Kezdőlap » Sorozatok » Múltfogyatkozás » Múltfogyatkozás: újrafesteni a falakat
Fotó: Deskó Tamás

Múltfogyatkozás: újrafesteni a falakat

Néha úgy festünk a falakra, mintha saját magunkat akarnánk ábrázolni. Az embernek valamiért mindig is fontos volt a környezete, illetve, hogy a környezete ugyanúgy kifejezze őt, ahogy őneki szükségszerűen ki kell fejeznie önmagát.

Bár az is lehet, hogy mindez annyira tudattalan, hogy ha akarnánk se tudnánk megfejteni, hiába vagyunk akármekkora tudós professzorok.

Amikor berendezzük a szobánkat, telehordjuk csupa olyan fölösleges holmival, amit húsz év múlva, a szemetes mellé leguggolva, simogatva, sírva dobunk el. Megszokjuk a hasztalan tárgyakat és elkezdünk kötődni hozzájuk. Az ember mindig is kötődött a szokásaihoz. A szokásokat pedig a mindig változó divat határozta meg.

Amikor pedig már nem találunk olyan felületet a saját életterünkben, amire rátelepedhetnénk, parazitaként keresünk egyéb megtámadnivalót. Például, amikor felkeressük azokat a régi, elhagyatott épületeket, amiket nyugodtan telegraffitizhetünk, ezzel kibontakozva, illetve néhány esetben kifejezve a véleményünket, amit ennél nyíltabban nem merünk megtenni. Vagy amikor végigfújjuk szétfolyásnak indult ábráinkkal a használatban levő vonatkocsikat, olyannyira, hogy éjjel az ablakon nem lehet látni, melyik állomás következik. Azt pedig mindenki tudja, hogy a környék vasúttársaságai még arra se veszik a fáradtságot, hogy ha a megfelelő oldószerrel nem is, de legalább ablakmosóval korrigálják a problémát.

A művészet mindig is virágzott a hanyatlásban, mintegy utolsó mentsvára az emberi civilizációnak. Ezek a kifestett épületek olyanok, mint a korszellemünk: megfémesedett, digitális lelkek, lepattogott vakolattal és festéssel, és a mindezt felületesen eltakaró, az igazi alkotás halvány utánzataként tekergő feliratokkal.

A magány és az elmúlás képei ezek, de ugyanakkor reményt jelentenek, mint minden, ami a jövőbe néz. Mivel nem látunk a jövőbe, a jósasszonyokban pedig nem hiszünk, csak ha nagyon nagy a baj és olcsók, ezért mindig benne van a pakliban, hogy valami jobb fog történni. Legalábbis jobb arra gondolni, hogy jó lesz, mint arra, hogy rossz. A lelkünket már rég elvesztettük, és csak menetelünk előre üresen, várva valami jobbat, anélkül, hogy mi magunk bármit is tennénk a katasztrófák elkerülésére, vagy a világ felfejlesztésére.

Ahogy a történelem során annyiszor, ez a kényelmes tehetetlenség fogja okozni a következő nagy válságát az emberiségnek. Talán jobb lenne, ha újrafestenénk a falat, leszednénk a rozsdát, kiszednénk a döglött pókokat a szellőzőkből, és újra elkezdenénk a szemétprésként nyikorgó külvilág helyett egymással foglalkozni.

Para Márton

*Deskó Tamás fotósorozatából nyitott különleges tárlatot március 11-én a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.

Szólj hozzá!

Read previous post:
Участь викладачів Закарпатського угорського інституту ім. Ференца Ракоці ІІ у роботі Міжнародного наукового симпозіуму в Румунії

30–31 травня 2019 року у Клузькому університеті імені Бабеша-Бойяї відзначали знаменну подію – 100-річчя Клузької славістики. З нагоди цієї важливої...

Close