Kopogtató: Szepartitánok

Nekem mindig kijut a szeparatizmusból, amikor én kopogtatok. Egyre csak növekszik az olyan nyilatkozatok és riportfilmek száma, melyekben szeparatisták szeparatizmussal vádolnak. Magyarként felháborítanak azok a trizubos fülbevalós ifjú titánok, akik az ukránok elleni merényletteóriákról, magyarkodásról, szimbólumok fenyegető jelentéséről és Magyarország látensen ellenséges magatartásáról papolnak. „Objektív anyagukat” arcukat elrejtő szakemberekre és nacionalista, szvobodás kötődésű, gyújtogató szabadságharcosokra alapozzák. Az igazság, sőt a tények sem számítanak… Csak a hatásvadászat… Hogy a hangsúlyok – például az aktuális uszító dokumentumfilmben – oda kerüljenek, ahová kell, a képek és a mondatok alátámasszák a prekoncepciót, s mindent kiforgassanak, amit ki lehet forgatni.

Belegondolni sem merek abba, hogy mit gondolhat egy ilyen sajtóanyagról egy átlagos ukrán. De nem is akarok! Tudom, hogy Kárpátalján a helyi közember nem érti és nem is akarja érteni a keletről fújó nacionalista szeleket. Mi itt mindnyájan, nemzetiségtől, hovatartozástól függetlenül egy történelmet és közös veszteségeket éltünk meg. Közös a múltunk, közös a jelenünk, s ha Isten is úgy akarja, közös a jövőnk. Mindegy, hogy mit mondanak mások, az egészséges kárpátaljai kollektív tudatába nem fér bele nemzetieskedés, nem fér bele a szomszéd iránti intolerancia. Mindez idegen tőlünk, idegen a kárpátaljai identitástól.

Az átlagos kárpátaljai nem egymással küzd, hanem a felszínen maradásért, a családok megélhetéséért, és azért, hogy itthon maradhasson. Hiszen, valljuk be, nem egyszerű ma Ukrajnában megélni. A gáz- és áramszolgáltatás díja az egekben, az élelmiszerárak pedig felveszik a versenyt a szomszédos országok áraival. Korrupcióval átitatott hivatalokkal, romjaiban fetrengő egészségüggyel, roskadozó oktatásüggyel kell szembenéznünk. Alkalmazkodunk. Igyekszünk több lábon állni. Kihasználni a helyzet teremtette lehetőségeket. Megélni az ukrajnai átlagbérből, erőt meríteni a nehézségekből, előnyt kovácsolni a hátrányokból. Mesterei vagyunk a túlélésnek. Mesterei vagyunk annak, hogy túllépjünk a szepartitánok sunyi vádjain, alattomos uszításain. Élnünk kell a holnapért, hátha szebb lesz a jövő, és akkor már senki sem fog ellenséget keresni és vádaskodni, hiszen Ukrajna is meg tudja majd adni polgárainak a jobb életet, az egyenlő esélyeket, a nemzetiségeknek pedig a kellő tiszteletet.

Az „objektív újságírót” szívesen meghívnám egy újabb kárpátaljai kirándulásra. Elvinném néhány olyan iskolába, ahol télen 12–15 fokos hidegben ülnek a gyerekek, olyan kórházakba, ahol cipőt és ruhát árulnak, egy-két szülészeti rendelőbe, beültetném a magyar iskolák első ukránnyelv-órájára. Majd elvinném olyan intézményekbe, melyeket Magyarország támogat, csak hogy lássa a különbséget. Megkérném, ossza be egy átlagember fizetését egy egész hónapra. Megmutatnám a határt, a 4-5 órás sorokat, ahol hőségben, fagyban és esőben állnak az emberek, hogy két csomag cigin szerzett haszonnal egészítsék ki a havi jövedelmüket. Bemutatnám neki a magyarországi ukrán nemzeti kisebbség helyzetét és támogatottságát. Rejtett kamerával bevinném egy-két hivatalba. Beültetném magyar fiatalok társaságába egy helyzetelemzésre. Elmondhatnánk neki és a hozzá hasonlóknak, miért nem beszélnek a kárpátaljai magyarok az államnyelven. Örülnék, ha valaki már a mi szemszögünkből is bemutatná azt a fogalmat, melyet úgy nevezünk, ukrán függetlenség, s mely valójában függetlenné tesz bennünket mindentől, de leginkább az emberhez méltó élettől választ el.

Kudlotyák Krisztina
Kárpátalja.ma