Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: borász

Az emberiség történelmében több ezer éve jelen van a szőlő terméséből készített bor, melyet az ókori népek isteni eredetűnek vallottak, s gyakran áldozati italként használtak. Az elsőként Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában, Kínában fogyasztott nedű és maga a szőlőtermesztés aztán Európában is igen korán meghonosodott. A honfoglaló őseink már fejlett szőlő- és borkultúrával találkoztak a Kárpát-medencében, melyet átvettek és továbbfejlesztettek, így hamarosan a magyar bor Európa-szerte ismertté vált.

A régi iratok szerint Kárpátalján, Bereg vármegyében már a XIII. században is foglalkoztak bortermeléssel, s az évszázadok folyamán egyre nagyobb területeket ültettek be a különböző fajtájú szőlőkkel. Leginkább furmintot, rizlinget, muskotályt, sárfeketét, hárslevelűt, kövidinkát termesztettek a Beregvidéken. A közel 2000 hektárnyi szőlőültetvényekről Lehoczky Tivadar történész is elismerően nyilatkozott a XIX. század végén. A szovjet érában a szőlőskerteket állami tulajdonba vették, s újabb földterületeket ültettek be szőlővel. 1965-ben Kárpátalján 17,2 ezer hektár szőlőt tartottak nyilván. Azonban ezek több mint kétharmada gyenge minőségű bort adó szőlő, többnyire izabella fajta volt. A rendszerváltást követően a kiöregedett, s nem megfelelően gondozott szőlőskertek nagy részét felszámolták, de újak telepítéséről már nem gondoskodtak, így 2002-ben már csupán 476 hektár szőlőültetvényt regisztráltak.

Ennek ellenére nem tűnt el a szőlő- és borkultúra a Beregvidékről, s ez annak a néhány lelkes kisgazdának köszönhető, aki évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy a tömegborok termeléséről áttér a minőségi borok előállítására. Szőlőskertet telepítettek, pincéket vásároltak és építettek, szövetkezetbe tömörültek, borfesztivált szerveztek és borrendet alapítottak, hogy az egykor oly híres beregvidéki bor ismét elnyerje méltó helyét a borok világában.

A Beregszászi Szent Vencel Borrend tagjával és főpohárnokával, a Jakab-pince alapítójával, Jakab Sándor borásszal beszélgettem.

 

– Mióta van jelen az életében a szőlő és a bor szeretete?

– A születésem óta kapcsolatban állok mindkettővel, hiszen édesapám pincemester volt a Beregszászi Állami Szőlőgazdaság mezőkaszonyi pincegazdaságában. Ide hordták be a környékbeli szőlőgazdaságok terméseit. Időnként én is lementem édesapámhoz a pincébe, illetve saját szőlőskertünk is volt a Kaszonyi-hegybe vájt pincénk felett. Így a borkészítés alapjait a szülőfalumban, Mezőkaszonyban sajátítottam el.

 

– Ilyen családi háttér mellett természetes, ha valaki borásznak készül. Ön azonban más utat választott.

– Gyermekkoromban teljesen más elképzeléseim voltak. Mezőkaszonyba jártam iskolába, itt szereztem érettségi bizonyítványt, majd rádiómérnöki szakra jelentkeztem, de nem vettek fel az egyetemre. Egy évet édesapám mellett dolgoztam a pincegazdaságban. Ott akkoriban korszerűsítették a feldolgozórendszert: francia szőlőprést, cefreszivattyút, bogyózó- és darálógépeket használtak, ventillátort szereltek fel. Az én feladatom volt a gépek kezelése.

 

– Mi történt egy év múlva?

– Besoroztak, majd két év katonai szolgálat után ismét felvételiztem: ezúttal építőmérnök szakra jelentkeztem. Először az Ungvári Állami Egyetem nagyszőlősi fiókintézetében végeztem el magánúton az általános műszaki kart, majd a Kijevi Építészeti Egyetemen szereztem építőmérnöki diplomát.

 

– Hol vállalt munkát?

– Az egyetemen városépítészetre szakosodtam, ezért Beregszászban helyezkedtem el. Először az útépítőknél dolgoztam, majd a kommunális osztály vízművekkel foglalkozó részlegénél kaptam munkát. Később falusi építkezésekkel foglalkoztam: iskolák, óvodák, gazdasági épületek építési munkáját felügyeltem a tervezéstől a kivitelezésig. Közben Beregszászba költöztem, megnősültem, s a feleségemmel a városban maradtunk.

 

– Mikor került kapcsolatba újra a szőlővel és a borral?

– Teljesen sohasem szakadtam el tőle, hiszen hazajártunk Mezőkaszonyba szüretelni. Amikor a szüleim idősek lettek, magunkhoz vettük őket, s eladtuk a kaszonyi szőlőskertet. De nem maradtunk szőlő nélkül, az Ardói-hegy oldalában béreltem egy szőlőskertet, amelyben rizlingszilvánit termesztettem.

 

– Hol tárolta a bort?

– Először a családi házunknál építettem egy kisebb pincét, majd a beregszászi Szőlőhegy utcában vettem egy pincét. Nem véletlen az utca neve, hiszen egész pincerendszert alakítottak ki az őseink a városnak ezen a részén, hasonlóan a nagy borvidékek hagyományaihoz. Sajnos az 1970-es évek végén építési teleknek osztották ki a pincesor területét, s a házak építésekor sokan befalazták a pincéket. Az a 25 méter hosszúságú pince, amelyet én megvásároltam, nagyon rossz állapotban volt. Telehordták égéstermékekkel és szeméttel, nem működött a szellőzőrendszere. Kitakarítottuk, felújítottuk, s azóta ott tárolom a bort.

 

– Mikor mutatta be először a saját maga készítette nedűt nagyobb közönség előtt?

– Éveken át csak a családtagok számára készítettem bort. Aztán meghívtak egy magyarországi borkiállításra, ahová vinni akartam a saját nedűmből. Bepalackoztam néhány liter bort, címkéztem is az üveget, bár akkor még csak a szőlőfajta nevét írtam rá a felragasztott papírra. Aztán valamilyen technikai probléma miatt nem jutottam el Magyarországra, de éppen akkoriban, 2001 februárjában rendezték meg az első borfesztivált Beregszászban, amelyen aztán én is részt vettem. Nagyon egyszerűen indult ez a kezdeményezés. Nem volt sátor, három borász osztozott egy asztalon. Mégis nagyszerű volt olyan kistermelőkkel találkozni, akik hozzám hasonlóan minőségi bortermelésre törekedtek, még akkor is, ha a házi és asztali bor ára ugyanannyi volt.

 

– Mit tudtak tenni a bortermelés fellendítéséért?

– A fesztivált követően a gazdákkal úgy döntöttünk, hogy a minőségi borok irányában folytatjuk a tevékenységünket, s ennek érdekében létrehoztuk a Beregszászi Borvidék Egyesületet. Hónapokig összejártunk, lefektettük az egyesület szabályait, céljait. A megbeszélések végén mindig előkerült egy-egy palack bor, amely mellett megosztottuk a szőlőfeldolgozással és a borkészítéssel kapcsolatos tapasztalatainkat, tudásunkat. Aztán szakembereket hívtunk, akik előadásokat tartottak nekünk ebben a témában.

 

– Hol szervezték meg ezeket a tanfolyamokat?

– A benei polgármester, Szuhán András biztosította számunkra a helyszínt a községháza tanácstermében. Itt voltak az elméleti előadások, majd a benei szőlőhegyen tartottuk a képzés gyakorlati részét. Olyan előadóktól tanulhattunk, mint az anyaországi dr. Sz. Nagy László szőlész-borász, szőlőnemesítő, egyetemi tanár, aki éveken át tanított a Rákóczi-főiskola kertészmérnöki szakán, vagy Popovics Sándor, aki a Baktai Kísérleti Kutatóállomás szőlésze volt.

Sz. Nagy László beregszászi tartózkodása alatt sok időt töltött a helyi borászokkal, érdekelte a szőlő- és borkultúránk. Bevizsgáltatta az itteni termőföldet, s megállapította, hogy a beregvidéki talaj és klíma nagyban hasonlít a Tokaj-hegyaljai borvidékhez.

 

– Ez mit jelent a bortermelés szempontjából?

– A beregvidéki vulkáni hegyek lejtői savasabb szőlőt adnak, amelyekből intenzívebb, mégis kellemes borok állíthatóak elő. A szovjet érában rendszeresen Krímre vitték a mi borunkat, hogy az ottani, kis savtartalmú desszertborokat erősítsék vele. A mi tájunk elsősorban a furmint, a bakator, a hárslevelű, a rizlingszilváni, a zweigelt szőlőfajták termesztésének kedvez, alapvetően itt a fehérszőlő számára alkalmas a klíma.

 

– Önnek mi a kedvenc bora?

– A mai napig a rizlingszilváni áll az első helyen, hiszen gyermekkoromtól ismerem ezt a fajtát. Ez egy kellemes, könnyű bor, leginkább baráti beszélgetéshez ajánlom. Emellett a furmint a másik kedvencem.

 

– Milyen eredményeket ért el a fesztiválokon a saját készítésű borokkal?

– Több érmet is nyertem már velük: az első borfesztiválon aranyérmet kapott a rizlingszilvánim, egy magyarországi borversenyen különdíjban részesült a borom, a VII. Beregszászi Nemzetközi Borfesztiválon a száraz fehérborok kategóriában ezüstérmet szereztem a szerémi zölddel. Attól kezdve használom a Jakab-pince nevet, ez szerepel az általam palackozott borok címkéin.

 

– Mi kellett ahhoz, hogy sikeres borász, kistermelő legyen?

– Sokat tanultam az elmúlt évtizedek alatt. Ma már több polcnyi szakirodalmam van a szőlő- és bortermelésről. A társaimhoz hasonlóan a pincészetet is fejlesztettem: bogyózógépet használok, hogy a boron ne érződjék a szőlő kocsányának keserű íze, korszerű rozsdamentes erjesztő tartályokban érlelem a bort, megtanultam a palackozás módját is.

 

– Tevékenysége elismeréseként felvették a Beregszászi Szent Vencel Borrendbe.

– A borrend 2003-ban jött létre. Az alapító tagok között vagyok, bár sokáig ódzkodtam tőle, mert úgy éreztem, hogy még fejlődnünk kell ahhoz, hogy rendet hozzunk létre. Aztán beláttam, hogy valamennyi nagyobb borvidéknek van borrendje, s én is büszkén viselem a palástunkat. A rend főpohárnoka vagyok.

 

– Milyen tervei vannak a borászattal kapcsolatban?

– 2007-ben megalakult ugyan a Kárpátaljai Szőlészek és Borászok Szövetsége, de még mindig nem ismerték el eléggé a beregvidéki szőlő- és borkultúrát, nincsenek meg a jogi és gazdasági alapjai a szőlő- és bortermelésnek. Sokat kell még ennek érdekében tennünk. A saját pincészetem is fejlesztésre szorul, emellett borkóstoló helyiséget szeretnék létrehozni.

 

– Köszönöm, hogy megosztotta velünk a gondolatait!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma