Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: zenész
Aki a zenét szereti, soha nem lehet igazán boldogtalan – vallja Franz Schubert osztrák zeneszerző.
Mennyire igaz ez arra, aki nem csak hallgatja, de játssza is a zenét. Lehet az könnyű vagy klasszikus, disco, jazz, opera, pop vagy akár rock, a több mint száz zenei műfaj közül mindenki kedvére válogathat. Lőrincz Gábor mulatós zenében utazik: lakodalmakon, családi rendezvényeken, bálokon zenél. Sokan a klasszikus zene mostohatestvérének mondják ezt a műfajt, s nem becsülik sokra. Pedig nélküle elképzelhetetlen lenne megtartani egy lakodalmat, vagy egy farsangi bált.
Gáborral saját életútjáról, a szórakoztatóiparban szerzett tapasztalatairól beszélgettem.
– Mióta van jelen a zene az életedben?
– Gyermekkorom óta. Ugocsában, Tiszaújhelyben születtem. A szüleim korai halála után a nővérem lett a gyámom, s ő íratott be zeneiskolába is úgy ötödik osztályos koromban. Állítólag édesanyám szépen énekelt és gitározott. A zeneiskolában először furulyát adtak a kezembe, ezt két hónap múlva a trombita követte, két évig azon játszottam. Közben kipróbáltam a basszusgitárt, a ritmusgitárt, sőt, három hétig zongoraórára is jártam. Emellett minden érdekelt, ami fellépéssel volt kapcsolatos: énekeltem, szavalóversenyeken vettem részt. Sőt verset is írtam, amellyel Mécs László-díjat nyertem. A zenei tanulmányomat egyébként azért hagytam abba, mert a kilencedik osztály befejezése után a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tanultam tovább, ott pedig nem volt lehetőségem zeneileg képezni magam.
– Mégsem hagytál fel a zenéléssel…
– Karácsfalván megismerkedtem Orosz Miklóssal, aki a líceum konyhafőnöke volt, s nem mellesleg amatőr zenész, illetve lakodalmi vőfély és pincér. Vele kezdtünk el közösen énekelni, zenélni, eleinte csak saját szórakoztatásunkra, illetve a líceum diákjainak. Aztán érkezett egy felkérés, hogy zenéljünk egy ukrán lakodalomban. A nyelvtudásom igen hiányos volt, ahogy akkor énekeltem, az inkább volt szlovák, mint ukrán.
– Innentől kezdve ez lett a hivatásod?
– Nem teljesen. Életem során számos elképzelésem volt arról, hogy mi legyek. Egy időben szakács akartam lenni, s bár nem lettem az, a mai napig szeretek főzni. Aztán asztalosnak készültem. Akkoriban állandóan faragtam. Végül az érettségit követően a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolában tanultam tovább, s két év múlva patikus végzettséget szereztem. De nem dolgoztam a szakmában. Kezdő gyógyszerészként ugyanis nagyon kevés fizetésre számíthattam.
– Ezért maradtál a zenélésnél?
– Még a szakközépiskolában tanultam, amikor munkát kaptam Tiszaújlakon a Fáraó étteremben, ahol hétvégenként zenéltem. Ott mulatós és orosz sanzon zenét kértek.
Közel másfél évig dolgoztam ott, aztán egy ideig felhagytam a zenéléssel, mert lefoglalt a diplomázás, illetve akkoriban házasodtam meg.
– Hogyan kezdtél el újra zenélni?
– A mostani zenésztársam, a Sárosorosziban élő Gyurkó Robert megkeresett, hogy szívesen énekelne velem. Eljött hozzám, meghallgattam, tetszett is a hangja, bár az énekek szövegét nemigen tudta. Adtam neki szövegeket, s elkezdtünk gyakorolni. Aztán beszereztük a szükséges felszerelést: hangosítót, szintetizátort, mikrofonokat… Idővel nevet is kaptunk. A szórakoztatóiparban jól ismert Pitkin adta nekünk a Két-kan-áll elnevezést. Ez rajtunk is maradt. Kettesben egyébként jobb zenélni. Az egyik játszik a hangszeren, énekel, míg a másik a saját éneklése mellett oda tud figyelni a vendégekre, azok kéréseire, illetve mond egy-két poént, gondoskodik a jó hangulatról.
– Orosziba bálokat szerveztünk, aztán egy-egy lakodalmi felkérést is kaptunk. Sokat segített, hogy munkát vállaltam a feleségem szülőfalujában, Makkosjánosiban lévő Találka („Zusztrics”) étteremben, ahol hetente öt este zenéltem. Ott sokan megismertek, felkértek zenélni, s azt vettük észre, hogy egyre több a meghívásunk.
– Manapság évente hány rendezvényre kaptok felkérést?
– A naptárunkban éves viszonylatban – a 26–28 lagzit is beleszámolva – 60–65 fellépés szerepel. Szinte minden szombatunk foglalt. Általában esküvőkre, születésnapokra, eljegyzésekre, keresztelőkre hívnak bennünket.
Szívesen veszünk részt jótékonysági rendezvényeken is, ahol díjmentesen lépünk fel, s legfeljebb útiköltséghez kérünk támogatást. Legutóbb egy autista kisfiút támogattunk ily módon.
Ezen kívül igen népszerű a május elsejei szerenádozás is. Ez utóbbit egyébként mi is nagyon kedveljük.
A hagyományoktól eltérően nem harmonikán vagy fúvós hangszeren, hanem szintetizátoron játszunk. Este hét óra körül kocsiba ülünk, s sorra járjuk a falvakat Ugocsától Beregig. Legtöbbször már virrad, mire abbahagyjuk.
– A mulatós zene legfőbb hangszere a szintetizátor…
– Mi is vettünk egy komoly hangszert, ezen szerkesztem a zenei hátteret. A repertoárunkban több száz dal szerepel. Egy lagzi alatt közel 150-200 zenét játszunk el. Ennek már van egy megszokott sorrendje, de szívesen teljesítjük a vendégek kéréseit, illetve alkalmazkodunk a hangulathoz. Robi egyébként szaxofonon is játszik, de odáig még nem jutottunk el, hogy azt beépítsük a fellépésünkbe.
– Milyen nyelven énekeltek?
– Most már ukránul és magyarul is egyaránt tudunk énekelni, szívesen vállalunk olyan felkéréseket, ahol két nyelven kell zenélni. Érdekes, hogy másképp mulatnak a magyarok és a szlávok. A magyar vendégek 40 perc alatt jóllaknak, majd felállnak táncolni. Az orosz és ukrán társaságok azonban szeretnek hosszasan enni-inni, igaz, hogy utána hajnalig abba sem hagyják a táncot.
– Ti hogy bírjátok a reggelig tartó mulatságot?
– Volt már rá példa, hogy reggel nyolc óráig is eltartott a lagzi, s ráadásul betegen játszottam végig. Egyébként jól bírjuk az éneklést, s nem kíméljük a hangunkat. De nem is szoktunk berekedni. Keveset pihenünk a buli alatt, nekünk is jobban telik az idő, ha zenélünk. Igyekszünk beleélni magunkat a mulatságba. Aztán hazamegyünk, s én például csak úgy tudok elaludni, ha közben duruzsol a tv, hogy ne csengjen a fülem. Ezért szabadidőben ritkán hallgatok zenét, olyankor jól esik a csend.
– A család hogyan viszonyul a nem mindennapi foglalkozásodhoz?
– A feleségemmel, Timivel négy éve vagyunk házasok. Még a karácsfalvi líceumból ismerjük egymást. Büszke vagyok rá, hogy a munkámból el tudom tartani a családomat. Közben odafigyelek, hogy a fellépések közötti időben otthon legyek. Különösen most, amikor az első gyermekünket várjuk, akiért meg kellett harcolnunk. Ha minden igaz, kislányunk lesz. Remélem, hogy szeret majd énekelni, s jó hangja lesz. A feleségem is szokott itthon dúdolgatni, bár neki nem erőssége az éneklés, de én szeretem hallgatni.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Szeretnénk komolyabb szintre lépni a zenélésben. Tudom, hogy a mulatós zene nem egy előkelő műfaj. De az is igaz, hogy kevés ember van, akinek a hobbija a munkája, s ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam.
Ha idővel lesz egy stabil anyagi hátterem, szívesen játszom majd egy zenekarban, vagy saját szerzeményeket fogok írni. De ez még igen távoli terv. Még azt sem tudom, melyik az én műfajom. Egyelőre úgy érzem rendes kerékvágásban halad az életem.
– Isten áldja meg a családodat, s a munkádat, hogy még sokáig örömére légy a zene kedvelőinek!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma