Kezdőlap » Sorozatok » Kárpátaljai portré » Mindenképpen megér egy mosolyt – Beszélgetés Szöllősy Tiborral

Mindenképpen megér egy mosolyt – Beszélgetés Szöllősy Tiborral

Dr. Szöllősy Tibor orvos, író, helytörténész, a Magyar Írószövetség tagja, ma már Magyarországon él, de ezer szállal kötődik szülőföldjéhez. A közelmúltban látott napvilágot legújabb könyve Megér egy mosolyt címmel. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

– Eddig főként komoly és komor dolgokról írtál. Mi késztetett arra, hogy a humor felé indulj el? Kérdezem ezt a tekintetben, hogy több pályatársunk szerint egy kárpátaljai irodalmárhoz méltatlan a komolytalanság.

– Nem ma indultam el a humor felé, szerény írói tevékenységem kezdete óta barátságban voltam és vagyok a humorral. Megtapasztaltam, magamévá tettem a gondolkodó emberek tanácsait, fogalmazásait: „Akinek humora van, az mindent tud. Akinek nincs, az mindenre képes.” //Peterdi Pál/. Illetve, a humor a túlélés egyik eszköze. És a humor a bölcsek esernyője.

A komoly és komor dolgok, témák azért domináltak írásaimban, mert az akkori idők történései, problémái, melyek napi szinten érintették és befolyásolták a kárpátaljai magyarság sorsát, természetesen elsőbbséget élveztek. A humor nem illett ezek hangulatához, tartalmához. Sajnos nemzettestvéreink jelenlegi helyzete, a közismert ukrán állami politika asszimilációs törekvései a kárpátaljai magyarság irányába, nem éppen a humor elterjedésének és jelentkezésének táptalaja. Nem erre van igény, azaz a humor otthon takaréklángon pislog.

Jó viccnek tartom az állításodat, hogy „több pályatársunk szerint egy kárpátaljai irodalmárhoz méltatlan a komolytalanság.” Miért, a humor az komolytalanság? Ez a definíció lenne /lehetne/ egyfajta megkülönböztető fogalom egyes kárpátaljai „irodalmárok” számára az anyaországi, a más határon túli magyar szerzők palettáján? Amennyiben röviden akarnék reagálni erre a méltatlan véleményre, így csak ennyit mondok: Karinthy. A napokban kitüntető élményben volt részem: élvezhettem Lackfi János társaságát – remélem, nem kell bemutatnom –, és üdítő táplálékként kristályos humorát, pozitív véleményét a humorról, a szépirodalom egyik szeletjéről. A kétkedőknek pedig ajánlom tankönyvként a közismert szerző művét: Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta./ Miután végére értek a „derék katona” kalandjainak olvasásával./

Sok műfajú kötetet ismertem meg, ám a humor, a vicc, a szatíra mellett vannak szomorú történetek is, mint a Kárpátaljai életképek című fejezet. Szerinted milyen a kárpátaljai humor? A kárpátaljai magyarok mennyire értik, szeretik a viccet?

– A tisztánlátás megköveteli: jelenleg otthon nem dicsekedhet ez az irodalmi szelet, mármint a humor, súlypontos térnyeréssel. A kárpátaljai magyarok értik és szeretik a viccet, amennyiben azok „csattanása” helyénvaló, időszerű, aktuális, de nincs jellemzően hazai „kínálat”, mint, mondjuk, a skót, az örmény, a zsidó. Ennek ellenére mindenképpen meg kell említeni a viskieket, akik évszázados ilyetén jellemzőjüket átmentették és gyakorolják a jelenben is.
Ami pedig a kötetben olvasható szomorú, keserédes történeteket illeti, azok is ottani életünk összetevői és megfelelnek az alcím tartalmi követelményének: Kárpátaljai életképek.

Aki nem élt, nem járt a Szovjetunióban, a könyvedből némi betekintést kaphat a letűnt birodalom mindennapjaiba. A leírtak mind veled történtek meg? Mert néhány történet nagyon ismerős nekem.

– A leírtakban olvasható események, történetek /fő/szereplője, elszenvedője vagy érintettje zömmel én voltam, de voltak olyan epizódok, amelyeket láttam vagy fültanúja voltam, azaz mindenképp volt közöm azokhoz. Ezek közül többet azonnal papírra vetettem sok-sok évvel ennek előtte, s mikor elővettem és elolvastam, némi döbbenettel konstatáltam: ezek élőképek, ezek ma is jelen vannak. Néhány esemény annyira jellemző, hogy sok olvasó magát véli benne felfedezni mint élvezője vagy szenvedője az eseményeknek, de nem csoda, hiszen közös a múltunk, örömeink, bánataink, gondjaink. Ezek az írások korábban már napvilágot láttak magyar nyelvű sajtótermékekben, itthon és külföldön, hogy – a jelenben – összeálltak egy kötetté, sokban köszönhető Nagy Zoltán Mihálynak, aki biztatott, ellátott tanácsokkal.

Örömmel vettem, hogy aforizmákat, humoros szómagyarázatokat is írsz. Ez régebbi termés, vagy kifejezetten e kötetbe készültek?

– A kötetben helyet kapott írások, az aforizmák, humoros szómagyarázatok, tájszavak sokéves, mondhatni évtizedes „termelés”, gyűjtögetés kalászai. Azok felszínre hozatala a feledés mélységéből amolyan erkölcsi kényszer: ne hagyjam elveszni azt, ami közös, bízzam az olvasókra azok minősítését. Ez előrehaladott korom követelménye is.

Sok helyen találkoztam tájszavakkal, mint a csicsegni, a szuszlyuk, a virnyikáltak stb., de több helyen felbukkan az attikai só kifejezés. Beszélj nekem erről, te milyen meggondolásból, milyen jelentéssel használod?

– Az attikai só kifejezés, ami szellemességet fogalmaz, az én olvasatomban amolyan elmefűszer, ami csipetnyi humort is tartalmaz

– A sajátos időutazás vagy a korszakba való alámerülés terén kiemelném a Tömblakás, a Túlvilági monológ és a Feljelentem magamat című történeteket. Olvasás közben bevillant a felismerés, hogy ezek több mint negyed századdal ezelőtt történtek, ám bizonyos tekintetben ma is aktuálisak. Íróként mi a véleményed a kárpátaljai magyarság mai helyzetéről?

– A kárpátaljai magyarság mai helyzetéről külön kötetet lehetne, kellene írni. Sajnos évezredes történelmünknek a közelmúlt és a jelen a legsötétebb kora. Minden sérelem, megalázás, kirekesztés, amiben részü/n/k van, fáj nekem, de vallom a zsoltárossal, mint hívő ember: „Ki mindent szent kezébe tett, az nem fövényre épített”, mert – egy évezred bizonyítja – főnixmadarak vagyunk.

Kaptál már szakmai kritikát vagy olvasói visszajelzést?

– Ami a visszajelzéseket illeti: nem vagyok elkényeztetve, de a könyvbemutatókon szép számmal, 40-80-an vannak az érdeklődők, és pozitívan értékelik a könyvemet. Hasonlót tapasztalok a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Közösségének évente megrendezésre kerülő találkozóján, ahol magyar és magyar származású külföldi tollforgatók vesznek részt irodalmi megmérettetésben, azaz felolvasnak műveikből, majd ezeket a kollégák és a meghívott szakemberek minősítik.
Az évente kiírásra kerülő megyei humorpályázatot háromszor nyertem meg, meghívottként résztvevője voltam a Vidor országos humorfesztiválnak, amit minden évben Nyíregyházán rendeznek meg.

Noha most jelent meg a könyv, úgy tudom, az Intermix Kiadónál már megjelenés előtt áll a következő. Arra kérlek, röviden beszélj erről az olvasóknak!

– A következő könyvem várandós, születése után fogok róla szót ejteni.

Köszönöm a beszélgetést!

Lengyel János

Szólj hozzá!