Kezdőlap » Sorozatok » Legendák Kárpátalján » Legendák Kárpátalján: A szolyvai fivérek esküje

Legendák Kárpátalján: A szolyvai fivérek esküje

A Latorca folyó bal partján, Munkácstól 30 kilométerre található Szolyva. A település az itt folytatott kutatások tanúsága szerint már az őskorban lakott hely volt. Első említése Zoloa néven 1263-ból ismert. Szolyva sokaknak talán a Szolyvai Emlékpark révén lehet ismerős. A nevezett emlékhely az elmúlt napokban számos híradásban említést kapott. Nem véletlenül: 70 évvel ezelőtt, 1944 novemberében mintegy 40 ezer magyar és német nemzetiségű férfit hajtottak málenykij robot címszó alatt szovjet gyűjtőtáborba. Az elhurcoltaknak állít emléket a park. Szolyvához és annak vidékéhez több érdekes legenda is kötődik. Ezek egyike az eskütételek fontosságáról szól. A legenda szerint akadt, aki komolyan vette, amit a Biblia tanít a hamis esküvésről – nem hiába.

„Szolyva vidékén a tatárok berohanása idején egy igen gazdag család élt, mely négy felnőtt fitestvérből állott. Szüléikről roppant kincset örökölvén, midőn a tatárok közeledésének hírét vevék, elhatározták maguk közt, hogy egy nagy vasládában négy lakatra elzárják kincseiket s elássák az erdőben, mely akkor még rengeteg volt. S így is tettek. Készítettek egy erős nagy ládát, s színig megtöltvén arannyal, négy erős lakattal elzárák, s mindenikők (mindenikkők) egy-egy kulcsot vett magához. Azután ünnepélyesen megesküvének, hogy csak akkor nyúlnak a közös kincshez, ha mind a négyen jelen lesznek s kulcsaikkal közösen egyszerre felnyitandják a zárakat. Éjjel azután holdvilágnál kivitte a négy erős testvér a nehéz kincses ládát az erdőbe és elásta úgy, hogy arról kívülök másnak tudomása nem volt. Majd midőn az ellenség közelednék, fegyverhez nyúltak, s mindenki külön indulva annyit igyekezett a tatárokból leölni, amennyit bírt. A tatárok egyik csapata Sztrojna völgynek tartván, az egyik testvér a fákkal sűrűn benőtt völgybe sietett, s ott egy az útszélen állott vén odvas bükkfába vonulván, nyugodtan vára a közelgő ellenséget. Az nemsokára meg is érkezék, s nem messze a rejtélyes bükkfától elhelyezkedék, hogy pihenjen, s étkezzék. Mohón költötték el a vad tatárok a rablott eledelt, mire italhoz fogtak, s annyit ivának, hogy lassanként mind elszunnyadának. Ekkor a bükkfába rejtőzött vitéz kilépett, a két súlyos pallosával tömérdek tatárnak vágta le a fejét, midőn véletlenül egy tatár felébrede, s zajt ütvén a még életben volt társait felkelté. Ezek most szintén fegyvereikhez kapván, vitézül harcoltak ugyan a bátor leventével, de rakásra hulltak az óriás erejű ifjú súlyos csapásaitól, ki egy terjedelmes bükkfának támasztá hátát, míg végre több súlyos csont nyíltól találtatván összerogyott, s meghalt. Később a környékbeli emberek ráakadtak, megsiratták és eltemették. A más három testvér szerencsésebb volt, mert az ellenséget nyomban követték, abban nagy kárt tettek mindaddig, míg nagy dúlások után a tatár sereg kivonult az országból. A három testvér csakhamar visszatért s elfoglalá szétdúlt ősi tűzhelyét, hiába várván a negyedik testvérre, míg végre értésükre esett, hogy az a Sztrojnai völgyben elesett, s ott el is temettetett. Megszomorodott szívvel siettek most a jó testvérek bátyjok sírjához, azt felbontandák, hogy annak haláláról önszemeikkel is meggyőződjenek. Könnyhullatások közt vizsgálták a véres hullát és vérfoltokkal borított öltözékét, s miután kétségtelenül meggyőződtek azonosságáról, sőt még az elrejtett láda kulcsát is meglelték nála, nagy tisztességgel eltemették őseik nyughelyén. Beállván a közbéke az országban, mindenki, kit a sors életben hagyott, előbbi munkájához fogott; a három testvérnek most jól elkelt volna az elrejtett kincs, mert házukat, s marháikat a prédáló tatárok elpusztították; de megemlékezvén esküjükről, hogy csak akkor nyúlhatnak az elrejtett aranyokhoz, ha mind a négyen jelen leendnek, miután egyik testvérük elhunyt, s így a feltétel teljesíthető nem volt, inkább veszni engedék a tömérdek kincset, semhogy esküjöket megszegjék. Sohasem nyúltak hozzá, sőt utódaiknak sem fedezték fel a titkos helyet, jóllehet bőven megáldá őket Isten gyermekekkel, de egyszersmind becsületes munkájukért gazdagsággal is…”

(A legenda megtalálható a Dupka György és Zubánics László által összeállított Szépasszony dombja című kötetben.)

Kocsis Julianna

Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

More in legenda
Legendák Kárpátalján: A viski várhegy

Viskről, Máramaros hajdani öt koronavárosának egyikéről már olvashattak lapunk hasábjain látogatóink.

Close