Kárpátaljai portré: interjú Muchichka Lászlóval

A Kárpátaljai portré sorozatunkban ezen a héten olyasvalaki életútját mutatjuk be, aki még egészen fiatalon ment el „szerencsét próbálni” a magyar fővárosba. Később a tévéképernyőn találkozhattunk vele. Az utóbbi években pedig különböző írásait olvashattuk internetes portálokon. Muchichka László szerkesztő-újságíróval beszélgettem életéről, munkájáról, Kárpátaljával való kapcsolatáról.

– Kérlek, mutatkozz be!

– Egyetemi tanár, blogger és újságíró vagyok, utóbbi már nyolc éve. 1985. november 11-én születtem Beregszászban, ahol a Kossuth Lajos Középiskolában kezdtem tanulmányaimat. Ezt követően a gimnáziumot már Budapesten kezdtem el a Kispesti Deák Ferenc Gimnáziumban, 2005-ben pedig felvételt nyertem a Károli Gáspár Református Egyetem történelem-kommunikáció szakára. Három évvel ezelőtt kezdtem el a PhD-t az ELTE Társadalomtudományi Karán, és az interdiszciplináris társadalomkutatások doktora leszek.

– Mivel foglalkozol jelenleg?

–A Hír24 alá tartozó Mozi24 és a Tv24 szerkesztő-riportere vagyok. Rengeteg cikket és kritikát írok, illetve különböző videós tartalmakat készítek – zömében, de nem kizárólagosan – filmes témakörben. Van egy saját blogom is, a Roboraptor Blog, ami jobbára geek-tematikával foglalkozik, ezen belül filmekkel, könyvekkel, képregényekkel, PC-játékokkal. Magam mellett több mint tíz emberrel együtt szerkesztem, s ez kicsivel több, mint egy hobbi, olyan időtöltés, amely a fő érdeklődési körömet teljesen lefedi.

– Évekkel ezelőtt a tévé képernyőjén is felbukkantál, mégpedig különböző szellemi vetélkedőkben.

– Valóban, 2005-ben Jakupcsek Gabriella Multimilliomos című műsorában játszottam, amelyben még érettségiző gimnazistaként vettem részt, s nyereménnyel távoztam. Pár évvel ezelőtt, 2011-ben a Maradj talpon!-ban is megmérettem magam, ahol szintén nyertem egy kisebb összeget, vagyis talpon maradtam.

– Az Országos Diákzsűrinek is tagja voltál anno. Mit is lehet erről tudni?

– Amikor a klasszikus értelemben vett Magyar Filmszemle még létezett, akkor volt diákzsűrije is, amelynek egyetemista hallgatóként én is tagja voltam. Az adott naptári évben szinte minden hazai filmfesztiválon részt vettünk, amelyeken a diákzsűri is megszavazta saját kedvencét. De ahogy már Filmszemle, diákzsűri sem létezik.

– Tavaly a nagy Oroszországban jártál. Milyen céllal utaztál oda?

– Tavaly szeptember és október folyamán tartózkodtam Oroszországban. A doktori iskolában a kárpátaljai magyar identitás témakörében írom majd a disszertációmat, egy kínálkozó oroszországi terepmunka kapcsán pedig engem is felkértek, vegyek részt a kutatásban, fakadóan abból, hogy ennek a projektnek is a témája az identitás. Odakint viszonylag sokat forgattam, így hamarosan elkészülök egy dokumentumfilmmel és néhány kultúrantropológiai írást is publikálok majd.

– Hogyan befolyásolta az életedet az, hogy kárpátaljai vagy?

– Akkor, amikor Budapestre költöztem, egy 15 éves srác voltam. Itthon kicsit kegyelt állapotban voltam, kedveltek a tanáraim, mivel mindig jó tanuló voltam, mindenféle tanulmányi versenyekre jártam. Amikor bejelentettem, hogy Budapesten megyek majd gimnáziumba, akkor minden megváltozott, már sokkal kevesebb volt a támogatóm, mint a jóakaróm. A legtöbben féltettek – csak nem éppen jó értelemben –, hogy mi lesz velem majd a magyar fővárosban. Voltak, akik azt mondták, hogy majd úgyis visszajövök, mert nem leszek ott sikeres, a „bunkó pestiek” pedig biztosan bántani fognak azzal, hogy „kárpátaljai, sőt ukrán vagy”. Ebből fakadóan nem kevés félsszel vágtam neki a budapesti kalandnak. Sokáig tényleg tartottam valamilyen megbélyegzéstől. Egy hónap után azonban kiderült, senkinek sincs problémája azzal, hogy én honnan jöttem, ki fia, borja vagyok. Igazából az számított, hogy milyen teljesítményt nyújtok. Sosem volt problémám azzal, hogy honnan jöttem. Mindig elmondtam azt is, hogy ukrán nemzetiségű az édesanyám, az édesapám pedig magyar, vagyis kevert szülők gyermeke vagyok.

Van azonban egyfajta határon túli kártya, amit viszont a környezetemben, az egyetemen is sokan kijátszottak. Akadtak olyanok, akik Erdélyből vagy Felvidékről jöttek, s gyakran hangoztatták, hogy ők határon túliak, s ezért olykor megkülönböztetett figyelemben részesítették őket. Ez mindig is zavart. Ennél fogva a magam kárpátaljaisága kettős természetű: ugyan büszke vagyok arra, hogy honnan jöttem, de azért minden egyes szituációban nem szoktam ezt hangoztatni. A fentiekből fakadóan sosem volt semmilyen hátrányom a kárpátaljaiságomból, de előnyt sem kovácsoltam belőle.

– Az itt élő magyarok gyakran mondják, hogy sajátos identitással rendelkeznek, egyfajta sajátságos magyarsággal. Számodra mit jelent az, hogy kárpátaljai identitás?

– Igazából akkor gondolkodtam nagyon sokat a saját identitásomról, amikor Szibériában voltam. Vicces, azért mentem ki Oroszországba, hogy az oroszok identitását kutassam, de sokkal többet tudtam meg a sajátomról. A környezetemben szinte senki sem beszélt magyarul, így volt időm töprengeni rajta. Önnönmagam magyarságát megélni ott – mint ahogy kisebbségi közegben is – érthetően nehezebb, de úgy, hogy Budapesten élek – nem komplikált. 14 éve hagytam el Kárpátalját, ebből fakadóan már majdnem többet laktam Budapesten, mint Beregszászban – ez azonban egy furcsa állapot.

Csak egy egyszerű példa ehhez. A gimnázium megkezdése után az őszi szünetben hazalátogattam Beregszászba. Találkoztam ismerősökkel és rokonokkal, és azt a furcsa vádat kaptam, hogy „Egy hónapja mentél el, aztán már milyen magyarkodóan beszélsz”. Ezen akkor is és azóta is sokat gondolkodtam, hogy mit jelenthet ez. Nagymamám mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy szépen, művelten és szofisztikáltan beszéljem a magyar nyelvet. Ezért is volt furcsa, hogy amikor visszamentem, akkor egyfajta kívülálló szerepbe kerültem, pedig semmit sem változtam korábbi valómhoz képest (akkor még), pláne nem nyelvhasználatban. Örömmel tértem vissza oda, ahonnan származom, mégis sokaktól csak rideg távolságtartást kaptam. Ez nagyon bántott és zavart. Később még nehezebben éltem meg ezt, ugyanis volt egy olyan periódus, amikor még nem rendezkedtem be Budapesten, nem találtam barátokat, MÉG nem volt igazán sajátom ez a város; viszont amikor visszamentem Beregszászba, úgy éreztem, ez MÁR nem az én terepem. Két pad között a padlón találtam magam, s csak azután rendeződött a helyzetem, amikor már berendezkedtem Budapesten.

A szüleim még mindig Beregszászban élnek, s amilyen gyakran tudom, látogatom is őket. Viszont jelen pillanatban rajtuk és a kutatási területemen kívül már alig van kapcsolatom Kárpátaljával. A gyökereim, a rokoni kapcsolatok, a barátságok természetesen odakötnek, s bár ragaszkodom a szülőföldemhez, mégis távoli már; Kárpátalján születtem, itt nőttem fel, de Budapesten értem férfivá. Legalább annyira tudom magamat kárpátaljaiként, esetleg beregszásziként definiálni, mint amennyire budapestiként, reformátusként, magyarként vagy ukránként. Ha már mindenképp címkéznem kell magamat, akkor egyszerűen magyarnak nevezném magam. Hiszen ekként tekintettem magamra akkor is, amikor Beregszászban éltem.

– Mik a jövőbeni terveid?

– Szeretnék ledoktorálni, aztán az alma materemben, a Károli Gáspár Református Egyetemen – ahol jelenleg is oktatok – szeretnék több órát tartani. Úgy érzem, most 29 évesen tart ott az újságírói karrierem, ahol már évek óta kellene, de ennek ellenére ebben is szeretnék előrelépni, tovább fejlődni. A jelenlegi munkahelyem nagyon jó játszótér, ami lehetőséget ad arra, hogy bármilyen témában alkothassak, videókat készíthessek, cikkeket írjak, így azt hiszem, itt még rengeteg lehetőségem lesz erre. A blogomat is szeretném felfuttatni, kissé talán idealista okokból. Ahogy alapító társamnak is, gyerekkorom óta van egy elég intenzív képregény-szeretetem, viszont szeretném bemutatni, hogy ennek a sokszor lenézett műfajnak is olyan mélységei vannak, melyet sokan hajlamosak egy kézlegyintéssel elintézni. A kortárs képregény – mint ahogy a popkultúra számos más területe is – jóval több, mint buta köpenyes igazságosztók harca űrlényekkel. A blogon is ezeket a mélységeket, komoly mondanivalókat kutatjuk, és olyan „pszeudo értelmiségiekhez” kívánunk szólni, akik nem csak felületesen fogyasztják a már fentebb említett termékeket. Azonban nemcsak a blog szellemiségében tükröződik, hogy a mély tartalmakat keresem, ugyanis újságíróként, oktatóként, és kutatóként ugyanezt teszem. Szeretném egyébként a titulusaimat bővíteni, egy-két éven belül megjelentetnék egy könyvet, és nagyjátékfilmet is rendeznék.

Pusztai-Tárczy Beatrix
Kárpátalja.ma