Kárpátalja anno: Rudolf főherceg munkácsi kirándulása

Munkács belvárosának egyik legszebb épülete az egykori Fejér-ház, más néven Rákóczi-kastély, mely ma a Munkácsy Mihály nevét viselő művészeti iskolának ad otthont.

A főúri épületben II. Rákóczi Ferenc és a későbbi tulajdonos gróf Schönborn Ervin mellett olyan vendégek szálltak meg egykor, mint II. József császár, Miksa főherceg, Albrecht főherceg, I. Ferenc József császár és Rudolf koronaherceg.

Ez utóbbi 1879. november 20-án érkezett Munkácsra gróf Schönborn Ervin meghívására. A négynapos kirándulásra mások mellett gróf Bombelles Károly főudvarmester, Bakalovics Márk őrnagy és szárnysegéd, valamint gróf Vilczek János kísérték el.

Rudolf főherceg munkácsi tartózkodása alatt több vadászaton is részt vett. Első alkalommal a viznicei völgyben, ahol egy négyéves és egy fiatalabb medvét ejtett el, majd a Paszika-Szuszkó feletti erdőkben.

A főherceg életében először lőtt medvét, a hírt császár édesapjának is megüzente. Az egyik elejtett medve bőrét Schönborn gróf az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállításon saját pavilonjában a nagyközönségnek is bemutatta, ahol az elnyerte a király tetszését. Rudolf halála után a gróf a vadászat helyén, a viznicei völgyben emlékoszlopot állíttatott a trónörökösnek.

November 23-án vasárnap Rudolf főherceg a munkácsi római katolikus templomban misét hallgatott, majd ismét kirándult az előbb említett erdőkbe, ahol gróf Bombelles Károly egy medvét megsebesített. A főherceg aznap este tért vissza Gödöllőre. Munkács polgárai mindent megtettek, hogy Rudolf jól érezze magát a városban: a Beregszász felé vezető úton díszkaput állítottak a tiszteletére, este kivilágították a várost, a vadászatokról visszatérő főherceget és kíséretét pedig lelkes éljenzéssel fogadták.

Rudolf a vadászatokat írásban is megörökítette. Beszámolóit Einige Jagdreisen in Ungarn címmel 1881-ben adták ki, melyben az első írás a munkácsi vadászat. A később magyar nyelvre is lefordított mű belekerült Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című tanulmánykötetbe Medvevadászat Munkács vidékén. Néhai Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fensége leírása után címmel.

Ebből idézünk:

„Rövid reggelizés után szánon útnak indúltunk. A tágas völgyben zuhogva futó Latorcza hegyi folyónak hol jobb, hol balpartján haladtunk tova. A tájékot szép, meredek, sűrű erdőség borította hegyek környezik. Beljebb hatolva, mindinkább emelkedik a hegység és szűkűl a völgy.

Az egész vidék csupa kisebb-nagyobb erdős hegylánczokból áll, melyek mind egyközűleg húzódnak és egymástól szép, csöndes, jobbára egészen lakatlan, erdős völgyek által vannak elválasztva. A Latorcza-völgy felső végén foylvást magunk előtt látjuk a Magyarország és Galiczia közti magas, erdőtlen vízválasztó-hegységet.

Egy órai útazás után kies mellékvölgybe kanyarodtunk be, hol egy kis patak vígan csörgedezett a jégfödte partszegélyek közt s csak egyes szegényes viskók tünedeztek föl az emberi kulturának e véghatárán. A sűrű bükkerdőség mélyen lenyúlik a völgybe és szép, meredeken emelkedő hegyek alkotják a kép keretét.

Mintegy félóráig haladhattunk e völgyben s akkor szánunkat elhagytuk. Az útnak – ha ugyan útnak nevezhető – vége szakadt és miután a patak fölött egy keresztűl fekvő fatörzsön átkeltünk, apró ökrök által vont szánokra kellett ülnünk, aztán hegyen, völgyön, mezőn, tüskön-bokron át vittek bennünket czammogva. Végre beléptünk a magas, szálas bükkerdőség pompás, nagyszerű domjába. A fák ágait, az aljerdő sűrű bokrait, minden követ és kidőlt fatörzset hó borított. A hegyoldalban a gerincznek tartottunk. De még mielőtt fölértünk volna, egy kis tisztásnál letértünk és egy árok, jobban mondva, egy kis völgy szélén a vadászok fölállíttattak. Az erdőség e helyen nyílt volt és szabad kilátást engedett.

Fölséges téli nap volt. A sötétkék ég felhőtlenűl boltozódott fölöttünk és a havat ugyancsak olvasztotta a nap heve, mintha szép tavaszi idő lett volna. Helyemen voltam, nagyszerű szép természet közepette medvevadászaton, vágyaim czélpontján, a medvetanyának talán tőszomszédságában.

Négy medvét nyomoztak ki a hajtásban, jelentették a vadászok.

Alig ültem le szép csöndesen egy fiatal bükkfal mellé, midőn már is hallatszani kezdett a messze távolból a hajtók első rivalgása, a szarvashívásnál is használni szokott tülkök tompa hangja az erdő csöndjén át.

Még mi sem moczczant meg körűlöttem, csak néhány magtörő röpkedett egyik fáról a másikra, avagy egy-egy harkály kopácsolt az öreg bükkök törzsén és czinkesereg zsibongott a nyírfák koronái közt.

Egy negyedóráig ülhettem így, midőn egyszerre csak az előttem elterűlt kis völgyben, körűlbelűl 300 lépésnyire egy nagy fekete alakot pillantottam meg a fák között fölfelé osonni. Egy hatalmas vén maczkó volt! Leírhatatlan örömérzet fogott el, és a vadászláz első izgalma futott végig rajtam. De most fődolog volt a hidegvérűség, hogy a szemfüles ellenfélt jó lőtávolra engedjem közeledni. Lassan, óvatosan kapaszkodott fölfelé a partoldalon, majd sompolyogva, majd ismét gyorsabb menetben ügetve. Időről-időre két lábra állott és előre nyújtá fejét, hogy jobban kémlelődhessen. Ha háta mögűl a hajtók zsivaja hallatszott, vigyázva tekintgetett szét és meggyorsítá lépteit. Száz lépésnyire lehetett tőlem, midőn hirtelen megállott és lassan irányt változtatott kissé fölfelé, de nem egészen nekem tartva, mint eddig. Attól félve, hogy később nem talál eléggé közelembe jönni, a mint két nagy bükkfa közt egész alakját szabadon jól szemügyre vehettem: lőttem! Mozdúlatából mindjárt észrevettem, hogy golyóm talált. Egy pillanatra csöndesen megállott és mindenfelé nézegetett, hogy támadóját kikémlelje. Ekkor gyorsan hátra nyúltam másik fegyveremért. E mozdúlatomat a medve észrevette és nyomban arra fordúlva, gyorsabban, mint sem e nehézkes állatról föltehettem volna, felém rohant.

Egy kis mélyedésen, melyben nem láthattam, nagy sebességgel keresztűl futott és egy pillanat alatt valami harmincz lépésnyire közeledett hozzám. Nagy, fekete pofája, mely a lövés előtt szinte szelíd nézésű volt, vad ránczokba vonódott, s az állat bőszűlten tartott felém. Vártam, míg egész alaját jól kivehettem; aztán homlokára czéloztam és megrántottam a ravaszt. Lövésemre hangosan elordította magát; iparkodott lábra kapni, de mindjárt összeesett és holtan terűlt el a fehér hóban. A golyó mélyen befuródott agyába. A széles, hatalmas fejű fekete óriás elterűlt a havon, melyet vérével festett be.

Egy negyedóra telt el ismét várakozással, miközben a hajtók lármája mind közelebb hallatszott és észre lehetett venni, hogy a hajtás vége felé jár.

Egyszer csak lent a völgyben három sötét alakot pillantottam meg gyors futással az általunk elállott hegyhátnak tartani. Fiatal, gyönge, még csak komondor nagyságú bocsok voltak ezek, melyeknek bozontos bundájuk miatt körvonalaik is alig voltak kivehetők; inkább valami nehézkesen tova gurúló gombolyagokhoz hasonlítottak.

Eleinte felém tartottak; de aztán félre csaptak és egyenesen Schönborn gróf felé mentek, ki egyiköket jól irányzott lövéssel szerencsésen le is terítette. A másik kettő nyomban visszafordúlt és félig futva, félig gurúlva, lesurrant a hajláson és most egyenesen felém tartottak. Az előttem elterűlő kis mélyedésen át haladtak és midőn a nagy bükktörzsek közt bukdácsoltak, fölhasználva a szabad látást nyújtó pillanatot, az elsőt sikerűlt lelőnöm. Jajveszékelő ordítozással még egyszer föltápászkodott, hátsó lábaira állott és szerteszét tekintett. Még egy lövés és vége volt.

Az életben maradt harmadik bocs nem sok időt engedett a czélzásra. Alig látta két testvérének szomorú sorsát, azonnal vad futásnak eredre, lerohant ismét a völgybe, és ott, az időközben előnyomúló hajtókra bukkanva, soraikon végig futott s kisiklott a hajtásból.

A hajtók még mindig kiabálva, állomásainkhoz jöttek föl és örvendezve közeledtek az elejtett medvékhez.

Én is siettem zsákmányomhoz és igen boldog voltam, mikor ez egy hajtásban vadászszomszédaim közreműködése nélkül elejtett két medvét kedvemre megszemlélhettem. Az első valóban igen nagy, vén állat volt.

Több izmos férfi vállra vette a medvéket, öt ember a nagyot, kettő a kisebbeket. Ily módon indúlt meg lassú léptekkel a diadalmenet vissza azon az úton, a melyen jöttünk. Egy kis erdőtisztáson pihenőt tartottunk és falatoztunk. Az erdőcsőszök és a hajtók körűlöttünk és pompás zsákmányunk körűl táboroztak. A vígan lobogó megrakott tűz lángja élénkítette a szép képet.

Rövid itt tartózkodás után a második hajtásra mentünk, melyben még egy kinyomozott medvének kellett volna lenni. Minthogy azonban a nap már jól előre haladt, a hajtók valamivel kisebb térséget fogtak közre és így, azt hiszem, a medve hátúl kerűlt. Vaddisznót sokat láttam, de közelembe egy sem jött. Schönborn gróf kettőt ejtett el és a hajtók egy nagy, már élettelen vadkanra találtak, melyet az első hajtásban egy erdész lőtt le.

Midőn a hajtók hozzánk kerűltek, már épen sötétedni kezdett.

A holdsarló ragyogott és a sötétkék égen föltűntek az első csillagok. Pompás csöndes est volt. Gyorsan siettünk a csikorgó havon le a völgybe, hol reánk a szánok várakoztak. Esti hetedfél órakor ismét beértünk Munkácsra.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma