Nagycsaládok Kárpátalján: a Bacskai család

A nagycsaládos sorozatban ezúttal egy kisbégányi családot ismerhetünk meg. A családfő, Bacskai Árpád állatorvos, a családi házban berendezett orvosi rendelőben és műtőben kezeli a kis házi kedvenceket, valamint a Beregszászi és Munkácsi járás számos településére hívják a háziállatok gyógyítására.

A felesége, Nelli jogot végzett, azonban sohasem praktizált, főállású anyaként a gyermekek nevelése és a háztartás vezetése köti le az idejét. A házaspár három gyermeket nevel.

Ismerjük meg őket!

 

– Meséljetek magatokról!

Nelli: – Gáton születtem, egy kétgyermekes családban nőttem fel. 16 éves voltam, amikor elveszítettük édesapámat. A Beregszászi 1. Számú Középiskolába jártam, ott szereztem érettségit. Néhány év kihagyás után jelentkeztem az Ungvári Nemzeti Egyetem jogász szakára, amelyet sikeresen el is végeztem. Mindig is nagy álmom volt, hogy jogász legyek, hogy kiálljak az emberekért. Azonban gondot okozott az ukrán nyelv megfelelő ismeretének hiánya. Hiába jártam ukrán tannyelvű iskolába, mindig úgy éreztem, hogy nem tudtam olyan szinten elsajátítani az államnyelvet, ahogy azt a szakma megkövetelte volna. A diplomaszerzést követően nem álltam munkába, mert közben férjhez mentem, megszülettek a gyerekek, s én itthon maradtam, hogy gondoskodjak a családról.

Árpi: – Én Kisbégányban születtem, azonban gyermekkoromban a szüleim átköltöztek Nagybégányba, s mi ott nőttünk fel az öcsémmel. Gyermekkoromtól kezdve állatorvosnak készültem. Ennek az állt a hátterében, hogy 12 éves koromban volt egy kutyánk, amelyet megmérgeztek, s már senki sem tudott rajta segíteni. Akkor eldöntöttem, hogy ha felnövök, állatorvos leszek. A Makkosjánosi Középiskola elvégzése után a munkácsi mezőgazdasági technikumban tanultam tovább állatfelcserként, majd három és fél éven át abban a szakmában is dolgoztam. Ezt követően a Kijev melletti Bila Cerkva-i egyetemen tanultam egy évet, majd a lembergi egyetemen fejeztem be az állatorvosi szakot. A diploma megszerzése után hazajöttem Kárpátaljára, s próbáltam elhelyezkedni. Nem volt egyszerű. Az állatorvosi munka mellett sokáig a határt jártam, hogy kiegészítsem a fizetésem.

 

– Közben megismerkedtetek Nellivel. Hol találkoztatok össze?

Nelli: – Sokat átjártam a magyar–ukrán határon, ott találkoztunk. Négy év udvarlás után házasodtunk össze.

 

– Hol telepedtetek le?

Nelli: – Kisbégányba költöztünk, itt kezdtük el felépíteni a közös otthonunkat.

– Hány gyermeket terveztetek, amikor összeházasodtatok?

Nelli: – Kettőt mindenképpen akartunk. Aztán Árpi nagyon szeretett volna harmadikat is, így vállaltunk még egy gyermeket.

 

– Mit szóltak ehhez a nagyobb testvérek?

Nelli: – Nellike először nagyon meglepődött, de aztán elfogadta, hogy lesz még egy testvére. Most pedig már nagyon szereti. Árpád fiunk akkor még csak négyéves volt, nem fogta fel, hogy mi történik.

 

– Milyen a gyerekek kapcsolata egymással?

Nelli:– Szeretik egymást, jól kijönnek. Néha azért összekapnak.

 

– Kettőtök közül Árpi vagy te vagy a szigorúbb?

Nelli: – Árpi a határozottabb, amit ő megmond, az úgy is van. Én engedékenyebb vagyok, velem alkudozhatnak a gyerekek.

– Milyen idősek most a gyermekeitek?

Nelli:– Nellike 21 éves, Árpád fiunk 12, Dorina pedig hétesztendős. Nellike már dolgozik. A Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolában tanult, majd a beregszászi klinika laborjában helyezkedett el, gyermekek vérvételét végzi.

Árpád a helyi általános iskola első négy osztályának elvégzése után a Makkosjánosi Középiskolában folytatta a tanulmányait, most hatodik osztályos. Dorina a Kisbégányi Általános Iskola második osztályába jár.

 

– Milyen tannyelvű osztályba írattátok őket?

Nelli: – Ukrán tannyelvűbe járnak. Nagyon nehéz a tanulás, sokat kell velük foglalkozni. Árpit leköti a munkája, így én tanulok a gyerekekkel.

 

– Hogy érzed magad az anyai, háziasszonyi szerepkörben?

Nelli: – Már hosszú évek óta itthon vagyok a gyerekek miatt, lassan jó lenne, ha önállóak lennének, s én is vállalhatnék munkát. Azonban ez még csak terv. Dorina iskolájában nincs napközi, a tanítás után rögtön hazajön, ezért itthon kell lennem, hogy foglalkozzam vele.

 

– Milyenek a gyermekeitek?

Nelli: – Nellike a korához képest mindig is komolyabb volt. Nagyon szófogadó. Árpád makacs, vele nehezebb. Kicsi korában nagyon csintalan volt. Most már sokat változott. Most állatorvos szeretne lenni. Dorina mindig mosolyog, mindig vidám. Szeret iskolába járni, tanulni.

 

– Árpi, te vagy a családfenntartó. Mesélj a munkádról!

Árpi: – Amikor állatorvos lettem, először csak én jártam ki a házakhoz gyógyítani az állatokat. Aztán egyre többen kerestek fel itthon, s idővel olyan sok kliensem lett, hogy szükségessé vált egy rendelő kialakítása a házunkban. Vettem röntgent, mikroszkópot és egyéb orvosi felszerelést. Azóta itthon rendelek. Nemcsak háziállatokat, hanem kisállatokat, kutyákat, macskákat is kezelek.

 

– Mit szól ahhoz a család, hogy itthon van a munkahelyed?

Árpi: – Örülnek. Tudják, hogy szeretem a munkám. Így a magam ura vagyok.

Nelli: – Árpinak nincs sok szabadideje. Amikor baj van – akár az éjszaka közepén vagy a vasárnapi ebéd közben szólnak–, rögtön megy. Csak keveset tud velünk lenni. Azonban elfogadtuk, hogy ez a munkája, amelyet nagyon szeret. Ha kell, én is segítek neki a rendelő kitakarításában és rendben tartásában.

Árpi: – Ha beteg van, nem tudom azt mondani, hogy nem. Emiatt nagyon keveset látom a gyerekeket. Sokszor bejönnek hozzám a rendelőbe, megnézik, hogy kezelem az állatokat. Nem félnek a vértől. Ha valamelyikük szeretné majd folytatni a szakmám, támogatni fogjuk.

 

– Tartotok állatokat?

Nelli: – Van egy kilenc és fél éves kaukázusi kutyánk és két német vizslánk. Emellett sertéseket és csirkéket tartunk.

 

– Árpi! A német vizslákat a te kedvedért tartjátok?

Árpi: – Igen. A munkám mellett a vadászat a hobbim. A nagyapám és az édesapám is vadászott. Hétéves korom óta járok velük. A vadászat alatt kikapcsolódom, kiszellőztetem a fejem.

 

– Közösen is tud pihenni a család?

Nelli: – Ritkán tudunk közösen kikapcsolódni. Néha elmegyünk kirándulni. Tavaly egy hetet tudtunk eltölteni a Balatonon.

 

– Milyen terveitek vannak?

Nelli: – Szeretnénk befejezni az építkezést, a gyermekeinket jóra és tisztességre nevelni. Ebben a válságos időben nem igazán tudunk tervezni, nem tudjuk, hogy mi lesz holnap. A családunk együtt van, a háború eddig nem veszélyeztette az életünket. Megfordult a fejünkben, hogy elköltözzünk Magyarországra, de nehéz lenne mindent itt hagyni, s újrakezdeni egy másik országban.

Árpi: – Maradunk Kárpátalján.

 

– Isten áldását kívánom az életetekre! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma