Nagycsaládok Kárpátalján: a beregdédai Simon család

Áldott állapotát megtudva, ki ne ábrándozott volna arról, hogy milyen lenne, ha ikrei születnének?

S ez nem is olyan lehetetlen, hiszen Európában minden 100 szülésre egy ikerszülés esik. Kárpátaljára vonatkozó adataink ugyan nincsenek, de a saját környezetünkben tapasztaltak alapján elmondhatjuk, hogy hellyel-közzel ugyanez a statisztika mondható el nálunk is. Az ikerterhességek gyakoriságát állítólag nagyban befolyásolja a családi hajlam, a földrajzi környezet, az életmód és bizonyos orvosi kezelések.
A Beregdédában élő Simon Zoltán és Mónika 13 éve tudták meg, hogy fiúgyermeküknek hamarosan testvére érkezik, méghozzá rögtön kettő.
Ismerjük meg a történetüket!

– Egész életetekben Beregdédában éltetek…

Mónika: – Mindketten dédaiak vagyunk. Ugyan kilenc év korkülönbség van közöttünk, mégis ismertük egymást gyermekkorunk óta. Később a diszkóban – akkoriban még mást jelentett ez a fogalom – ismerkedtünk meg közelebbről egymással.

Zoltán: – Én nagycsaládban nőttem fel, egy húgom és egy öcsém van. Az általános iskola után egy évet a Beregszászi 3.sz Középiskolában tanultam, majd elvégeztem az Egészségügyi Szakközépiskolát. Ezután két év katonaság következett. Kazahsztánban, Harkivban és Moszkvában teljesítettem egészségügyi szolgálatot. Leszerelésem után 1989-ben jelentkeztem a Lembergi Állatorvosi Akadémiára, ahol 1994-ben szereztem diplomát.

– Közben már udvaroltál Mónikának.

Mónika: – Én akkor már Magyarországon, Békéscsabán tanultam a Kőrösi Csoma Sándor Tanítóképző Főiskolán. 1990-ben kerültem oda, voltak köztünk kárpátaljaiak és erdélyiek is. Háromhavonta jártunk haza. Zolit csak akkor láttam, még mobiltelefon sem volt abban az időben. 1993-ban végeztem a főiskolán, 26-an szereztünk diplomát.

– Utána hazajöttél?

Mónika: – Sohasem gondoltam arra, hogy Magyarországon maradjak. Pedig a csoporttársaim közül 22-en így tettek. Csak két erdélyi és két kárpátaljai döntött úgy, hogy hazatér. Tőlem távol állt az anyaországi mentalitás, ráadásul senki és semmi nem kötött oda.

– Mikor házasodtatok össze?

Mónika: – 1994-ben kötöttünk házasságot. Nem sokkal később munkát kaptam a dédai általános iskolában, mint napközis tanár. 1994 őszétől pedig rám bízták az első osztályosok tanítását. Most a harmadik végzős osztályomat tanítom. Emellett összesen hét évet voltam itthon a gyermekeinkkel.

Zoltán: – Mire befejeztem az akadémiát, megszűnt a termelőszövetkezet, nem találtam munkát. Visszatértem az egészségügybe, dolgoztam a beregszászi tisztiorvosi szolgálatnál, illetve a kórház intenzív osztályán. Később a dédai óvodának lettem félállásban az ápolója. Nyolc év után, nemrég váltam meg a munkahelyemtől, mert annyira kevés volt a fizetésem, hogy abból nem lehetett gondoskodni a családról. Most állattartással foglalkozom.

– Közben megszülettek a gyerekek…

Mónika: – Dániel fiúnk – Dencsi – 1995-ben született Beregszászban. Vásárosnaményba jártunk kezelésre, de olyan gyors volt a vajúdásom, hogy a beregszászi kórházból – miután megvizsgált a szülész – már nem engedtek sehová. A férjem látta a kárpátaljai egészségügy helyzetét, s így nem igazán bíztunk az itteni kórházakban, de hála Istennek minden rendben volt.
A későbbiekben voltak egészségügyi problémáim, ezért a két terhességem között hét év telt el.

– Milyen meglepetésben volt részetek az első ultrahangos vizsgálatkor?

Mónika: – Az első perctől éreztem, hogy ikreim lesznek. Azt is tudtam, hogy lányok lesznek, s az egyiknek szőke, a másiknak barna haja lesz. Amikor elmondtam a megérzéseimet a családtagoknak és a helyi védőnőnek, azok nem vettek komolyan. Aztán elmentünk az első ultrahangos vizsgálatra Beregszászba. Édesanyám és a férjem kísértek el. Zoli kint maradt a folyosón, anyukám jött be velem a rendelőbe. Az orvos hamarosan közölte, hogy ikreket lát fejlődni a méhemben. Anyukám kérte, hogy nézze meg még egyszer, hátha nem jól látja. De bizony két magzat volt. Kijöttünk a rendelőből és elmondtunk a híreket a férjemnek.

Zoltán: – Nagy meglepetés volt számomra, hazafelé egész úton meg sem tudtam szólalni. Fel kellett dolgozni, hogy hirtelen háromgyermekes apuka lettem.

– Hová jártatok terhesgondozásra?

Mónika: – Nyíregyházára jártunk kezelésre, ott is jöttek világra a lányok 2002. július 3-án. A várandósság alatt semmilyen probléma nem adódott, csak az utolsó két hét volt nehezebb. A lányok a 39. hétre születtek meg császármetszéssel, mert az egyikőjük farfekvéses volt. Addig csak „A-baba” és „B-baba” voltak. Elsőként Szindi (Szidónia) született meg két kiló 65 dekával, majd Letti (Violetta) két kiló 35 dekával. Kétpetéjű ikrek voltak, az egyiknek szőke, a másiknak pedig fekete volt a haja, pont úgy, ahogy elképzeltem. Minden rendben volt velük, nyolc nappal a szülés után haza is engedtek bennünket.

Zoltán: – Míg Mónika a kórházban volt a gyerekekkel, addig elintéztem a határátlépéshez szükséges okmányokat. Egy gyereket még ki is lehetett volna „csempészni” a határon, na de kettőt…

– Hogyan teltek az első hetek itthon?

Mónika: – Nem volt könnyű. Édesanyám négy hónapig folyamatosan nálunk volt, két hónapon át haza sem ment. Aztán a férjem édesanyja jött el mindennap két órára, hogy el tudjak szabadulni otthonról. Tíz hónapon keresztül egyetlen éjszakát sem aludtunk át. A lányok hasfájósak voltak, állandóan ringatni kellett őket. A babakocsit is szétráztuk alattuk. Ha egyedül voltam velük, felváltva altattam el őket, míg az egyiket ringattam, addig a másik a szomszéd szobában ordított. Másfél éves koruktól melléjük feküdtem, úgy aludtak el. A fürdetést sokféleképpen kipróbáltuk: egymás után, külön vízben fürdettük őket, aztán ugyanabban a vízben mosakodtak, vagy egyszerre fürdött mind a két lány.
Az első télen alig mozdultam ki otthonról, annyira körülményes volt az ikerbabakocsi lecipelése a lépcsőről és a lányok felöltöztetése.
Szégyellem, de amikor régebben megkérdezték tőlem, hogy milyen volt az első időszak, nem is akartam beszélni róla, annyira nehéznek találtam.
Aztán eljött a tavasz, a lányok is nagyobbak lettek, s kezdett könnyebbé válni a nevelésük. Még utána is voltak gondok, ugyanis gyakran volt légcsőgyulladásuk, s olyankor rohanni kellett velük a kórházba. Emiatt négy évig voltam velük itthon.

– Hogyan fogadta Dencsi a kistestvéreket?

Mónika: – Nagy szeretettel várta őket. Akkor fejezte be az első osztályt az általános iskolában, éppen vakáció volt. Egy hétig el sem mozdult a testvérei mellől. Most is jól kijönnek egymással, bár szeret kötekedni velük, de a lányok is viszonozzák a csipkelődést.

– Közben a fiatok főiskolás lett.

Mónika: – Most másodéves Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Nappali tagozaton matematikát, levelezőn biológiát tanul. Szeret a főiskolára járni, de nem volt egyszerű meghoznia a döntést, hogy itthon maradjon. Az osztálytársai 90%-a Magyarországon tanult tovább, nagy volt a kísértés, hogy velük tartson. Én elmondtam neki a tapasztalataimat. Hiába szereztem diplomát Magyarországon, azt idővel nem ismerte el az ukrán állam, s újra iskolapadba kellett ülnöm, hogy érvényes végzettségem legyen. A fiúnkat arra biztattuk, hogy tanuljon itthon, ahol az anyanyelvén, de mégis ukrán közegben, jó szakemberek segítségével szerezhet diplomát. Ha még utána is el akar menni Magyarországra, nem fogjuk visszatartani.

– A lányaitok 11 évesek. Hol tanulnak?

Mónika: – Az első négy osztályt Beregdédában végezték el, majd felvételiztek a Beregszászi Magyar Gimnáziumba. Most ott másodikosok.

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?

Mónika: – A lányok mind külsőleg, mind belsőleg különböznek egymástól. Szindi külsőleg inkább Dencsire hasonlít. Az ikrek közül ő a csendesebb, a visszafogottabb. Nagyon szeret énekelni.
Letti az apukájára hasonlít, ő cserfesebb természetű. A két lány nagyon ragaszkodik egymáshoz, ha az egyik távol van, a másik már hiányolja.
Eleinte egyformán öltöztettük őket, de most már kialakult a saját ízlésük, s teljesen más stílusú ruhákat hordanak. Maguknak pakolják el a ruháikat, mert én csak összekeverném őket.
A fiúnk visszahúzódóbb természetű, de jól érzi magát a főiskolán, és vannak barátai a református kollégiumban is. Nagyon szeret focizni, korábban a dédai ificsapatban játszott, de betöltötte a 18-at. A nagyokhoz pedig még nem igazolt át.
Minden gyermekünk anyás, ami érthető, hiszen az apjuk sokat dolgozott, mindig úton volt, hogy gondoskodni tudjon a családról.

– Mi a legfontosabb számotokra?

Zoltán: – A család. Szerencsések vagyunk, a szüleink és a testvéreink is itt élnek Dédában. Közösen tartjuk meg az ünnepeket, karácsonykor és húsvétkor egyik nap az egyik családnál, másik nap a másiknál vagyunk. Szenteste ki-ki a maga otthonában ünnepel, várja a kántálókat.

Mónika: – Számomra pedig az a legfontosabb, hogy a gyermekeink lelkileg kiegyensúlyozottak legyenek.

–Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja a családotokat!