Kárpátaljai portré: Dr. Igyártó Gyöngyi

Dr. Igyártó Gyöngyi Visken született, ma Budapest mellett él, két gyerek édesanyja, egy sikeres ügyvédi irodát vezet. A Hősök tere közelében lévő irodájában beszélgettünk, miközben ötpercenként szólt a mobilja, újságírók, tv-sek keresték. A minap egy öt éve zajló perben, az elhíresült azbeszt-ügyben született előrelépés.

– Mióta dolgozol ügyvédként?

– Már az egyetemi évek alatt, 19 éves koromban kezdtem el ügyvédi irodában gyakornokoskodni, tehát 17 éve foglalkozom a jog gyakorlatban történő alkalmazásával. Idén márciusban lesz tíz éve, hogy ügyvéddé avattak és saját irodám van.

– Két gyerek édesanyja vagy, hogyan tudod összeegyeztetni a családot és a munkát?

– Az idők során, mondhatni, tökélyre fejlesztettem a logisztikát. Minden napomat, sőt minden órámat meg kell terveznem. Komoly szervezést igényel, hogy mindkét téren megálljam a helyemet, és az egyik terület ne menjen a másik kárára. Ma már lényegesen könnyebb dolgom van, ahogy nőnek a gyerekek, egyre inkább partnerek az életünk megszervezésében. Már arra is jut idő, főként hétvégén, hogy kicsit lazítsunk, világot lássunk. Örülök, hogy sikerült felkeltenem bennük a magyar kultúra, a magyar történelem, a magyarság iránti érdeklődést. Fontosnak tartom a hagyományok ápolását, hogy büszkék legyenek arra, akik. Kárpátaljára is sokszor elvittem őket, és ahogy az időm és az energiám engedi, folyamatosan bebarangoljuk a történelmi Magyarország minden táját. Nagyon élvezik, és igénylik, hogy minél több tudás birtokába jussanak.

– Korábban jogi-rovatot vezettél a Kárpátaljai Szövetség által fenntartott Kárpátaljai Hírmondó című kiadványban, miért hagytad abba?

– Először jó ötletnek tűnt, de idővel azt tapasztaltam, hogy nincs érdeklődés iránta. Ez a téma nem illik a folyóirat profiljába, amit főként nyugdíjasok olvasnak, akiknek már nem sok jogi problémájuk akad. No meg az időhiány is közrejátszott, ahogy jöttek a gyerekek.

– Egy ideig az elnökség tagja voltál, de mostanában már nemigen látni téged a szövetség rendezvényein. Teljesen megszakadt a kapcsolat?

– Igen, ahogy megszülettek a gyerekeim, rengeteg időmet és energiámat lekötötték, és akkor még ott volt a munkám is. Nekem nem volt családi segítségem, a gyerekekre vigyázó nagyszülők, mindent egyedül kellett megoldanom. Talán érthető, hogy a közéleti szerepvállalás háttérbe szorult. A gyerekek ma már önállóbbak, ezért fokozatosan bekapcsolódom a társadalmi vérkeringésbe, néhány ötletemmel már meg is kerestem Csete Örsöt, a Kárpátaljai Szövetség főtitkárát. A gyerekekkel már több rendezvényükre is elmentünk.

– Említetted, hogy a családoddal többször is hazalátogattál Kárpátaljára, tavaly Visken, megkaptad Az év embere díjat. Mit lehet erről tudni?

– Ezt a díjat néhány éve alapították, olyan emberek számára, akik öregbítik a település hírnevét, kiemelkedően támogatják, gyarapítják a közösséget. Általában 10-15 jelöltet állítanak egy évben, ebből a viski lakosok szavazzák meg az öt nyertest. Érdekes, hogy a méltatásomban az is szerepelt, hogy egykor tagja voltam a Kárpátaljai Szövetség vezetőségének.

– Legutóbb, pontosabban tavaly karácsonyra mesekönyv gyűjtő akciót szerveztél. Tudjuk, hogy Ukrajnába milyen nehéz bevinni az idegen nyelvű irodalmat, neked hogyan sikerült?

– Igen, nehéz volt, de sikerült megoldani. Sokan csatlakoztak az akcióhoz, főként jó állapotban lévő, újszerű könyveket hoztak, de volt olyan ügyfelem, aki a hír hallatán elment a legközelebbi boltba és több ezer forintért vásárolt új könyveket. Nem volt könnyű hazajuttatni, ennek terhét a Visk Jótékonysági Alapítvány vállalta magára.  Úgy terveztük, hogy Visk, Huszt és Técső magyar gyerekei kapják meg ezeket a köteteket, ám ahogy elkezdődött az év, járványügyi karantént vezettek be a tanintézményekben, ezért a szétosztás még nem fejeződött be teljesen. Érdekes, hogy a legjobban az ovisok örülnek a könyveknek, hiszen a szórványban igencsak hiány van a nekik szóló kiadványokból.

– Mi a véleményed az ukrán hatalom kisebbségellenes politikájáról, ami még inkább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság, amúgy sem könnyű helyzetét?

– Mélységesen felháborít, hogy ma ez Európában, egy önmagát jogállamnak tituláló országban megtörténhet. Nem engedhetjük meg, hogy kisebbségi jogainkat páros lábbal tiporják, hogy korlátozzák az anyanyelven való tanulást, annak szabad használatát. Nem is értem, hogy ez miért jó nekik. Ezzel nem a békét segítik, inkább a konfliktusokat élezik ki. Nem szabad hagyni, hogy a megszerzett jogainkat elvegyék. Minden eszközzel tiltakozni kell ez ellen. Ha a magyarság nem érzi jól magát a szülőföldjén, nem tud megélni, a kormány hogyan várja el, hogy elégedett állampolgárok legyenek? Remélem, hogy minél előbb változni fog a helyzet, és a dolgok rendeződnek.

– Ügyvédként, több, a közfigyelmet magára vonó perben vettél részt, mint például az ominózus azbeszt-ügy. Hogyan jellemeznéd a magyarországi igazságszolgáltatást?

– Sajnos a 2018. január 1-től hatályos polgári eljárásjogi törvény szerint az átlag magyar állampolgár nem tud pert indítani, mert a nekik szánt nyomtatványt sok esetben nem is lehet értelmezni. Korábban egy papírfecnin megírt levél is megfelelt keresetlevélnek. Jelenleg olyan kritériumokat állítottak a perindítás alapdokumentumát képező keresetlevél tartalmával szemben, amely nem is a jogvita érdemi elbírálását helyezi előtérbe.

Ha az embernek nincs pénze ügyvédre, félig már el is vesztette a pert. A magam részéről minden évben elvállalok egy olyan ügyet, ahol az ügyfél nehéz anyagi helyzete, családi körülményei miatt nem tud fizetni. Általában a legnehezebbeket választom, ahol van kihívás.

Az azbeszt perekkel eltöltött öt év után elmondhatom, hogy most már látom az alagút végét. Összességében több mint száz tárgyalás után jutottunk el oda, hogy az általam képviselt károsultak, és az elhalálozottak hozzátartozói számára felcsillant az anyagi kárpótlás reménye.

– Még 2005-ben jelent meg a Máramarosi Koronavárosok történelmével foglalkozó köteted, de az óta nem hallottam új munkádról. Végleg felhagytál az írással?

– Némi iróniával azt kell mondanom, hogy a munkám miatt naponta írok, hetente legalább száz oldalt, néha többet is – ezek különféle bírósági beadványok… Vannak terveim. A könyvem eredetileg az öt egykori koronaváros: Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező, Máramarossziget – mint szabad királyi városok – 1329-1848 között birtokolt kiváltságjogairól szól. Évek óta fontolgatom, hogy kibővítem a kötetet. Sajnos eddig a már említett okok miatt, nem volt időm erre, amit nagyon fájlalok, de én is csak ember vagyok, véges a kapacitásom. Mivel ide tartozik, meg kell említenem, hogy a könyvem inspirálta a helyieket, hogy megszervezzék a Máramarosi Koronavárosok találkozóját, amelyre tavaly immár 10. alkalommal került sor. Ez a rendezvény tulajdonképpen egy híd a Magyarországtól elcsatolt, majd kettészakított, és ezáltal ukrán és román fennhatóság alá került, Máramaros megye közösségi életében.

– Van-e olyan téma, ügy, amit szívesen elvállalsz, képviselsz, akár a végső győzelem reménye nélkül is?

– Szinte csak ilyen ügyeket vállalok. Szeretem a kihívásokat. Szeretem megmérettetni magamat. A rutin feladatok már nem motiválnak, persze szeretem, ha sikerrel zárok le egy ügyet. Szóval, minél nehezebb egy ügy, engem annál inkább érdekel. Vonzanak a történelmi hátterű perek. Ezért is fogtam most anyaggyűjtésbe, de a téma egyelőre legyen titok.

 – Végezetül, beszélnél nekem a jövőbeli terveidről, vágyaidról?

– Elsősorban fel szeretném nevelni a gyerekeimet, ami előreláthatóan kb. egy 10-12 éves program. Szeretném sikeresen folytatni a szakmai munkámat, egyéb jogi projekteket végigvinni. Szülőföldemmel, Viskkel kapcsolatban is vannak komoly terveim. A könyvem folytatásáról már szóltam, arról is, hogy újra belevetem magamat a közösségi munkába. Szeretném, ha a Kárpátaljai Szövetséghez minél több fiatal csatlakozna, hogy folytassák tovább a munkát, ehhez pedig olyan programok kellenek, amikkel meg lehet szólítani őket. Ehhez számos ötletem van.

Lengyel János

Kárpátalja.ma