Kopogtató: szeparatizmuson is túl

Új fogalmak jelentek meg az ukrán köztudatban a kárpátaljai magyar közösséggel kapcsolatosan: nyelvi szeparatizmus, szeparatista támogatás, szeparatista futball, de folytathatnánk szeparatista kultúrával, vagy szeparatista óvodai neveléssel…

Milyen érdekes, hogy a viszonylag fiatal nemzetállamok betegsége az, hogy külső vétkeseket keresnek, amikor az országuk gazdasága, egészségügye, oktatása, nyugdíjrendszere romokban hever. Az ukrajnai sajtónál és politikumnál szintén előjön ez a betegség, s ahelyett, hogy megoldásokat keressenek a nyílt és rejtett korrupcióra, a sikkasztásra, küzdenének a tömeges elvándorlással, munkaerőhiánnyal, a már jól bevált recepthez nyúlnak, kellő pillanatban mindig meglibegtetik a szeparatizmus vádját. Most az ország elsődleges feladatává az alig 12 %-os maradék kárpátaljai magyarok szekálása vált…

Már látom is a vezetők agyában végbemenő folyamatot, ahogy kattognak a tekervények azon, hogy is takargassák, foltozgassák a nem létező ország nadrágot, melyből Európára egy nagy pucér hátsó kandikál.

Azt is látom, hogyan villan fel a fény az agyakban: Tereljünk…, foglalkozzunk a szeparatizmussal! A területi és nyelvi különcködés témaként mindig jól jön. Az oroszkérdés már amúgy is élesen meghatározza az ukrajnai közéletet, és ráadásként itt van egy kis ország a szomszédban, Magyarország, melynek nemzeti tudatában ott él a Trianon-bánat és az a hősromantikus elképzelés, hogy segíteni kellene azt a néhány magyart, aki még itt maradt Ukrajnában.

A tökéletes bűnbak forgatókönyve meg is van: Ukrajna két tűz között találhatja magát. Nincs ideje a belüggyel foglalkozni.

Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen típusú történet hatásossá váljék?

Médiaszakemberek.

Néhány jó vágókép óvodáskorú magyar anyanyelvű gyerekekkel, jóhiszemű emberekkel, akik elmondják, hogy Magyarország hogyan határozza meg az életüket, néhány elemző szakértő és kihagyhatatlan az objektív magatartású, de kiválóan manipuláló újságíró, aki tudja: miből mennyit lehet és kell mondani ahhoz, hogy a „bűnös” az legyen, akit kiszemeltek.

Végeredményben mindenkinek Ukrajnát kell sajnálni, hiszen a kárpátaljai magyarok még ukránul sem tudnak, ezért integrálhatatlanok: kétnyelvűek az utcai és települési névtábláik, épülnek a magyar iskolák, a főiskola, az óvodában magyarul folyik az oktatás; kulturális rendezvényeik vannak, énekelnek, táncolnak, vállalkoznak és – Uram bocsáss! – magyarul fociznak az emberek. Mindezzel veszélyeztetik Ukrajna függetlenségét, az ország területi épségét.

És mit csinál a magyar állam?

Támogatja mindezt! Csak nyomja ide a magyar pénzt, ad az embereknek fizetés-kiegészítést, hogy meg tudjanak élni, iskolákat működtet, hogy a gyerekek anyanyelvűkön tanulhassanak Kárpátalján, segíti a vállalkozó szelleműeket, hogy megvalósítsák Ukrajnában az ötleteiket. Pedagógusokat, orvosokat, szakembereket képeztet, segíti a családokat, kórházakat újít és korszerűsít, gyógyszert hoz, ha kell, lobbizik Ukrajna vízummentességéért, utakat, határátkelőket épít, korszerűsít; belső konfliktusokat vállal fel ezzel, csupán azért, mert ez a jelenlegi kormányfő és környezetének emberi- és politikai álláspontja. Mindez főbenjáró bűn, mert a magyarok kapnak, ezt, azt, amazt…

Miért teszi ezt? – kérdezik az ukránok. Mi vezérli ezt a kicsi országot?

