Kárpátalja anno: Szent István királyunk napjára

Államalapító királyunkra, Szent Istvánra emlékezünk augusztus 20-án, akit 1083-ban ezen a napon avattak szentté.

Azóta is töretlen Szent István kultusza a magyar nép körében. 1092-ben a Szent László vezette szabolcsi zsinat rendelte el István király oltárra emelése napjának, vagyis augusztus 20-nak ünneplését. 1683-ban XI. Ince pápa az egész egyházra kiterjesztette Szent István tiszteletét, majd 1686-ban, Buda visszafoglalása alkalmából elrendelte, hogy a katolikus világ évente emlékezzen meg államalapítónkról. 1771-ben Mária Terézia országos ünneppé minősítette Szent István napját, és Budára hozatta a Szent Jobbot. Itt tartották meg az első körmenetet 1818-ban (más források szerint 1819-ben).

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után néhány évtizedig nem engedélyezték a független magyar államot jelképező uralkodó ünneplését. A kiegyezés utáni enyhülésnek köszönhető, hogy Ferenc József 1891-ben munkaszüneti nappá tette augusztus 20-át.

1927-től pedig – kivéve a II. világháború idejét, valamint az 1956-os forradalmat követő évtizedet – tűzijátékot rendeznek ezen a napon a fővárosban.

Az 1938. évi székesfehérvári országgyűlés törvénybe iktatta Szent István emlékét és a nemzeti ünnepet.

A kommunista hatalom ezt nem törölte el, ám másra – az alkotmány és az első kenyér ünneplésére– helyezte a hangsúlyt. A Szent Jobb körmenetet viszont betiltották. A rendszerváltás után, 1991-ben az Országgyűlés állami ünneppé nyilvánította augusztus 20-át. Ekkor vált lehetővé a Szent Jobb-körmenet újbóli megtartása a Szent István-bazilikánál.

A 2011-ben elfogadott Alaptörvény külön cikkben nevesíti a nemzeti ünnepeket, köztük augusztus 20-át, mint hivatalos állami ünnepet.

Szent Istvánról megemlékeztek egykor Máramaros vármegyében is. A Máramaros nevű újság 1885. évi 33. számában jelent meg Várady Gábor (1820–1906) volt országgyűlési képviselő ünnepi köszöntője.

„Holnap nagy ünnepet ül a magyar nemzet, emlékezetére annak az éppen olyan nagy királynak, mint szent férfiúnak, a ki a magyar állam alapját úgy tette le, hogy a reá alkotott építmény egy ezred éven át daczolt az idők minden viharával és ha a nemzet fiai, leányai megértik egymást s a kor intő szózatát, daczolni fog ez az idők viharával a következő évezredben is. Igen, értelem és egymást megértés kell ahhoz, hogy ezt a szép államot, a melyet Szent István megalkotott s a melyet őseink, minden mulasztás daczára, hősiesen megvédelmeztek, ne csak fenntartsuk, hanem emeljük, fokozzuk annak erkölcsi, szellemi erejét — befelé, hatalmát, tekintélyét — kifelé. Egymást megértés és egyetértés azonban csak úgy remélhető, ha a történelmet nemcsak tanulmányozzuk, hanem kivonjuk annak minden eseményéből a helyes tanúságot, erre fektetve jövő intézkedéseinket és ha megismerjük úgy e hazát lakó minden népfaj jellemét, hajlamait, vágyait, panaszait, mint megismerjük saját magunkat is; de egyszersmind bizalommal vagyunk egymás iránt, mert e nélkül egyetértés nemis képzelhető, viszálkodással pedig »rés maximae dilabuntur.« Önismeret nélkül nincs ember — és világösmeret; ha pedig mi ismerjük önmagunkat, nemzetünket, úgy be kell vallanunk tartózkodás nélkül, hogy a magyarnak, igen sok kiváló szép tulajdonsága, erénye mellett, vannak, mint minden embernek és népfajnak hibái is s ezek közül leginkább kidomborul a bizalmatlanság.

A mit a régi nóta mond, hogy „Természete a magyarnak, hogy jussait nem hagyja, de ha vele bánni tudnak az ingét is odaadja, « igaz ugyan, de nem nagyon hízelgő reánk nézve, mert bár egy részről a jogvédelem polgári erényét nem vitatja el tőlünk, másrészről gyöngéknek mutat be minket, mert az a jó bánás kövétkeztébeni »ing odaadás« a szív jóságán, nemességén kívül, még hiúságot, tehát gyöngeséget is bizonyít. A mások iránti jóság, engedékenység, lovagiasság még nem bizalom. Csak az a baj, hogy mi ezt a speciális fajhibánkat legkevésbé vagyunk hajiadók elösmerni, világos bizonyságául annak, hogy még nem jutottunk el az önismeret azon fokára, a melyen az életbölcsesség gazdagon tenyészik. Az ebben kételkedőknek, a kiknek száma pedig légió, kiáltó bizonyságot szolgáltat hazai történelmünk három korszakából minden nevezetes mozzanat, a melyek szerint nemcsak a hatalomra törekvés, a nagyravágyás szülte a folytonos pártoskodást, a versengést, hanem nagy tényező volt ebben az egymás iránti féltékenykedés és bizalmatlanság is.

Nem csekély gátja ez egyetértő és igy sikeres munkásságunknak napjainkban is, mert ha egymásban nem bízunk, ha saját fajunk nagyja-apraja nem ritkán farkas-szemet néz egymással, féltékenykedik, bizalmatlankodik: akkor igen természetes e bizalmatlankodás azokkal szemben, a kik testvéreink ugyan, mint egy közös hazának, egy közös anyának gyermekei, de nem faj — és vérszerinti testvéreink. Nem mondjuk, hogy hazánk viszontagságos múltjából nem meríthet e bizalmatlanság, ha nem is minden, de több irányban bőséges táplálékot; sőt elég okunk van bizonyos Ígéreteknek, testvéries érzelemre való eontestatioknak »kötve hinni«. Ebből azonban nem következik, hogy ezt generálizáljuk, sőt ezzel ellenkezőleg, tegyünk gondosan különbséget, mint ez bölcs emberekhez illik »Qui bene distingvit, bene docet.«

De még ott is, a hol talán okunk volna a bizalmatlankodásra, ne álljunk ki ezzel tüntetőleg a síkra, zárjuk magunkba véleményünket és csak akkor formulázzuk Ítéletünket, a midőn kétségtelen tények állanak előttünk. Ezt az eljárást két nagy hatalom parancsolja nekünk: az egyik a morál, mely azt mondja, hogy mindenkit jónak, becsületesnek kell tartanunk, mig az ellenkező be nem bizonyittatik ; a másik a politikai bölcsesség, a mely arra tanít bennünket, hogy kétkedés, gyanúsítás által nem egyszer legjobb barátainkat és elidegenitjük magunktól, mig számtalan esetben megnyertük már a tőlünk idegenkedőket, az irántunk rósz indulatuakat az által, hogy bizalommal közeledtünk hozzájok és eltaszitás helyett magunkhoz öleltük őket. Alkalmazzuk ezt itthoni viszonyainkra, megyénk népeire. Ez a mi népünk, oláh, mint orosz, a magyarról nem is szólva, számtalan esetben kiállotta már a haza fiság tűzpróbáját. Miért bizonyitgassuk a napnak világosságát, meleget terjesztő erejét. Miért mutassunk réá az 1717-iki tatárjárásra, a Rákócziak korszakára, vagy az 1848 – 49. dicső példákra. Vannak nekünk közelebb példáink is. Az 1860. évi birodalmi tanácsban Gróf Nádasdy igazságügyminiszter oda nyilatkozott, hogy megyénkben a telekkönyvek a ruthén községekre nézve ruthén, a román községekre román nyelven fognak szerkesztetni. Akkor a mi oroszaink, oláhaink, élőkön a hazafias érzelmű lelkészekkel s intelligentiájok többi tagjával, külön-külön feliratot intéztek a nevezett igazságügy-miniszterhez. Iratgyüjteményeinkben gondosan őrizzük hiteles másolatait ezen nevezetes okmányoknak, a melyeket majd minden orosz és oláh lelkész, birtokos s község elöljáró aláirt. Csak egy pár tételt idézzünk ezen felfolyamodásokból: »Azon nép, melyhez a ruthénnek csatlakoznia kell és lehet: egyedül a magyar nép és pedig úgy az élet mindennapi érdekeinél, mint a múlt idők tapasztalásánál fogva, mely szerint a ruthén nép a magyarral, ennek Európába bejövetele idejétől és a rutliéneknek Kiewben hozzácsatlakozásától, tehát ezen évet túlhaladó időtől fogva testvéries egyezségben élt. Ezek azok, a mik a ruthént a magyarokhoz kapcsolják és ezen helyzetből eredő csatlakozás jelenleg is oly erős, hogy a ruthén és magyar nép között a kölcsönös őszinte testvériség a jelen időben is csorbitatlanúl fenáll és mint természetszerű továbbra is kétségtelenül fen fog állani,« Stb.

Éhez sem kell bővebb magyarázat. És a tanulság? Á tanulság az, hogy ezentú is maradjunk hívek eddig követett elveinkhez s ne térjünk le az ösvényről, a melyen eddig jártunk. Örüljünk a testvéri jobbnak, a mely felénk nyujtatik és ne hütsük le a hazafias érzelem melegebb nyilvánúlásait, a kétely, a gyanúsítás dermesztő jegével. Járjunk mindig elől nemcsak a búzditásban, hanem a nemes példaadásban és testvéri áldozatkészségben is. És ott, a hol a hazafias kötelességeknek nemcsak kényszerűségből, hanem önként, odaadással teljesitésére irányzott figyelmeztetéseink talán sikertelenek maradnának, ott mutassunk reá a törvényre.

Nemcsak az rósz hazafi, a ki vonakodik teljesíteni kötelességeit, hanem az is, a ki korlátozni, paralisálni igyekszik az államnak kifelé, befelé erősitésére, áltáljában konsalidálásra irányzott egészen jogosult törekvését. Illő dolog erről higgattan gondolkozni mindig, még inkább ma, a holnapi szent nap és nemzeti nagy ünnep előestéjén.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma