Múltfogyatkozás: Az elmúlt édes nosztalgiája

Ma milljóknak ajkán egy név zeng
E név oly nagy és oly dicső
Nem hervasztja őt semmi ármány
Nem hervasztja idő. Lenin!
Nem hervasztja el az idő

Bár rég nem kötelező énekelni, mégis nagyon ide passzol. A hangulathoz. Az úttörő nyakkendőhöz, a menetelő gyermekkorhoz, a menetrendszerűen elskandált csasztuskákhoz. A többi kép közül soknak anti-pandantjához. Ugyanaz a nézőpont, ugyanaz a poszt-apokaliptikus környezet, de míg máshol az enyészet között/közül kiugrik az életigenlés pillanata, itt egy vakító, rikító képként merevedik elénk a frissített múlt. Best of communism.

Vajon mikor lett (újra) felfestve? A mázolmány örök, a végítélet sem veszi le onnan. Az ötágú csillag, az arckép, a sarló-kalapács szentháromsága. Átjáró idők, síkok, korok között. Mondanám, hogy futurisztikus pillanatkép, de inkább jelenbe kövesedett dogma. Mert valaki nosztalgiázik, valakinek hiányzik, valaki látott egy szép, színes képet, s mert megtetszett, újraalkotta. Mert valakinek azóta rosszabb, mert valakinek mindig kell egy atyuska – nevezzük cárnak, apának, vezérnek –, mert valaki egyszerűen pár doboz festékkel unatkozott. Megjegyzem, csak a szimbolika történelmi hűségének kedvéért, az a sarló s kalapács furcsán nő ki egymásból, hiányzik a kalapács sarlót áttörő alsó kis szára. Így sokkal inkább egy hajós emblémára emlékeztet, vagy egy érdekes dugóhúzóra – nofene, minő pontatlanság, nem így verték a fejünkbe anno.

Érdekes, hogy a Büntető törvénykönyv szerint, ha a vörös csillag (leánykori nevén pentagramma) ábrázolása a köznyugalom megzavarására alkalmas, akkor önkényuralmi jelkép, használata büntetendő. Na, itt nem lesz az. Kutya nem látta volna, vagy csak pont ő. S már egyre kevesebben gondolunk rá így. Inkább a karácsonyfa csúcsdísze, egy jó hideg Heineken, vagy egy fogba ragadó, finom Milky Way jut eszünkbe róla. S nem a libafoszöld, kanyargó vonalak közé tett teltpirosság.

Örök(ség): búzakalász, tűzszínű árnyalatok, kiugró hegyes állal megáldott, dacosan előre néző stilizált arckép, szólásra nyitott szájjal. Mint egy május elsejei felvonulás után megmaradt emelvénydísz, amit el kell tenni a következő alkalomig. Hiszen a tartalom úgysem fog változni. Sémák, sematizmus, ugyanolyanság. Persze, minden egy kaptafára készült, nem is lehetett másként, aki eltért, az kitért. S ugyanúgy a parallelek jelennek meg a képen, mint fő szerkesztő erők, ahogy a többin. Mert volt ugyebár a mint-a mókus és az ő fene nagy vidámsága.

Még a felhalmozott törmelékkupac is súlyt ad a képnek. Kiborítva vonza a figyelmet. Mész? Habarcs? Cement? Mindegy, miben van megragadva a pillanat. Tájkép freskóval. Vakolat, máz, penész. 1 csupasz lámpavezeték, 1 búramaradvánnyal. Lenin lámpácskái. Gyermekkorom klasszikus képeskönyve. 1 félig nyitott ablak – melynek a tarkóját mutatja az a fej, miközben 1 ajtó hűlt helye felé néz. Onnan jöttünk, s oda megyünk. Repülj te lángoló, tűzszínű zászló.

S az a malacrózsaszín fal… Jézusom! A vörös telítetlen árnyalata. Amiben a világot s benne a dolgokat látjuk. Majdnem ilyen mocskosan, foltosan. A szentély erejét a nagykép tisztasága adja. Szellőztetni kell, mert a penész majd terjed, s ott is potyogni fog minden, ahol még friss réteg van a régi vakolaton.

És gyúlnak a lángok a földön,
Már árad a fény szerteszét.
Így mindenhol Északon, Délen
Szabad lesz és boldog a nép. Lenin!
Szabad lesz és boldog a nép.

Kötél Emőke

*Deskó Tamás fotósorozatából nyitott különleges tárlatot március 11-én a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.