Legendák Kárpátalján: a Kárpátok ékének legendája

A Kárpátok éke – mondják rá, s valóban: a havasi gyopár ékkőként csillog a magas hegycsúcsok zord ormain.

A havasi gyopár (Leontopodium nivale) népszerű, kedves kis növény, s azokon a vidékeken, ahol fellelhető – így a Kárpátok drága népe körében is – számos legenda, történet fűződik a bájos virághoz. Eredetileg sztyeppei növény volt. Évezredes vándorlással került az Alpok, a Kárpátok 1800–3000 méter magasban fekvő, mészkősziklás lejtőire, fennsíkjaira, hogy mosolyt csaljon a fáradt vándorok arcára. A magam részéről Isten egyik apró csodájának vélem ezt a mostohább körülmények között csendben, alázatosan megálló szépséget, mely oly igen kedves a kárpátaljai népnek.
E júliustól szeptemberig nyíló kis virág számos európai országban kedvelt jelkép: a női vadászok és a vadászfeleségek „védelmezője”, a német hadsereg hegyi vadászainak jelképe, a Dél-Tiroli Néppárt (SVP) címernövénye, Svájcban a hadsereg tábornokainak rangjelzése. Nálunk, Kárpátalján az igaz, tiszta, hű szerelem szimbóluma, neve sokfelől visszaköszön ránk. S hogy honnan is származik a növény, azt bizony a mi népünk jól tudja, s legenda formájában szájról szájra is adja:

Valamikor réges-régen élt a hegyek között egy gyönyörű ifjú leány, Maricska. Olyan szép volt a leány, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Egy alkalommal Maricska csodaszép trembitaszóra (trembita: havasi kürt – a szerk.) lett figyelmes: egy fiatal pásztorfiú, Alexander játszott a réten magányosan. Maricska követte a hangot, s mikor meglátta forrását, elrejtőzött ahgy2 sűrű bokrok között. Hosszan hallgatta a szép zeneszót. Amikor pedig a trembita elhallgatott, előjött rejtekhelyéről. Mikor a fiú meglátta az erdei szépséget, ismét játszani kezdett, de úgy, hogy még a hegyek is énekelni kezdtek örömükben, s táncra perdültek a magas bükkfák… Attól a pillanattól kezdve a fiatalok szíve szerelemben égett. A pásztorfiú nem mehetett a faluba, őriznie kellett a juhokat, de mindennap beszélt Maricskával. A nap még ki sem emelkedett felhő takarója mögül, a trembita hangja már hívta szép szerelmét. Hallgatta a leány a trembitaszót, örült a szíve, s várta az őszt, az ősszel együtt a vidám lakodalmat…
Ám egy alkalommal nem szólalt meg a trembita ismerős hangja, nem várta őt szerelme sem a réten. Nem tudta szegény, hogy éjjel megölték őt gonosz ellenségei. Fúj a szél, viszi a Kárpátok fölött a szomorú leány hangot: »Alexander! Kedvesem! Hol vagy?! Szerelmed keres téged. Felelj!…«. Sűrű bozóton verekszi át magát Maricska, mély szakadékokba is beles, és egyre csak fut a magas hegyek közt, és sír, keservesen sír, könnyeit hullajtja. Könnycseppjei tiszták, akár a szerelem. Ahová leesik Maricska könnye, ott hófehér virág nő, az igaz szerelem jelképe…
Csak a becsületes és bátor ifjak találják meg a magas sziklákon növő havasi gyopárt. Aki megtalálja, s odaajándékozza egy leánynak, azt örökre megszereti az a lány!…”.
(A legenda megtalálható a www.tisa.uz.ua weboldalon.)
Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma