Kopogtató: szeretetmorzsák

Egy lány ment előttem a központon. Márkás holmik, kényelmes öltözet, tökéletesen beállított kócos hatású haj, nem idevalósi – gondoltam.Egy koszos ruhájú, ápolatlan cigánygyerek szaladgált a központon, hirtelen meglátta a lányt és felé vette az irányt. Nekem egyértelműnek tűnt, hogy ez a gyerek is felismerte a lányban a messziről érkezettet és koldulni fog tőle. De nem így történt. Odaszaladt hozzá és megfogta a lány kezét. Mindjárt repül a hatalmas pofon vagy hangzik el a hangos szitkozódás – pergett le előttem ismét a forgatókönyv, mert ugyebár mi, kárpátaljaiak ilyen esetben természetesen ezt tennénk, de ismét meglepetés ért. A lány megszorította a kisfiú kezét, rámosolygott és erős akcentussal megkérdezte tőle, hogy van. A kisgyerek lázasan mesélt neki az elkészített rajzról, amelyet együtt készítettek, a cukorkáról, amelyet tőle kapott és hazavitt. Kézenfogva sétáltak néhány métert, majd újabb mosoly, búcsúzás és integetés zárta a jelenetet.

Amikor az ember ünnepre készülő tömegben sodródik, először nem lát semmit, csak próbál haladni a többiekkel, hogy ne taposson rá senkire, ne lökjön meg senkit. Igyekszik odafurakodni a legkelendőbb holmikhoz, nehogy lemaradjon az olcsó portékáról. Biztosan van még olyan ismerős, akinek az ajándékáról megfeledkezett, ezért kétségbeesetten próbál minél több felesleges holmit összevásárolni „az a biztos, ha van” alapon.
Kezemben két teletömött táskával éppen így araszoltam a piacon szenteste reggelén, közben gondolataim a rengeteg fennmaradt házimunka és elkészítésre váró étel körül forgott. Körülöttem a tömeg miatt szitkozódó emberek, kapkodó árusok, cipekedő öregek. Ez ám a karácsonyi hangulat – gondoltam magamban – mindenki ideges, mérges, többet szitkozódik, mint egész évben és alig várja, hogy túl legyen az egész ünnepi felhajtáson. Próbáltam kievickélni a tömegből, hogy ne legyek én is egy a bosszankodó vásárlókból. Eldöntöttem, hogy nem a rossz dolgokra fogok figyelni, hanem megpróbálom észrevenni a jót. És ekkor megláttam egy idősödő hölgyet, aki lehajolt egy fal alatt lapuló, a lábak rúgását elkerülni igyekvő kutyához, megsimogatta és csirkelábat adott neki. Nem voltak nála ételekkel és ajándékokkal teletömött tasakok, csak egy, csirkelábakkal tele.

A tanárnő mérgesen állt az osztály előtt, nem tudta levenni a szemét a cipőtalpak nyomairól a frissen festett teremben. Az osztály összes diákja lesütött szemmel sandított Karcsikára, az iskola legrosszabb gyerekére. Karcsika csendben ült a többiek között, nem szólt egy szót sem. Már a tanáriban is szidták Karcsikát, mondván – ismét bajt csinált, kezelhetetlen, rossz gyerek, el kellene bocsájtani. A tanárnő azonban nem csatlakozott a panaszáradathoz. Az ő óráin nem rendetlen, nem viselkedik vele lekezelően, ahogyan a többiek, ezért a fiú sem bánik vele tiszteletlenül, általában lesütött szemmel üli végig csendben az órákat. Eldöntötte, megpróbálja jó útra téríteni. Az aznapi tananyagot félretette és mesélni kezdett. Mesélt az adventről, a megtisztulásról, a várakozásról, Jézusról – voltak benne megható és szomorú történetek, tanulságos mesék a jóról és a rosszról. Amikor befejezte, várt. Várt arra, hogy Karcsika mondjon valamit. De a fiú nem szólalt meg. Két lány törte meg a csendet. Halkan, félve kezdtek beszélni. Bevallották, hogy ők rugdosták össze a falat. Karcsika – talán most először – felpillantott a tanárnőre, megkönnyebbülés és a néma köszönet csillogott a szemében.

Vegyük észre a jót, vegyük észre a messziról érkezőt, aki egy vak embernek próbál segíteni tájékozódni, amikor mindenki más elmegy mellette; vegyük észre az öreg szomszéd nénit, aki nyáron minden nap végigrakja almával és körtével a kerítés padkáját, hogy az arra járó gyerekek vehessenek belőle, hisz ő egyedül úgysem tudja megenni mindet; vegyük észre a cigányasszonyt, aki az aznapi összekéregetett pénzét az unokájának adja, hogy vegyen belőle cukorkát, amire annyira vágyik…

Gyűjtsük a szeretetmorzsákat, mert ezekkel van teleszórva az út, amely előbb a boldogsághoz, végül a Mennyországhoz vezet. És ha már gyűjtöttünk, akkor mi is szórjunk belőle bőven, mert azokat mások is észreveszik és ők is gyűjteni kezdik…

Molnár Krisztina
Kárpátalja.ma