Kezdőlap » Sorozatok » Múltfogyatkozás » Múltfogyatkozás: VARIÁCIÓK A HALÁLRA I.

Múltfogyatkozás: VARIÁCIÓK A HALÁLRA I.

A naiva halála

Ferenciek tere, a templom előtti tér… Ezt a találkozási pontot adta meg.

Ezt adtad meg. Neked írom. Magamnak írom. Te én vagyok. Mi vagyunk. Mi lehettünk volna. Mégsem lettünk semmi sem.

A gyávaság a férfiak erénye, mondják, s erre engednek következtetni a tapasztalatok. Anélkül fújtál visszavonulót, hogy igazán megmutattad volna magad, hogy esélyt adtál volna arra, hogy napfény legyek. Hogy ajtót vágjak a személyre szabott poklod oldalán, és kimenekítselek. Ki tudtalak volna menekíteni. Az esély helyett megajándékoztál egy dupla fenekű pokollal, egy mélytengeri ürességgel. Bár üresség lenne… Úgy kelek fel, úgy teszem meg a lépéseimet reggel, mintha nem evilágon lennék. Nem tudok szabadulni tőled. Megfertőztél, mint egy betegség. Mint egy rohadt alma. Fölfal a keserűség, ki akar futni a szívem a mellkasomból, és nem tudok mit kezdeni vele. Sajog, körülszorítja a hiányod, és kiprésel belőle minden látomást.

Napról napra, napszakról napszakra, óráról órára elérted, hogy szélesebbre tárjam a lelkem. – Beleférek a sűrű hetedbe? – kérdeztem egyszer. – Minden órámba, másodpercembe – felelted. És úgy csaptál pofán a csöndeddel egyik pillanatról a másikra, hogy hiába keresem a fogódzót, amelybe belekapaszkodhatnék.

xxx

Aztán találkoztunk. A hónapok hiányát pár órába sűrítve jutottunk el az érintésig, a csókig, a kezek összefonódásáig. Itt kellett volna megálljt parancsolni, de túl nagy ízelítőt adtál a hiányodból, hogy képes lettem volna elválni tőled.

Az utolsó kávénknál csak felületesen tudtam figyelni a szavaidra. Meredten néztelek, próbáltam belesni a szemeden át a koponyád mögé, és mazochistaként kívántam, hogy mondd ki végre: soha nem tudsz az lenni számomra, amit én jelentek neked. Ám nem voltál elég bátor a gyilkossághoz. A lelket megölted ugyan, de hagytad vegetálni a testem.

Az aluljáróban már úgy csókoltalak meg, hogy tudtam, nem látlak többé. Még sokáig lent maradtam. Sötétben, magányban.

Aztán csodaemberek jöttek, akik lépcsőfokokat építettek a talpam alá. Nem segíthettek a gyógyulásban, de gondoskodásukkal, érzékenységükkel reflektorként világították meg a férfiatlanságod… a gyávaságot, a sunnyogást.

Nem fogom azt hazudni, hogy már jól vagyok. Ha beletaposnak a lelkünkbe, úgy marad. A tiéden is halálodig látszik majd, hogy feltörölték veled a padlót… Halványul majd a lábnyom, de nem tűnik el soha.

Ám hiszek abban, hogy a hegek idővel kapaszkodókká válhatnak. Szamárvezetőkké, mely által, ha úgy döntünk, használjuk, értékesebbé válhatunk. A nevedet viselő sebhely még nem forrt be rendesen – ma is hullottak rám láthatatlan mikro-varratok a semmiből. De itt-ott már megvetem a lábam a mélyedésekben, nincs szükségem biztonsági kötélre a haladáshoz, már nem kapkodom rendszertelenül a levegőt, és előbb-utóbb Cseh Tamás is visszakerül majd a lejátszómra.

Pallagi Marianna

 

*Deskó Tamás fotósorozatából nyitott különleges tárlatot március 11-én a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.

Szólj hozzá!

Read previous post:
Felhangolva: Pincés Angelina & Company

Nyári esték alkalmával a beregszászi Pacsirta étteremből egészen a házunkig elhallatszott az együttes zenéje, ahol több éven át muzsikáltak. Éppen...

Close