Legendák Kárpátalján: Kadacs vitéz története
A Tiszaújlakot és Beregszászt összekötő út mentén, a sárosoroszi letérőtől nem messze terül el Bene. A Borzsa folyó jobb partjára simuló település első írásos említése 1269-ből maradt ránk: Bhene néven említi először egy oklevél. A hagyomány úgy tartja, Bene határában van a zászlóbontás helye, ahol Rákóczi kurucai gyülekeztek. Bene a szomszédos Nagymuzsalyhoz hasonlóan igencsak kedves település. A két falu utcáin nyaranta csak úgy csalogat a friss gyümölcs, főként a lédús barack, amit a házak elé, az út szélére kipakolt hokedliről árulnak a falubeliek. Ilyenkor még a Kárpátaljára – sajnos – annyira jellemző hepehupás, kátyús utak sem zavarják a falun átkelőket, hiszen csak úgy vonzza a szemet a sok földi jó… A környező településekhez hasonlóan Benének is megvan a maga története, mely a hegyaljban meghúzódó település múltját hivatott megeleveníteni. A történet szerint a falu fölötti hegyen egykor vár állott…
„A Borzsa-patak hegy felőli partján valaha magas vár állott. A vár gőgös ura és büszke, szép, szomorú leánya távol tartotta magát a köznéptől. Szveta, a várkisasszony néhanapján hajnaltájt a patak túlpartján elterülő réten szeretett lovagolni, ahol senki nem zavarhatta. Tudta ezt az uraság, nem bánta, de soha meg nem vigasztalta szomorú leányát, a fekete hajú szépséget.
Rákóczi portyázó katonái itt pihentek le egyszer. Békésen legelésztek a fáradt paripák, tűzgyújtáshoz kerestek ágakat a Borzsa partján a kurucok, mikor a leány megpillantotta őket.
– Mit kerestek ti apám birtokán, katonák?
– Egy éjszakára verünk tábort, nem teszünk kárt semmiben, csatából jövünk, kell az erő holnapra is! – válaszolt a fekete szemű, mokány vitéz, a csapat vezetője. – Kadacs vagyok, szépséges kisasszony, felelek a katonáimért.
– Bátor legény vagy, hogy meg mertél szólítani! Mifelénk ezért botozás jár!
– Ezer botot is elviselnék, ha rám mosolyogna szépséged!
Meglepődött Szvetlána a szokatlan szavaktól. Észre sem vette, elmosolyodott.
– Ugye, kisasszony, tud mosolyogni botoztatás nélkül is? Komoly orcával is gyönyörű, de mosolya fénylik, mint a hajnal!
Megcsapta a leány a szép, szürke mént, és elvágtatott a vár felé. Másnap reggel azonban újra kilovagolt, látta, hogy szedelőzködnek a vitézek.
– Nem kell sietni, katonák, pihenjenek csak, megengedem! – szólt le a ló hátáról Kadacs vitéznek.
– A kisasszony kegyes hozzánk, bár nevét sem tudjuk! Szép, mint a hajnal, szép, mint a fény, gyönyörű, mint a drágakő! – udvarolt a vitéz.
– Szvetlána grófkisasszony a nevem, katona! Ha el akar valaki küldeni innen benneteket, csak nekem szólj!
Napokig találkozgattak így, a portyából kellemes táborozás kerekedett, Szvetocska kacagása messze hallatszott, a fiatalok egymásba szerettek.
Az uraságnak feltűnt, hogy leánya minden nap kilovagol. Bizalmas emberét utána küldte, hogy lesse ki. Tőle tudta meg, hogy találkára jár. Szörnyű dühbe gurult, és nem engedte kísérő nélkül leányát sehova a várkapun túlra.
Kadacs vitéz várta-várta kedvesét, lesre küldött legényeitől értesült arról, mi történt. Fényesre kefélte derék fekete kancája szőrét, ragyogtak a rézzel kivert lószerszámok, és nagy bátran egyedül a várba indult. Hosszas várakozás után került a gróf színe elé.
– Mit keresel a váramban, katona? El akarsz szegődni hozzám?
– Nem szegődnék, kegyelmes gróf, Rákóczi fejedelem kuruc vitéze, Kadacs vagyok. Azért jöttem, hogy szépséges leányodat, Szvetlána kisasszonyt feleségül kérjem!
– Jöttment, vagyontalan éhenkórász! Hogy mertél szemet vetni a lányomra? Nem ilyen közönséges embernek szántam egyetlen gyermekemet! Takarodj a birtokomról!
A szép grófkisasszony sápadt orcájáról eltűnt a mosoly. Könnye patakzott, térden állva könyörgött apjának, adja őt feleségül a vitézhez hozomány nélkül is!
De a gróf szíve kővé vált. Irgalmatlan parancsot adott hat katonájának.
– Kísérjétek a kolostorba ezt az engedetlent! Apáca legyen!
A zokogó lányt közre fogták a katonák, és elindult a szomorú menet. Ezt látták meg Kadacs kurucai, akiket fürkészni küldött a vitéz, mert kis csapatával meg akarta támadni a várat. A szép Szvetlána hosszú haját szoros főkötő alá rejtették, felöltöztették a novíciák ruhájába, és a menet elindult a kolostorból a templomba. A zsolozsmázó nővérek sorából azonban váratlanul kiugrott a leány, és a megáradt Borzsa-patakba vetette magát. Azonnal elmerült. A kuruc vitézek a túlpartról látták, mi történt. A víz sodrása az ő oldalukon vetette partra a fehér fátyolos apácafőkötőt.
Kadacs vitéz is látta a vízből kiemelt fátylat, kiteregette, szárítgatta, majd így szólt vitézeihez:
– Nyergeljetek, bontsatok tábort, elindulunk Munkács felé!
Legényei szétszéledtek, hogy parancsát teljesítsék. Kadacs vitéz pedig, akiből Rákóczi kapitánya is válhatott volna, markolatával lefelé földbe szúrta kedves kardját, és térdre vetette magát az éles szerszám fölött. A szablya a szívét járta át.
Vitézei a Borzsa partján temették el, és szörnyű bosszút álltak érte: földig rombolták a várat és megölték a gőgös grófot.”
(A legenda megtalálható a www.hetedhethatar.hu weboldalon.)