Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: régiséggyűjtő és muzeológus

Sokan különcnek tartják a régiséggyűjtőket, antikváriusokat, muzeológusokat, akik kutatják, megőrzik, értékesítik és közszemlére teszik a régmúlt emlékeit, tárgyait.

Mások elismeréssel szólnak a sokszor kitartó keresést és nem kevés anyagi ráfordítást igénylő, leginkább hobbiként űzött tevékenységekről. Engem az érdekelt, hogy milyennek látja saját magát Sepa János gyűjtő és muzeológus, aki közel 30 éve foglalkozik az egykori Beregvidék tárgyi és kulturális emlékeivel.

– Honnan származik?

– A ma már Beregszászhoz tartozó Búcsú községben születtem. Bizonyára már az hatással volt rám, hogy a családom egy régi parasztházban lakott. A nagymamám sokat foglalkozott velem, tőle tanultam a régi kántálásokat is. Ha azért pénzt kaptam, azt a rongyszőnyeg alá dugtam.
Az elemi iskolát Búcsúban végeztem, majd a Beregszászi 1.sz. Középiskolában folytattam a tanulmányaimat. Ezt követően pedig Munkácson szereztem rádiótechnikusi végzettséget.

– Mikor mutatkozott meg először a gyűjtőszenvedélye?

–Ötödik-hatodik osztályos voltam, amikor elkezdtem bélyegeket és régi pénzérméket gyűjteni. A Vérke hídja alatt működött egy filatélia bolt, ott szereztem be a sorozatok darabjait. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ezzel, a serdülőkor és a katonaság alatt más került az érdeklődésem középpontjába.

– Hol szolgált?

– Budapesten voltam 1975-től katona, két éven át sorkatonai, majd újabb két évig polgári szolgálatot teljesítettem. Amikor Magyarországról hazajöttem, hoztam magammal egy ott vásárolt 24-es Volgát. Akkoriban ez nagy szám volt, a járásban csak öt ilyen autó futott az utakon. Hívtak is rendszeresen lakodalmakba, hogy az autómon vigyem a menyasszonyokat. Minden alkalommal kaptam egy-egy hímzett kendőt. Idővel közel 70 ilyen szőttesem gyűlt össze. Nagyon megtetszett a hímzések szépsége, mindegyik kendő más és más volt. Akkor gondoltam először arra, hogy létre kellene hozni egy múzeumot, ahol meg lehet tekinteni a népművészetünket.

– De erre még várnia kellett néhány évet…

– Igen, ugyanis az életem akkoriban másról szólt. A katonaság után néhány hónapig a beregszászi Rádiógyárban dolgoztam, majd a Műszergyárban vállaltam munkát. Az autómat eladtam, és vettem helyette egy 3102-es Volgát, amely szintén előkelő helyet foglalat el a gépjárművek sorában. De sokáig ez a kocsi sem maradt nálam, ugyanis megnősültem, megszületett a fiúnk, s a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy vásárolunk egy kertes házat, ehhez pedig pénzre volt szükség, így eladtam a Volgát. Ez 1991-ben volt.

– Hol találtak házat a család számára?

– Beregszászban, a Rozsoskert utcában vásároltunk egy házat, melyről kiderült, hogy még 1936-ban építették. Ugyanakkor az egyik barátomnál megláttam egy petróleumlámpát, mely szintén a ’30-as évekből származott. Én is szereztem egy hasonló darabot. Lassanként körvonalazódott az az elgondolás, hogy a ház nagyszobáját a ’30-as évek stílusában fogom berendezni. Az a szoba egyébként is üresen állt, így a feleségemnek sem volt kifogása az ötletem ellen.

– Hogyan kezdte a régi tárgyak összegyűjtését?

– Örököltem a nagymamámtól egy mozsarat, aztán a szomszédoktól szereztem be egy-két régi darabot. Idővel más régiséggyűjtőkkel is megismerkedtem. Akkoriban még sok régiséget rejtettek a padlások. Így aztán kezdett kialakulni a nagyszoba berendezése. Idővel kinőttük a szobát, s mára az egész ház tele van a régi korok emlékeivel: bútorokkal, képekkel, nippekkel, egyéb használati- és dísztárgyakkal.

Egy magyarországi barátommal közös céget is alapítottunk, hogy régi bútorok restaurálásával foglalkozzunk. Sajnos időközben a barátom elhunyt. Tőle maradt rám örökségül egy 321-es BMW, mely 1936-os eredetű, hasonlóan a házunkhoz.
Sokszor azt tapasztaltam, hogy a régiséggyűjtők nem ismerik a megfelelő szakembereket, akikkel rendbe tudnák hozatni a tárgyaikat. Igyekeztem összehozni a mestereket – kovácsokat, bádogosokat, asztalosokat – és a gyűjtőket. Így is nemegyszer Lembergig vagy Nyíregyházáig kellett elutazni egy-egy tárgy aranyozásáért vagy krómozásáért, mert csak ott találtunk hozzáértő embert.

– Hogyan lett a kedvtelésből hivatás?

– A ’90-es évek végén volt egy irányzat a járásban, mely szerint igyekeztek múzeumokat kialakítani. Beregszászban akkor már évek óta nem működött a múzeum. Az egykori tárgyakat széthordták, csak az üres vitrinek álltak a kiállítóteremben. 2001 végén megkerestek, hogy nem vállalnám-e el egy múzeum létrehozását. Örömmel mondtam igent.

– Hogyan látott neki a munkának?

– Megkaptam ezt az épületet, ahol most is működik a múzeum. Nem akármilyen épületről van szó: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem építette 1629-ben. Ez Beregszász legrégebbi épülete. Mondanom sem kell, hogy borzalmas állapotok uralkodtak: a tisztító meszelést követően nem takarítottak össze, a parkettát lefestették olajos festékkel, nem voltak vitrinek. Először az épületet kellett rendbe szedni, majd a múzeum működtetésének jogi feltételeit kellett megteremteni. Ezután következett a kiállítótermek berendezése.

– Mi volt az elképzelése?

– Arra gondoltam, hogy a teremtéstől elindulva, az őskoron és a középkoron át haladva a jelenkorig mutatná be a kiállítás az egyes korszakok tárgyi és írásos emlékeit. Igen ám, de a régi múzeum anyagából csak 42 tárgy maradt fenn, és azokkal nem lehetett megnyitni egy kiállítást. Fogtam hát a saját tárgyaimat, s azokat is bevittem a múzeumba. Mivel még mindig keveselltem az összeszedett anyagot, tovább folytattam a gyűjtést. Megkértem a családtagokat, barátokat, ismerősöket, hogy ajándékozzák a múzeumnak régi tárgyaikat. Cserébe két nyelven feltüntettem az adományozó nevét. Emellett felvásároltam a régiségkereskedőktől a járásban összegyűjtött tárgyakat. Lassan kezdtek megtelni a vitrinek, s 2002. március 30-án megnyílt a Beregvidéki Múzeum a közönség előtt. Mára a kiállított tárgyak száma elérte az 1100-at.

– Mit gondol ezekről a régi tárgyakról?

– Mindegyik kedves a számomra. Mindhez fűződik egy történet. Ezáltal és a felújításuk által a tárgyak megtelnek lélekkel. Legyen az a neandervölgyi ember kőszerszáma, Firczák Iván-Krotonnak, a világ legerősebb emberének a sisakja, vagy egy képeslap Fedák Sáriról. Vagy az a 81 éves bicikli, amellyel most is járok. Szeretném, ha minél többen megismernénk múltunkat, történelmünket, kultúránkat a régi tárgyak által. Sokat elárul egy város kultúrájáról annak múzeuma, illetve a temetőben lévő emlékművek, sírok gondozása.

– Mennyi időt tölt a múzeumban?

– Ez egy olyan hivatás, ahol kevés szabadidő jut az embernek. Szombaton és vasárnap is nyitva van a múzeum, hogy minél többen tekinthessék meg a tárlatokat. Sok utánajárást jelent egy-egy tárgy korának, eredetének azonosítása és a restaurálás. De megéri: szinte valamennyi földrészről voltak már látogatói a múzeumnak, akik eddig három vendégkönyvet írtak tele.

– Milyen elismerésben részesült eddig a múzeumban végzett tevékenységéért?

–Számos oklevelet kaptam a várostól és a járástól. Emellett a Szent Vencel Borrend lovagja vagyok, illetve tavaly felvettek a Vitéz Rendbe. De nem mindig hálás ez a munka. Kevés a szabadidőm, 12 éve nincs fűtés a múzeumban, sokat kell anyagilag is áldozni a gyűjtemény gyarapítására, márpedig állami támogatásban nem részesülök. Sok javaslatom volt már a város felé egy-egy műemlékkel kapcsolatban, de sokszor visszautasítottak, s aztán más neve alatt megvalósították az ötletemet.

– Ilyen feltételek mellett számíthat rá, hogy egykor majd lesz, aki átvegye a múzeum irányítását?

– Egyelőre nincsenek jelentkezők. A korábban említett nehézségeket nem vállalja akárki. Emellett a múzeum vezetéséhez tudni kell ukránul, magyarul, és jól jön az orosz nyelv ismerete is. Ha lesz jelentkező, én szívesen betanítom.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Említettem már az 1936-ból származó BMW-t, amelyet szeretnék felújítani, ezenkívül jövőre lesz Fedák Sári születésének 135. évfordulója. Szeretnék ebből az alkalomból megjelentetni egy albumot a színésznőt ábrázoló több mint 200 képeslapomból. Sajnos eddig nem sikerült elég szponzort találnom a kivitelezéshez. De bízom benne, hogy ahogyan eddig is, most is elérem majd a célom.

– Gratulálok eddigi munkájához, s kívánok sok sikert a múzeum vezetéséhez és céljai megvalósításához!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma