Erdélyi Béla: tollal festett portré

Erdélyi Béla: Imen — Ungvár, Harkusi Alexandra kiadása, 2012.
Erdélyi Béla irodalmi hagyatékának ukrán nyelvű kiadásához Lesz Belej írt könyvajánlót:
Úgy esett, hogy művészismerőseim vagy szépen festenek, vagy szépen fejezik ki gondolataikat. Gyakran megtörténik, hogy megtetszenek egy-egy művész munkái, de egyáltalán nem tetszenek a gondolatai, és fordítva. Persze akadnak kivételek is ez alól a szabály alól. Példa erre az egyik kedvenc művészem, Erdélyi Béla, akinek a festményei egyszerűen sugározzák az erőteljes benyomásokat. A képeit hosszan lehet szemlélni, szinte akaródzik feléjük fordulni. Pár évvel ezelőtt, amikor Erdélyi érdekes és eseménydús életrajzát olvastam, megbizonyosodtam arról, hogy irodalmi próbálkozásokat is tett. Ám csak 57 évvel az ismert festő, a kárpátaljai festőiskola megalapítója halála után adták ki Ungváron műveinek ukrán nyelvű fordítását. Amikor a művész életrajzát olvastam, és a művei reprodukcióit tartalmazó albumot forgattam, arról álmodoztam, hogy egyszer a szövegeit is elolvasom, már akkor érezvén, hogy ő egyszerűen nem írhatott rosszul. Nem csalódtam a megérzésemben…
Erdélyi Béla 1891-ben született Zahattyán (Kelemenfalva, Ilosvai járás) tanítócsaládban. Eredeti neve Hric Béla, az Erdélyi vezetéknevet tízévesen vette fel, ugyanis a művész édesapja úgy vélte, a névváltoztatással elősegítheti a gyermek karrierjének előrehaladását.
1911 és 1915 között a budapesti művészeti akadémián tanult, 1922-26 között Münchenben élt, ahol bírósági rajzolóként is dolgozott a sörpuccs résztvevői ellen folytatott eljáráskor. 1927-ben Boksay Józseffel megalapította az ungvári művészeti szabadiskolát. 1929 és 1931 között Párizsban élt, és dolgozott, bejárta egész Európát. Képeit elismert művészek (André Derain, Henri Matisse, Pierre Bonnard) alkotásaival együtt állították ki. Később visszatért Kárpátaljára, ahol folytatta a művészeti oktatás fejlesztését. Fiatal festők egész generációját nevelte ki. Ő lett az Ungvári Képzőművészeti Főiskola első igazgatója. 1955-ben hunyt el. Napjainkban alkotásait a legdrágább ukrajnai képek között tartják nyilván, és sajnos nemegyszer képezték már bűncselekmény tárgyait.
Erdélyi valódi dandy volt – elég megnéznünk a róla készült fotókat. Amikor müncheni tartózkodása alatt kilábalt az átmeneti anyagi válságból, első dolga volt elhozni a mosodából a pár tucat otthagyott ingét.
Képzőművészeti alkotásait tekintve Erdélyi több ezer festményt hagyott hátra; irodalmi munkásságának hagyatéka három elbeszélés (köztük egy befejezetlen), több napló és egyéb írások.
A művész egész irodalmi hagyatéka egyetlen szöveggé, egy portrévá mosódik, amely amolyan Erdélyi-módra magával ragadó és érdekes.
Az 1922-ben Münchenben írt elbeszélés címe Dimon. Erdélyi az elbeszéléseit regényeknek nevezi, bár az irodalomtudomány szabályai szerint inkább elbeszélésekként határozhatóak meg.
A dimon Erdélyi első szerzői absztrakt fogalma, amelyet a bevezetőben megmagyaráz. Eszerint a dimon a művészetek szépségétől örökké viharos művészi lélek; a regény pedig a művész tökéletesség felé tartó szüntelen útjáról szól…
Az elbeszélés Joachim és Félix párbeszédén alapul. Utóbbi életéről mesél, és arról, hogyan szökött meg a nősülés elől. Félix felolvassa irodalmi szárnypróbálgatását a barátjának: egy elbeszélést, amely egy művészről és annak a művészetekről vallott nézeteiről szól.
A műben Erdélyi saját művészeti érzékrendszeréről beszél, amely a megszokott öt helyett hét érzékszervből áll: a művészlelkek sajátja a mindent látás és a mindenség magába fogadásának képessége is. Ezeken az adottságokon és a tudáson keresztül érhető el a művészet, a gyémántlemez.
A regényben Erdélyi más művészi, filozofikus posztulátumai is tetten érhetőek. Szerinte a szerelem és a művészet örökre befejezetlen marad, s hogy a valódi művészet abnormális, individuális önkifejezés, az élet pedig csak a szenvedés árán ismerhető meg. Erdélyi vallja, hogy a földön két kötelesség létezik: ismerd meg önmagad, és szeress minden létezőt!
A műben még egy fontos világnézeti meggyőződéséről, a szeretettengelyről is beszél, amely körül a bolygónk forog. Isten Erdélyi értelmezése szerint jelen van a földön. Az emberek az Isten „darabkái”.
Erdélyi a második elbeszélését, az IMEN-t szintén Münchenben írta Regény egy kárpátaljai festő életéből Münchenben alcímmel. A mű egy festő szerelméről szól el egy újságszerkesztő müncheni leánya iránt.
Az IMEN betűszót a szerző alkotta annak a léleknek kifejezésére, amely szerelemben és művészetben ég ezen a földön. Az IMEN az idealizmus csúcspontja.
Ebben az elbeszélésben Erdélyi kifejezően határozza meg alkotói és élet-imperativus-át: IMEN. A főhős szerelmes egy lányba, de feláldozza szerelmét a művészetért, az IMEN-ért. Ez a késztetés hajtja a főhőst örökös változásokba, és ez parancsolja neki, hogy csak a művészethez legyen hű, amely sohasem befejezett.
A harmadik, befejezetlen elbeszélés egy betegséggel van összefüggésben. Cselekménye szerint egy fiatal festő kórházba kerül egy, az orrán lévő elfertőződött seb miatt, amelyet műteni kell. Az altatásban a festő megvilágosodik, s az ekkor szerzett élményeit egy vele egy kórteremben fekvő idős pappal osztja meg. A festő megérti, hogy hat nap alatt Isten az egyes és a többes szám három személyét teremtette meg: én, te, ő, mi, ti, ők. A koncepció igencsak antifeminista, de a nő témája Erdélyi alkotásaiban egy teljesen más területet érint.
Ebben az elbeszélésben a szerző az extrémumok értékéről elmélkedik, mondván, az emberiség a mélységek és magasságok szépségét élvezi.
A továbbiakban a mű befejezetlen vázlatokkal és útleírásokkal folytatódik, amelyekben a szerző híven ábrázolja a két világháború közötti feszültséget. Erdélyi úgy véli, az ember a kultúrától lett beteg, s hogy a kultúrát önmaga megsemmisítésére használja. Kérdések kínozzák az ember mibenléte felől, amikor azt írja, a Colosseumban az ember állat, egy lépéssel jobbra, a Vatikánban pedig isten. Hol az igazság? Mi az igazság? – kérdezi, s a válasz: „Csalódtam…”.
Erdélyi egész prózája statikus, párbeszédekre épül. Közel áll a színházhoz, könnyű volna színdarabként előadni. Elbeszélései önéletrajzszerűek. A főhősök magát Erdélyit mintázzák, a női szereplők pedig a művész szerelmeseit. A protagonisták két szenvedély között őrlődnek, a szerelem vagy a művészet útját kell választaniuk.
Erdélyi kedvelte a pátoszt, de inkább filozofikus, ízléses, valódi dandyre valló a hangja.
A Müncheni napló (1924) versekből áll. Az elbeszélésekbe is gyakran sző poézist, amely általában egzisztenciális, rím nélküli sorokból áll.
Párizsban Erdélyi komoly depresszióba esett, ami érezhető a naplójából is. Zúgolódik az ottani festők iskolázottsága miatt. Felhívja a figyelmet az iparosok és a valódi művészek közötti különbségre. Néha még Istennel is felesel, vénnek nevezvén őt.
A Gondolatok című fejezetben 1843. augusztus 18. és 1955. május 25-e közötti bejegyzések találhatók.
Az első bejegyzés a háborúra vonatkozik. Erdélyi tanácstalannak, végzetesnek érzi ezt az időt.
Az elmélkedéseiben kifejezően deklarálja kozmopolitizmusát és egyházellenességét.
A művész folytatja a művészetről való elmélkedést, találóan válaszol az örök szovjet kérdésre a művészet funkciójáról, vallja, hogy a művészet a legértéktelenebb dolog a földön, amely semmit sem mond, mindent csak kifejez.
Az 1950-es években Erdélyire nyomást gyakoroltak a szovjet „műértők”, mivel művészete nem igazodott a szocreál elvárásokhoz, de a művész elmélkedései között mindössze néhány megjegyzést találhatunk erre a presszióra.

Egy, a szovjet éra előtti önarcképen Erdélyi saját magát kissé hátradőlve, nyugtalannak, de büszkének és élénknek ábrázolja. Pont így jelenik meg az én képzeletemben is irodalmi hagyatékának elolvasása után.
Лесь Белей, ЛітАкцент
A zakarpattya.net.ua nyomán