Az ukrán média céltudatosan a békediktátum körül sertepertél, a szüzséket trianoni szövegkörnyezetbe helyezi, és a következő következtetést vonja le: Magyarország nem tud belenyugodni a trianoni határokba, így arra tesz ez a kis ország kísérletet, hogy kilóra megvegye azt, ami az övé volt, hogy lépes mézzel magához csábítgassa Kárpátalját.

A történet egész hihető. A megcsonkított ország vissza akartja követelni a területeit, de Ukrajnának nem szabad ezt engednie. Ukrajnának ki kell tartania és nem szabad azzal törődni, hogy a lakosok ki tudják-e fizetni az emelkedő szolgáltatás árakat, hogy az ukrán állampolgárnak ne kelljen külföldi rabszolgasorsot vállalni családjuk megélhetéséért, és még sorolhatnám. Elvi kérdésekkel kell itt foglalkozni: az ukrán nyelvvel, az ukrán identitással, a területi egységgel. Közben ez az ország teljesen elfelejti, hogy a magyar állam támogatása Ukrajna területén hasznosul. A támogatások Ukrajnába érkeznek, ukrán bankokon keresztül, az adó Ukrajnába folyik be, a segített alanyok ukrán állampolgárok, a tevékenység, amit az egészség, és oktatásügyben kifejtenek, ukrajnai közügy. Tehát Magyarország gyakorlatilag felvállalja Ukrajna állami kötelességeit. A felújított, felszerelt kórházakban nemcsak magyar, de ukrán betegeket is ellátnak. A segélyezettek között kelet-ukrajnai harcosok, gyerekek, menekültek vannak. A felújított épületek az ukrán állam tulajdonát képezik.

Magyarország egyedülállóan segíti Ukrajnát. Gondoskodik a fiatal államról. Egyedülálló próbálkozások ezek. Visszhang nélküli szélmalomharcok, amelyben a segítő fél bármely pillanatban ellenséggé válhat.

Bocskor Andrea EP-képviselő írta nemrégiben: „Az európai integrációt választó Ukrajnának törekednie kell arra, hogy elősegítse az országban élő nemzetiségek közötti békét és egyetértést és ne a nacionalista uszítás eszközeivel igyekezzen elterelni a figyelmet az országban lévő súlyos gazdasági és társadalmi problémákról. Magyarország az uniós vízummentességért folytatott küzdelemben sokat segített Ukrajnának, a magyar kormány a kelet-ukrajnai harcokban részt vett családok gyermekeinek biztosít nyaralási lehetőséget a Balatonnál, továbbá számos humanitárius segítséget nyújtott nem csak a kárpátaljai magyarságnak, de a többségi nemzethez tartozóknak is. Ezért érthetetlen és felháborító az Ukrajnában zajló erős magyarellenes hangok megjelenése.”

Nem lenne szabad egymást hergelni, igazságokat torzítani, és felelőtlenül kisebbségi közösségeket gyanúsítani. Mert a kárpátaljai magyaroknak sem könnyű a helyzetük. Bár az uszítások nem kisvidékünk lakosaitól érkeznek, mégis sokszor juthat eszünkbe, hogy feladjuk az értelmetlen védekezéseket.

Olyan kis közösség vagyunk, amely örökségül kapta a helyzetét. Szeparatista megfontolások nélkül is óhatatlanul ki kell mondanunk: mi, a kárpátaljai magyarok az elmúlt században nem választhattunk magunknak befogadó országot. Nem a közösség döntött Csehszlovákia, Szovjetunió, aztán meg Ukrajna mellett. Mi otthon maradtunk, azon a földön, amit őseinktől kaptunk. Van saját hitünk, történelmünk, saját szenvedéstörténetünk, nyelvünk. Emellett kis megszakításokkal 1920-tól kellett, hogy legyen egy államnyelvünk is. Így alakult. Tanultunk.

Míg felmenőink szinte egytől egyig megtanultak oroszul, ma már elenyésző a magyar anyanyelvűek államnyelv-tudása. Óvodásaink intézményi keretek között próbálkoznak az ukránnal: meg tanulnak köszönni, megköszönni dolgokat, bemutatkozni, tudják a színek megnevezését. Ha valaki elkezdene velük ukránul beszélni, akkor felismernék a nyelvet, de nem értenék, és így válaszolni sem tudnának. A szülőknek azért kell imádkozniuk, hogy a kisgyermek nyelv iránti érdeklődését ki ne irtsák, csak úgy, nacionalista buzgalomból. Egy nyelvet sokkal könnyebb megutálni, mint megszeretni.

Az iskolás gyerekek megemelt számú ukrán nyelv órán vesznek részt. A kifejezés szándékos, nem tanulnak: részt vesznek. A tanárok nem tudnak mit kezdeni az anyanyelvi oktatási módszer keretein belül a szókincshiánnyal. Százszor elmondták és leírták már szakemberek: hiába tanítunk a gyereknek mondatszerkezetet, ha nincs lexikai bázisa. Ilyen nyelvtanulástól csak prüszköl a gyermek, mert nem érti, mit tanul. Ebből kifolyólag sosem fogja megtanulni. Ezért kezd ódzkodni a nyelvtől, beindul a „csakazértsem” szindróma.

Mindeközben Ukrajna tiltakozik az ellen, hogy az ukránt második nyelvként oktassák. Azonban be kell látni, kedves ukránok, ha a politikai szlogeneken túl is azt akarják, hogy a magyar közösség beszéljen ukránul, akkor tessék módszertant kidolgozni, tessék ténylegesen és ne csak mutatólagosan foglalkozni a problémával. Mert tudjuk figyelemelterelő trükknek jó, ha néha-néha kihúzzuk a nyulat a varázskalapból, ám előbb vagy utóbb felmerül a kérdés, miért is van szükség erre a megtévesztésre, varázslatra…

Magyarország támogatása szeparatizmusra buzdít. De mi van a magyarországi kisebbség támogatáspolitikájával. Az ukrán média rendszeresen elhallgatja a külföldön élő ukránok helyzetét. Elfelejtik tájékoztatni a közvéleményt, hogy milyen támogatást kapnak a kisebbségi önkormányzatok, s köztük az ukrán is, Magyarországon. Kimarad az elemzésekből, hogy Magyarországon a nem magyar anyanyelvűeknek joguk van arra, hogy magyar, mint idegen nyelvből tegyék le az érettségi vizsgájukat, továbbá, hogy felvételi jelentkezésekor kiválaszthassák egy-egy érettségi tárgy vizsganyelvét. Ennek a kis országnak is könnyebb lenne a helyzete, ha Ukrajna gondoskodna az itt ragadt magyar közösségről. De ez nem történik meg… Csak epés megjegyzések hangzanak el, problémákat keresnek, szeparatista törekvésekkel vádolnak. A problémamegoldás meg oly kevés.

Kedves miniszter urak és nacionalista érzelmű politikusok és csoportosulások, hová halad Ukrajna? Eltelt több mint húsz év… Van nyelve az országnak, de van-e jövője? Vagy abban reménykednek, hogy olyan sokan vannak Ukrajnában, hogy nincs esély elfogyni?

Nekünk itt élő magyaroknak Kárpátalja az otthonunk. Anyanyelvünk magyar, de ukrán állampolgárok vagyunk. Ezeken az alaptényezőkön nem tudunk változtatni. Ezek az identitásunk alaptényezői. Sosem fogjuk magunkat ukránnak vallani, sosem lesz az ukrán az anyanyelvünk, de mindig színes foltjai leszünk a kárpátaljai kultúrának. Mindezekhez alkotmányos, állampolgári jogunk van.

Ez bánt egyeseket? Minket is sok minden bánt! Bánt, amit látunk Ukrajnában. Bánt, hogy embereket fosztanak meg méltóságuktól, szociális jogaiktól. Nemcsak a magyar közösségre gondolunk itt, hanem általában az ukrán állampolgárokra, a nyugdíjasokra és betegekre, a válaszút előtt álló diákokra, a friss diplomásokra, a kreatívokra és nem kreatívokra, a szorgosakra és okosakra. Azokra, akik élni szeretnének. Itt szeretnének élni. És olyan kevés kell nekik, hogy éljenek.

Van, ám, itt feladat, és szeparatisták sem kellenek…

Kudlotyák Krisztina
Kárpátalja.ma