Kezdőlap » Sorozatok » Mesterségem címere » Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: nevelőszülő
neveloszulo

Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: nevelőszülő

Egyes mesterségeket hosszú, tanulással töltött éveken át lehet elsajátítani, míg másokra születni kell. Bizonyos szakmák gyakorlásához szellemi képességek szükségesek, némelyek pedig fizikai erőnlétet vagy éppen vakmerőséget igényelnek. S vannak azok a hivatások, amelyek lelki felkészültséget kívánnak.

Véleményem szerint – talán sokan nem értenek velem egyet – ezek közé tartozik a nevelőszülői foglalkozás. Állami gondozott gyermekek nevelését csak kellő felelősségtudattal, odaadással, megfelelő önismerettel, sok-sok türelemmel, és ami a legfontosabb, kifogyhatatlan szeretettel lehet végezni. Ezek hiányában a nevelőszülő gyermekmegőrzővé válik, aki a munkáját teherként éli meg, az általa gondozott gyermekekre pedig tárgyként tekint.

Kárpátalján számos magyar nevelőszülő tevékenykedik, s bizton állíthatom, remek munkát végeznek. Közéjük tartozik Nagy Éva, aki néhány évvel ezelőtt két fiúgyermeket fogadott be nagymuzsalyi otthonába.

Vele beszélgettem.

 

– Honnan származol?

– Mezőváriban születtem, egy kétgyermekes családban nőttem fel. A szüleim korán elváltak, a testvéremet és engem a nagymamánk nevelt fel.

 

– Hol tanultál?

– Az általános iskolát a szülőfalumban végeztem el, majd varrónőnek tanultam Beregszászban. Később néhány évig a szakmámban dolgoztam.

 

– Hogy kerültél Nagymuzsalyba?

– A férjem onnan származott. Amikor 1983-ban összeházasodtunk, ott telepedtünk le.

 

– Mesélj a házasságotokról!

– A férjemmel huszonkilenc éven át voltunk házasok, ezalatt két gyermekünk született, akiket igyekeztünk becsülettel fölnevelni. Házasságunk hetedik évében – amikor már a gyermekeink is megvoltak – a férjem súlyos balesetet szenvedett, s rokkant lett. Hat éven át egyáltalán nem tudott lábra állni, s később is állandó gondozást igényelt. Öt évvel ezelőtt hunyt el.

 

– Hogyan éltétek meg ezeket a nehéz évtizedeket?

– A családom megtanult küzdeni, a gyermekeim pedig megértették, hogy meg kell becsülniük azt, amit kapnak. Sokszor könyörögtem a Jóistenhez, s ő mindig megadta, amire szükségünk volt. Ma már úgy látom, hogy Isten ezek alatt az évek alatt a nevelőszülői hivatásra készített fel engem.

 

– Hogyan kerültél kapcsolatba a nevelőszülői tevékenységgel?

– Évek óta postásként dolgozom Beregszászban. Az árva gyerekekkel foglalkozó Kezünkben a Jövő Alapítvány leveleit is én kézbesítem. Így ismertem meg a szervezet elnökét, Kurmay Sándort, aki többször is ajánlotta nekem, hogy próbáljam meg a nevelőszülőséget. Sokáig visszautasítottam, mondván, hogy elég nekem a férjemet gondozni, nincs erőm ennél többre. Miután meghalt a férjem, szükségem volt egy olyan célra, amely további értelmet ad az életemnek. Egy hónappal a párom temetése után azzal a szándékkal kerestem fel Sándort, hogy szeretnék két gyermeket magamhoz venni.

 

– Hogyan fogadta a családod ezt a döntést?

– A gyermekeim akkor már önálló életet éltek. Mindketten megházasodtak, s gyermekeik születtek. A fiamnak – akivel egy portán lakom – írásban is hozzá kellett járulnia, hogy gyermekeket vihetek a közös házba. Szívesen megtette ezt. A lányom pedig sírt örömében, amikor megtudta, hogy mire készülök.

 

– Hány gyermeket terveztél magadhoz venni?

– Nem tudom megmondani az okát, de egy testvérpárra, s azon belül is két fiúra gondoltam. Kiderült, hogy van egy öt- és egy tizenkét éves fiú, akik testvérek. Miután elvégeztem a nevelőszülőséghez szükséges tanfolyamot, s megszereztem minden igazolást, magamhoz vehettem őket.

 

– Mit tudtál a fiúkról?

– A nagyobbik, András, a Beregszászi Bentlakásos Középiskolában nevelkedett, míg az öccse, Miklós, a benei gyermekotthonban élt. A fiúk Bátyúból származnak, a szüleik és a testvéreik nehéz körülmények között élnek. András tudott róla, hogy van egy öccse, ám sohasem látta.

 

– Hogyan fogadtak téged a fiúk?

– András sírt örömében, amikor először találkoztunk. Miklós ötévesen nem igazán tudta felfogni, hogy mi történik vele.

 

– Hogyan telt az első, immár együtt töltött időszak?

– Nem volt egyszerű. Mind a két fiú sérült volt lelkileg. Az állami otthonokban nem tudják pótolni a családot, s nem képesek megteremteni a biztonságérzetet a gyermekekben. Andrásnak, Miklósnak és nekem időre volt szükségünk, hogy megismerjük egymást. A fiúk nem értették, hogy mostantól más lesz az életük, nem kell állandóan megkérdezniük, hogy mit szabad és miből, mennyit vehetnek el. A fazékra ráírtam: „Amennyi jólesik!” Másfél évnek kellett eltelnie, míg anyának kezdtek hívni. Addig Éva néni voltam, vagy elkerülték a megszólítást és tetszikeltek.

 

– Nem vágytak vissza a vér szerinti szüleikhez?

– Nemrég meglátogattuk a szüleiket Bátyúban. A fiúk megdöbbentek, hogy milyen körülmények között élnek. Utána még jobban megbecsülték a mostani életüket. Amióta nálam vannak, nem győzöm nekik mondani, hogy értékesek, ne gondolják hibásnak magukat, amiért állami gondozásba kerültek, s pláne ne érezzék azt, hogy kevesebbet érnek, mint a családban felnövő gyerekek. Nap mint nap elmondom, hogy nekik is vannak jó képességeik.

 

– Mint például Andrásnak a sütés-főzés.

– Így van. András most Kecelen jár szakácsiskolába. Karácsonykor már ő készítette el az ünnepi menüt. Hároméves az iskola. Időbe telt, amíg beilleszkedett a társai közé.

 

– Miklós?

– Ő a Nagymuzsalyi Általános Iskolában harmadik osztályos. Nehezen megy neki a tanulás, sokat kell gyakorolnunk. Régebben sok konfliktusa volt az iskolában a gyerekekkel és a felnőttekkel egyaránt. Sokat beszélgettem vele erről, és igyekeztem minél többet babusgatni. Most már nyugodtabb. Jelenleg épp egy biciklire gyűjt. Ha megkapja, végre megtanulhat biciklizni is.

 

– Hogyan látod a fiúk jövőjét?

– Szeretnék szakmát adni mindkettő kezébe. Reményeim szerint András befejezi a szakácsiskolát, és el tud helyezkedni a szakmájában. Azt, hogy ez Magyarországon lesz vagy Kárpátalján, még nem tudjuk.

 

– Visszatekintve az elmúlt öt évre, mit érzel?

– Azt gondolom, hogy megérte nevelőszülővé válnom. Semmit sem sajnálok, ami az elmúlt években történt. Igyekszem egyformán szeretni a gyermekeimet, az unokáimat és a neveltjeimet. A lányom óvodapedagógusnak tanul, amiben tud, segít. Időközben a fiam is apa lett, most már ő is könnyebben megérti a fiúkat.

Vannak terveim. Szeretnék mindent megadni Andrásnak és Miklósnak, hogy ugyanolyan eséllyel vágjanak neki az életnek, mint a többi, családban felnövő gyermek.

 

– Isten áldását kívánom mindehhez! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

More in Nagymuzsaly
Nagymuzsaly, 1881 (Fotó: www.prozak.info)
Kárpátalja anno: Nagymuzsaly 1881-ben

„Jó bort és timkövet termő riolithegy tövében a Borsova folyó jobb partján, a tiszaháti járásban Beregszász és Bene között fekszik...

Close