Kezdőlap » Sorozatok » Múltfogyatkozás » Az elmúlás csendes (anti)melankóliája

Az elmúlás csendes (anti)melankóliája

Azt mondták, legyek szubjektív, teljesen szubjektív. Vagy legalább próbáljam meg. Megpróbálom. Pedig mennyivel könnyebb lenne egy szabályos, jó kis elemzést írni egy képről, kettőről, összehasonlítani azokat, teletömni szakkifejezésekkel a rendelkezésre álló egy oldalnyi terjedelmet. Mennyivel könnyebb lenne arról írni, hogy Deskó zseniálisan érzékeny a fény-árnyék játékra, hogy akár tudatosan, akár öntudatlanul úgy képes megfogni az árnyjelenségeket, hogy ha nem is elsőre, de sokadjára már vonza magával a tekintetet, odafókuszál az értelmezés.

Az árnyék megvilágít értelemben. Az árnyéknak nem az árny része, nem a negatív konnotációk, nem a jelenés-szellem-fantom értelmek, hanem csakis a világosságra vonatkozó értelmezések, a látható világosság. Mint az ablaksor szemközti falra vetülő árnyéka – a sötétebb színeken megjelenő szabályos, világos vetületek. A két, szemben álló felső üvegsor egymást erősítő hatása. Az ablakokon befurakodó világosság szórja meg a lepusztult falakat, tereket fénnyel, élettel. Maga a vetület mozgást visz a mozdulatlanságba.

Ezért nem érezhető összességében az elmúlás szaga, bármennyire is a rohadás, a pusztulás megörökítésére hivatott szolgálni a kép. Részleteiben nézve megérint a rothadó víz poshadtsága, a szétmálló, rozsdás vasak, nyers deszkák. Mégsem nyomaszt a sztalkeres hatás, az állóképpé fixált Tarkovszkij enteriör.

Ugyanilyen érdekes a fotós öntudatlan vonzódása a szabályos, kimért mértani alakzatokhoz, mindent egybeszerkesztő párhuzamokhoz. Mintha csak ezek tartanák egyben az esztétikai értelemben roncsolt tereket. Keretet, szabályt, mérhető támpontot adva a rálátáshoz, fegyelmezett objektívet tárva elénk. S mikor látszólag megtörve látjuk azt, a falnak támasztott botról is kiderül, hogy nem ellenpontoz, nem kontrapunk szerepkörben tetszeleg, hanem a precízen kimért rendszert erősíti. Ahogy a lefektetett deszkák szabályossága, a falra húzott festékcsíkok centire azonos távolsága, az oldallemezek vasfegyelme.

Kontrasztként nézhetjük az álmennyezetet. A hullámzóan letört pozdorjaszerűség ellent mondani látszik, de lázadása fölött máris ott a szabályos kazettaszerkezet, az egész rendszer még egyben, töretlenül. És ha már tető: mint egy bálterem leszakadt felső része, szétrohadt, pozdorjás barna, piszkos fehér, szürke, vörösbarna és árnyalataiban is méltóságot parancsoló színskála cafatokban. Két, szabályosan elhelyezkedő vese alakú rózsaszín micsoda világlik csak ki belőle. De a méltóságot nem az eredeti alapszínek adják, hanem az enyészet, a pusztulás festi ilyenre. A mesterséges színvilág sokkal vegyesebb: a szembeni fal medencekéksége; a két oldal, egymással szemben, mintha csak tükörképek lennének, nem egymásban való tükröződések, a világosság alatti, velük egybefüggő tömör, korrodált vasbarnaság; a padlózat húgyos-pozdorjás lókarámra emlékeztető, halványbarna, koszos mohazöld, szalmaszínű keveréke. A dolgok pusztulásában ott a porrá hullott elegancia.

Szétdobált, ezüst színű papírok a földön. A könyvespolcot imitáló tapéta maradványai a falon, a belekarcolt jelek, kezdetleges rajzok – az otthonosság maradványai, mind-mind azt bizonyítják, hogy járnak errefele, tanyáznak itt; lakják, ha csak átmenetileg, akkor is. Pár perc vagy pár nap ebben a környezetben úgysem számít, lényegtelen. Ami fogható, az az élet jele. Bal alsó sarokban bevillanó természetes zöld, a természet zöldje. Ha apró is, ha csak résnyire látható is, akkor is látható, akkor is zöld, akkor is az övé, amit láttatni enged magából. A kis folt az örök, állandó, folytonosságában meg-megújuló élet bekacsintása a rothadás zárt terébe. A pusztulásban is a folytonosság, állandóság érzete.

Törött dobozba zárt szecesszió. Annak önkéntelen paródiája. A letört alakzatok is ezt sugallják, az azokból létrejött kisebb formák. Mégis, a maradvány, a töredékesség ellenére képes valami egység illúzióját kelteni, talán maga az elmúlás manifesztálódása, a pillanatban való megragadása, egy állapotának lerohadt ábrázolása/beemelése a jelenbe, felmutatása a hic et nunc-nak.

Kötél Emőke

*Deskó Tamás fotósorozatából nyitott tárlatot március 11-én a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.

 

Szólj hozzá!

Read previous post:
Halálos autóbaleset Szőlősön

Egy Volkswagen Passat és egy Mitsubishi Pajero típusú személygépjármű ütközött össze szeptember 21-én az éjféli órákban a Kopans'ka utcán, Szőlősőn...

Close