munkások hozták a hírt, hogy az ottani vasútállomás melletti utca tele van kilőtt szovjet tankokkal. Barátaimmal együtt azonnal eldöntöttük: megnézzük ezt a nem mindennapi látványt. Szüleinknek azt füllentettük, hogy iskolai kirándulás lesz Ungvárra, ezért ebédre nem jövünk haza. Reggel dupla adag zsíros kenyeret raktunk a táskánkba, és tanítás után gyalogosan nekivágtunk a jó tizenöt kilométeres útnak. Úgy másfél óra alatt érkeztünk meg Ungvárra. A jelzett utcán valóban szétlőtt, kiégett, lánctalp nélküli harckocsik sokaságát találtuk. Megdöbbentő látvány volt, de nem a sajnálat miatt, hanem azért, mert mindaddig folyton azt sulykolták belénk, hogy a szovjet hadsereg legyőzhetetlen. És lám: az egyszerű magyarok, köztük velünk egykorú fiatalok szemétkupaccá, beolvasztandó ócskavassá rombolták a „legyőzhetetlen” szovjet haditechnikát! Éreztük és kimondtuk: érdemes volt eljönni, meglátni azt a „kiállítást”, hiszen a forradalmárok iránti tisztelet és szolidaritás mellett lelki elégtételt jelentett szüleink, nagyszüleink megaláztatásaiért, amelyekről csak hallottunk ugyan, de következményeiket láttuk apáink, rokonaink testi és lelki szenvedéseiben, sokunk árvaságában. Nem csoda, hogy a történtek hatására – részben kalandvágyból, de nagyon tudatosan – nálunk, Gálocson is megalakult a szovjetellenes ifjúsági csoport.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma