Kárpátalja anno: vásártartás

Őseink már a honfoglalás előtt is tartottak vásárokat. Erre utal az iráni eredetű vásár szavunk, melyet a vándorló magyarok valószínűleg a perzsáktól vettek át a velük folytatott kereskedés során. Abban az időben leginkább mozgó vásárokat tartottak a folyamatosan úton lévő törzsek, melyek prémeket, bőröket, lovat, szarvasmarhát cseréltek el ékszerekre, fegyverekre.

A településekhez köthető vásárok I. István királyunk (997–1038) idejében honosodtak meg Magyarországon. Államalapító királyunk „vásártörvénye” vásártartási jogot biztosított a templomos helyeken. Az általa kijelölt vásárnap kifejezésből alakult ki később a vasárnap szavunk. Ettől kezdve egészen 1848-ig a magyar királyok, illetve az erdélyi fejedelmek, majd pedig 1848–1945 között a magyar kereskedelemügyi miniszterek hatáskörébe tartozott a vásártartás engedélyezése egy-egy város számára.

III. Béla uralkodása (1172–1196) alatt terjedtek el hazánkban a szombati vásárok, majd II. Géza (1141–1161) bevezette a hét bármely napján tartható vásárokat.

A vásártartó helyek elsősorban a hegyek és síkságok találkozásánál, a folyami átkelőhelyeknél és torkolatoknál, a közigazgatási, ispánsági, uradalmi központokban, illetve az egyházi és püspökségi székhelyeken alakultak ki.

Külön vásárbíróság biztosította az árucserék zavartalanságát. A vásárbíró gondoskodott a kereskedelmi adók és vámok behajtásáról és őrzéséről, a vásár meghirdetéséről, a vásártér és a szükséges építmények rendbetételéről.

A XIII. század folyamán a vásárok mellett megjelentek az úgynevezett egynapos piacok, melyeken főleg élelmiszereket, háztartási kellékeket árultak. Maga a piac szó olasz eredetű, s teret, központot jelent. A magyar nyelvben aztán kialakult a piactér kifejezés.

A piacos napok megjelenésével a vásárok lassan kiszorultak a terekről a város távolabbi utcáiba, s ott tartották meg az állat- és terményvásárokat.

A török fennhatóság alatt a kereskedelem leginkább a törökök és alattvalóik, a görögök, szerbek, örmények, albánok kezébe került, majd az oszmánok elűzése után német, cseh, szlovák és szerb árusok jelentek meg Magyarországon.

Annak érdekében, hogy a városok lakói és a kereskedők felkészülhessenek a vásárokra, a kereskedelemügyi minisztérium 1892-től kezdve hivatalos vásár- és hetivásár-jegyzéket jelentetett meg.

Ezekben a kárpátaljai városok – Beregszász, Munkács és Ungvár – is szerepeltek, melyek ősi vásártartó helynek számítottak.

Ungvár 1430-ban kapott szabad királyi város címet, mely feljogosította a vásártartásra.

Munkács 1427-ben kapta meg ugyanezt a jogot. Minderről a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi részlegében található irat tanúskodik: „István, Rácország vajdája felkér minden nemesi, papi és városi hatóságot, hogy a munkácsi vásárra igyekvőket engedjék akadálytalanul közlekedni. A vásártartási engedélyt Cosmas és Damián mártírok ünnepétől számított 15 napon belülre Zsigmond adta a városnak.”

Beregszász számára IV. Béla biztosította a szabad vásártartás jogát 1247-ben kelt kiváltságlevelével.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma