Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: gyógymasszőr

 „Aki letette a hippokratészi esküt, az nem mondhat nemet. Nem kérdezem, hogy kiféle-miféle a beteg. Nem számít a neme, a kora és a pozíciója. A betegsége érdekel, amelytől meg kell szabadítanom”– ez a hitvallása dr. Sass Erzsébet beregszászi gyógymasszőrnek, aki több mint negyven évvel ezelőtt tette le az orvosi esküt.

Belgyógyászként indult a pályafutása, melyet pszichológusként folytatott, később pedig fiziológusként praktizált. Miután korkedvezménnyel nyugdíjba vonult, akupunktúrával és gyógymasszázzsal kezdett foglalkozni.

Ismerjük meg dr. Sass Erzsébet – sokak számára Erzsike néni – pályafutását!

 

– Erzsike néni, honnan származik?

– 1950-ben születtem az Ilosvai járásban, Bilkén. Magyar családból származom, az Orbán üknagyapám volt a falu bírója. A lányát, a nagymamámat a kispesti születésű Gogola Ferenc vette feleségül. Amikor lezárták a határt, a nagyszüleim itt maradtak Kárpátalján.

A nagyapám képeket festett, s mind a három fia örökölte a tehetségét.

Az édesapám egy benei lányt vett feleségül, akivel Beregszászban telepedtek le. Az első két osztályt még Bilkén végeztem el, majd a Beregszászi 1. Sz. Középiskolába jártam, ahol aranyéremmel érettségiztem le.

 

– Milyen tervei voltak a továbbtanulást illetően?

– Az édesapám azt szerette volna, ha a biológiatanári pályát választom.

Ugyanakkor engem más érdekelt: sebész szakorvos akartam lenni. Már gyermekkoromban békát boncoltam. Azonban nem akartam ellent mondani a szüleimnek, ezért titokban készültem a felvételire: a biológiakönyv alatt ott lapult a fizikakönyv.

 

– Hogyan sikerült a felvételije?

– Az Ungvári Állami Egyetem orvos szakára jelentkeztem. Édesapám kísért el a felvételire. Akkor tudta meg, hogy mégsem biológia szakra akarok menni. Sikerrel teljesítettem a vizsgát, és orvostanhallgató lettem. A szüleim végül elfogadták a döntésemet.

 

– Hogyan teltek az egyetemi évek?

– Az egyetemen orosz nyelven folyt az oktatás. Magyar származásúként bizonyítanom kellett. Jól tanultam, emellett részt vettem az iskola könnyűatlétikai csapatában és karatéztam. Számos helyezést értem el a sportban. Idővel elismertek a csoporttársaim és a tanáraim.

A harmadik évfolyamtól az ungvári kórház belgyógyászati osztályán dolgoztam ápolónőként. Ezzel egészítettem ki az ösztöndíjamat.

 

– Említette, hogy sebészorvos akart lenni.

– Így van, azonban végül más szakot választottam. Pedig jól ment a sebészi felkészülés, díjat is nyertem a mechanikus sebészet terén. Aztán mégis másképp döntöttem. Ennek egy családi tragédia állt a hátterében. Még tanultam, amikor édesapám megbetegedett: egy csomót találtak a nyakán. Azt kérte, hogy legyek bent az operációjánál. A műtét folyamán szembesültem vele, hogy daganata van, s ekkor elájultam. Innentől kezdve már nem akartam sebész lenni. Sajnos édesapám nem élhette meg, hogy kezembe vegyem a diplomámat. Nem sokkal az államvizsgám előtt hunyt el.

 

– Mi történt az egyetem befejezése után?

– Férjhez mentem, és megszületett a lányunk. Alig volt néhány hónapos, amikor elvállaltam a beregszászi kórház fevételi osztályának a vezetését. Tizenkét éven át dolgoztam ott, s büszke vagyok rá, hogy ezalatt egyetlen beteg sem hunyt el az osztályon.

 

– A felvételi osztály után hol folytatta az orvosi tevékenységét?

– Időközben megszületett a fiam is. A család mellett nagyon nehéz volt a felvételi osztályon dolgoznom, hetente többször éjszakáztam vagy huszonnégy órás műszakba osztottak be. Váltani akartam.

Akkoriban nyílt meg Beregszászban az elvonókúra intézet, ahová azok az alkoholfüggőséggel küzdők kerültek, akiket a bíróság utalt be kétéves kötelező kezelésre. Ahhoz, hogy velük foglalkozzam, pszichológusi, pszichiáteri és narkológusi képzést kellett elvégeznem.

 

– Gondolom, hogy az a munka sem volt egyszerű.

– Nem volt könnyű az az időszak sem. Előfordult, hogy meg akartak verni. Azonban a sportolói múltamnak köszönhetően jó fizikummal rendelkeztem, és elég talpraesetten kezeltem a nehezebb helyzeteket.

Persze sikerémény is ért: amikor felépült egy-egy páciens.Tíz évet dolgoztam ezen az osztályon.

 

– Mi történt ezután?

– Állást ajánlottak a beregszászi kórház fiziológia osztályán. Ezzel régi álmom teljesült. Gyermekkorom óta érdekelt az akupunktúra. Emlékszem, hogy az Élet és Tudomány szaklapban olvastam először cikket az akupunktúrás kezelésről, s ez mély nyomot hagyott bennem.

El akartam sajátítani ezt a módszert, azonban az 1970-es években ez tabu volt Ukrajnában. Magyarországon már használták mint kiegészítő kezelést. Amikor a beregszászi kórház fiziológiai osztályra kerültem, már lehetett akupunktúrát alkalmazni. Megtanultam ennek egy speciális fajtáját, a lézerpunktúrát. Az ehhez szükséges gépeket Nyezsinben (Csernyihivi terület) gyártották. Oda utaztam el, hogy megtanuljam a használatukat. Az osztályunk vett is öt gépet.

 

– Hogyan fogadták a kórházban ezt az új kezelési módot?

– Eleinte ferde szemmel nézték az orvostársaim. Sokan nehezen tudták elfogadni, hogy a megszokott gyógyszeres kezelési mód mellett létezik más, hatásos eljárás is.

 

– Kiknek adta át a fiziológiai osztályon szerzett tapasztalatait?

– Amikor beindult Beregszászban az egészségügyi koledzs magyar nyelvű osztálya, felkértek, hogy oktassak fiziológiát a diákoknak. Tanítás közben figyeltem fel arra, hogy a hallgatókból mennyire hiányzik a betegekhez való megfelelő viszonyulás. Beszéltem erről az akkori igazgatónővel, aki engedélyezte, hogy heti egy-egy órában orvosi etikát tanítsak a magyar és ukrán csoportoknak.

 

– Meddig dolgozott a fiziológiai osztályon?

– Tizenkét éven át voltam ott, majd korkedvezménnyel nyugdíjba vonultam. Azonban a régi betegeim itthon is megtaláltak.

 

– Mikor kezdett gyógymasszázzsal és aromaterápiával foglalkozni?

– Egy siófoki magánklinikán ajánlottak akupunktőri munkát. Onnan küldtek el gyógymasszőri képzésre.

 

– Hogy érezte magát az anyaországban?

– Ott orvosnak érezhettem magam, megbecsülték a munkám. A gyógymasszás Ukrajnában még mindig mostohagyermeke az orvostudománynak. Külföldön elismerik, hogy a masszázs nem egyszerűen egy kellemes érzést nyújtó tevékenység, hanem gyógymód is.

 

– Mégsem maradt Magyarországon…

– Két éve tartózkodtam Siófokon, amikor haza kellett jönnöm, mert a férjem beteg lett. Agyvérzést kapott, s tíz éven át volt fekvőbeteg. Nagyon sok erőfeszítést tettünk azért, hogy javuljon az állapota: külföldről hozattunk neki gyógyszert, mellette álltunk, gondoztuk. Három évvel ezelőtt hunyt el.

 

– A férje ápolása alatti időszakban is praktizált?

– Nem hagytam abba a munkát. A betegek házhoz jöttek. Szájról szájra terjedt el a híre, hogy dolgozom. Azóta itthon gyógyítok. Aromaterápiával, gyógymasszázzsal és akupunktúrával kezelem a pácienseimet. Egy kezelés egy órát vesz igénybe. Előfordult, hogy naponta tizennégyen jöttek hozzám.

 

– Milyen problémákkal keresik föl a betegek?

– Főként gerincproblémákkal. Gyakori a gyulladásos és kopásos gerincbetegség, derékfájás, gerincferdülés, meszesedés, porckorong elváltozás, sérv, lúdtalp.

 

– Milyen korú, nemű betegei vannak leginkább?

– Főként a 40–55 év közöttiek küzdenek gerincproblémákkal. Ez az a kor, amikorra a szervezet legyengül a sokévi lelki és testi terhektől.

Pici babákat is hoznak, akiknek valamilyen izomletapadása, görcse van. Őket szeretem a legjobban. Nagyon hálásak a kezelésért. Magamhoz ölelem őket a terápia közben, s érzem, ahogy ellazulnak.

A felnőtteknél arra törekszem, hogy már az első alkalommal sikerélményük legyen, s érezzék, hogy hatásos a kúra. Igyekszem elmagyarázni nekik, hogy mi a problémájuk, s az hogyan kezelhető. Azt is elmagyarázom nekik, hogy ne várják meg, amíg elhatalmasodik rajtuk a betegség, hanem időben keressenek fel. A régi pácienseim már tudják ezt. Ha becsípődik egy idegszál, nem várnak napokat a kezeléssel.

 

– Hogyan viszonyulnak a páciensek az akupunktúrához?

– Félnek a szúrástól. Éppen ezért a masszázsnak egy olyan szakaszában alkalmazom az akupunktúrát, amikor annyira ellazulnak a betegek, hogy jóformán észre sem veszik a tűszúrást.

 

– Mi jelent sikerélményt az orvos számára?

– Nagyon nagy erőt ad nekem az a tudat, hogy szükség van a tudásomra és a segítségemre. Ez éltetett engem a nehéz időszakokban. Az az érzés a legjobb, amikor a beteg egy „hűha-érzéssel” távozik tőlem.

 

– Mindenkit fogad?

– Aki panasszal fordul hozzám, azt nem küldöm el. Aki letette a hippokratészi esküt, az nem mondhat nemet. Nem kérdezem, hogy kiféle-miféle a beteg. Nem számít a neme, a kora és a pozíciója. A betegsége érdekel, amelytől meg kell szabadítanom.

A kezelés alatt nemegyszer kiderül, hogy a fizikai probléma mellett lelki teher is nyomja a pácienst. Az is előfordult már, hogy a testi problémának lelki háttere volt.

 

– A családban is hasznosítja a tudását?

– Eszter és Emília unokáimon is alkalmazom a masszázst pici koruk óta. Emíliának van egy kis lúdtalpa, márpedig ez egy masszőr családjában „elfogadhatatlan”. Eszter is nagyon szereti, amikor megmasszírozom, kifejezetten kéri.

 

– Önmagát hogyan gyógyítja?

– A fiam is részt vett ugyanazon a masszőri képzésen, amelyen én. Ő meg tud masszírozni. Emellett van egy tornagyakorlatom, amelyet reggel és este elvégzek. Sohasem hagyom el.

 

– Hogyan tud kikapcsolódni?

– Minden évben elutazom valahová. Szükségem van arra, hogy letegyem azt a sok-sok negatív kisugárzást, amelyet a páciensek betegségéből kifolyólag magamba szívok.

 

– Miből merít erőt?

– Az életem folyamán mindig a céljaimra öszpontosítottam. Nem engedtem, hogy elnyeljen a gödör, mindig felálltam. Ehhez akaraterő kellett. Néha én sem értettem, hogy honnan volt erőm mindehhez. A Jóistennek is hálával tartozom.

 

– Ha megint 17 éves lenne, milyen utat választana?

– 66 éves vagyok. Büszke vagyok a koromra, s arra, amit ezalatt felmutattam. Ha előről kezdeném, ugyanezt az utat választanám. Ameddig a Jóisten erőt ad, folytatni szeretném a munkám

 

– Isten áldja meg, hogy még sokáig gyógyítson! Köszönöm, hogy megosztotta velünk az élettörténetét!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma