Legendák Kárpátalján: Szépasszony dombja – népi rege

„Szép Bereg lapályán, Muzsaly hegyek alján,
Ó, állj meg egyszer majd a Vérke pataknál.
Állj meg egyszer, állj meg Szépasszony dombján,
Gondolj a múlt időkre, hűtlen szeretőkre,
Hallgasd meg, a szellő mit susog felőle…
Déli verőn a nap, heverészik a nyár
Bálint bojtár, hűsöl a Vérke pataknál,
Furulyáján, szépen kicifráz egy nótát,
Szerelmes szívének a furulya szót ád.
Arra jön az úr, a báró úrfi kényes,
Maga, lova, neve, mind híres és fényes…

– Hogy hívnak te fickó, nevedet megmondod?
Ha velem beszélsz, akkor kapd le a kalapot!
– Az én nevem Bálint, Bálint bojtár vagyok,
Így ismernek engem, Vérke partján lakok.
Uraságodnak a juhait őrizem,
Ezzel keresem keserves kenyerem.
– Derék fiú, Bálint, gyere katonának,
Keresztes had, csak rád vár, vitéz bajnokának.
– Megkövetem szépen, szeretnék én menni,
Szeretnék én bizony, kardos vitéz lenni.
Az igaz, hogy én csak bojtárnak születtem,
De nem savó, piros vér van a szívemben.
Jobb lészen így nékem élni, legeltetni,
Jobb nékem az édes babám szeretgetni.
– Babád is van-e hékás? Hű, az angyalát!
Hallod, hívd elő a rózsád, szaporán hát!
– Igen bizony, van ám mennyasszonyom is már,
Évig leszek bojtár, évi bérem lejár.
Tulajdon kezemre veszem át a nyájat,
Tulajdon asszonyom őrizi a házat.
– Mutasd meg az édesbabád, az angyalát!
Halló, hívd elő a rózsád, szaporán hát!
– Nem arra kell a lány, másnak mutogatni,
Úrnak mutogatni, de nincs jobb maradni…
Itt van uram, itt jön szívem szép Ilonkája,
Öreg gulyás lánya az én szívem párja…

Báró úrfi csak néz, majd elnyeli szemmel,
Szája nincs, csak hallgat, nem jár esze renddel,
Nem jár esze rendén, rápattant a nagy tűz,
Ráemelte szemét, szeme pillantását,
Báró úrfi máris hívja száz csatását.
– Halljátok legények, halljátok-e hajdúk,
Bálint bojtárt itthol, jaj, dehogyis hagyjuk.
Ha nem jön szép szóval, majd eljön kötéllel,
Vitéz lesz, nem marad bojtár szegénységgel.

– Álnok a te lelked, álnok, mint a kígyó,
Úgy áldjon az Isten, nincs benned igaz szó.
Ne vigy el, ne vigy el Báró úrfi, hagyj itt,
Meghasad a szívem a rózsámért addig.
Kötelet dobnak rá, gúzsba kötik, tépi!
Mint a kutya, úgy áll kilenc csatás néki,
Kilenc csatást, mint a semmit, széjjelhányja,
De meg áll egy szóra, rózsája szavára.
– Ne ölesd meg magad, édes kedves rózsám,
Elvisznek, elvisznek, majd visszajössz hozzám.
– Elvisznek, elvisznek, majd visszajövök, vissza,
Ha csak idegen föld, vérem meg nem issza.
De esküdj meg rózsám, esküdj meg az égre,
Soha nem felejtesz, eskü száll az égre…
– Életünk az Isten egyszerre szakassza,
Vérem a véreddel, egy patak fakassza.
Testem a testeddel, egy sírba nyugodjon,
Lelkem a lelkeddel, egy Istent imádjon…

Viszik már, viszik csatába a bojtárt,
Báró úrfi esze, már a tilosba járt.
Hazug hír, álnok szó, gyenge a lány szíve,
Szépasszony báróné lett, messze szállt híre,
Szépasszony báróné, vígan megy a sorsa,
Jobb úgy, mint tengődni, árva szegény sorba.
Selyembe, bársonyba, arany, ezüst ékszer,
Fölveszi, leteszi sorba, egyet kétszer.
Aki látja, mondja: – de arra született!
Szépasszony báróné, nem égi kezdet ez.
Jönnek a vitézek a keresztes hadból,
Sápadt a szépasszony, hátha megjön abból.
Hátha mégis meghalt, amint a hír mondta,
Hátha mégis élne, hátha betoppanna.
Kopognak a kapun, a szépasszony sápadt,
Dobognak a lépcsőn, reszketéstől bágyadt.
Kard csörren a termen, piros vére gőzöl,
Szolgákat dob félre, a szépasszony felé tör.
– Ki az, aki itt áll, uram isten végy el,
Bálint bojtár lenne, uram isten végy el!
– Szépasszony, szépasszony, szép báróné asszony,
Cifra vagy, nyalka vagy, híres úri asszony.
Jeruzsálem földjén, odáig ért híred,
Jobb lett volna, kunyhóba várnod a híved,
De hogyha csak hír kell, esküszöm az égre
Megborzadnak, nevem emlegetésébe.
Kell arany? Kell ezüst? Lesz, mint égen csillag,
Lesz annyi, hogy téged akár belefojtlak.
Hallod-e szép asszony? Én vagyok itt, ismersz?
Kéthétre eljövök, elbújok, nem ismersz?
Nevem már nem Bálint, leszek kutyarabló,
Fegyverre találtam, hasznát veszi Kankó.

Egy hét, alig kettő, röpül, mint az álom,
Hallják, hogy mi történt a csarodai bálon.
Csarodán az urak, úri asszonyságok,
Hirtelen kankóhad, csordával tört rájuk.
Zsiványa, hajdúja, mint a fűszál annyi,
Hej, a táncot hamar abba kellett hagyni.
És mire az urak fegyvert kerestek,
Levetkőztették őket tiszta meztelennek.
Nem esett meg vér nélkül az a sok rablás,
Sem a más tizedik, sem a többi száz más.
Neve is iszonyit híre is megrémít,
Kankó fészkét kerüli a szél is.
De az úri vér forr, hadra készülődik,
Mikor Lampért várán kifoszt egy úrfit.
Zivataros éjjel, a rabló sincsen széjjel,
Ravasz gondolat, élükön a vezérrel.
Gyűlnek, gyülekeznek, bosszúra esküsznek,
Ím a szép asszonynak, ott fent ki jelent meg.

– Ismersz-e szépasszony, ma múlt két hete helyt,
A jöttömtől-e féltél, most vajon rettegel?
Kell arany? Kell ezüst? Van mint égen a csillag,
Száz terem egy várban, gazdaságtól csillog.
Jössz te velem mostan, viszlek a nyeregbe,
Isten az istenem, venne kegyelembe.
És intett az asszony, elmegy vele önként,
Hátulsó kapunál, paripa vár ott kint.
Repül a paripa, Kankó nagyot füttyent,
A várnak a négy sarka, rögtön lángra szökkent,
Égbe veti lángját, messzire világít,
Viszik a szépasszonyt, égő vára látszik.
Kitör az úr serege, ám özön a rabló,
Akármerre fordul, hangyaboly van abból.
De mit ér a nagy test, hogyha nincsen feje,
Elbánnak az urak hamarosan vele.
Hiába üvöltöz zsivány pajtás Nyaláb,
Ugyan hamar szegik a cimborák nyakát.
Utána erednek a bojtár lovának,
Kankó veszi útját, muzsalyi csúcsoknak.
Vége neki, egy ló sem bír kettős terhet,
Kettős futás alatt kidőlt, összeesett,
A báró mint a szél, olyan sebesen nyargal,
Utol is éri őt, dühvel és haraggal.

– Ütött a végórád! Enyém-tied Ilka,
Bálint vagyok újra, ma szállunk a sírba!
– Miért kellett így lenni, ó, te irigy, ó, jaj,
Ölj meg Bálint, ölj meg a nagy esküszóval!
– Életünk az isten, egyszerre szakassza,
Vérem a véreddel, egy patakba fakassza,
Testem a testeddel, egy sírba nyugodjon,
Lelkem a lelkeddel, egy istent imádjon!

Az ég is megdördül, a föld is megrendül,
A hű lélek elszáll már a hűtlen testbül.
Föltetszik a hajnal aranyos sugára,
Holtan ölelkező, szegény árva párra.
Báró úrfi teste, darabokra szerte,
Kóválygó hollóhad, károg misét érte.
Tettük őket sírba, nyugodjanak együtt,
Raktunk rá sok földet, hogy megemlegessük,
Süveggel hordtuk rá, míg hegy nem lesz itten,
Hűtlen szerelemben, hogy ítél az Isten.”