Nagycsaládok Kárpátalján: a Bíró család

A Bíró házaspár, András és Nóra élete döntésekkel teli. Fiatalon, amikor még nem is ismerték egymást, mindketten a szórványban való tanítást választották – amely komoly kihívást jelentett –, s elkerültek a Felső-Tisza vidékére, Kőrösmezőre. Miután megismerték és megszerették egymást, összeházasodtak, s újabb döntést hoztak: Kőrösmezőn maradtak, s ott alapítottak családot. Majd néhány évi házasság, s három gyermek vállalása után hazaköltöztek Nagyberegre. Közös életüknek erről az első szakaszáról beszélgettem velük.

Ismerjük meg a Bíró családot!

 

 

– Mindketten beregiek vagytok.

Nóra: – Nagymuzsalyból származom. Egyszerű munkáscsaládban nőttünk fel a hat évvel fiatalabb húgommal: édesapám kőművesként dolgozott, édesanyám gyári munkás volt. Az általános iskolát helyben végeztem el, majd a Nagyberegi Református Líceumban folytattam a tanulmányaimat. Az érettségi után a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanító szakán tanultam tovább.

András: – Én nagyberegi születésű vagyok, a szó minden értelmében, ugyanis a faluban egykor működő szülészeten jöttem a világra. Egykeként nőttem fel, azonban nagyon sok barátom volt az utcában. Itt Nagyberegen tanultam egészen a középiskola végéig, majd felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Miután 1999-ben diplomát kaptam, Benében és Makkosjánosiban vállaltam tanári munkát. Később Budapesten dolgoztam egy évet. Amikor onnan hazajöttem, nem találtam itthon a helyem. Kerestem a lehetőségeket, s végül az újságban olvastam egy felhívást arról, hogy a szórványba keresnek pedagógusokat. Jelentkeztem az állásra, Punykó Marika néni fogadott, akkor még ő volt a felelőse a szórványprogramnak. Így kerültem Kőrösmezőre, ahol akkor már ott volt Nóra.

 

– Nóra, te hogyan kerültél a Felső-Tisza vidékére?

Nóra: – Negyedéves voltam a főiskolán, amikor meghirdették a szórványban való oktatás lehetőségét. Elvállaltam a munkát, s már a negyedik évet úgy fejeztem be, hogy közben Kőrösmezőn laktam és tanítottam. Négy éven át tanítottam a helyi magyar tannyelvű iskolában. A gyerekek többsége – ha már nem is volt magyar nemzetiségű – magyar gyökerekkel rendelkezett. Ez volt az első munkahelyem, s nagyon jól éreztem ott magam.

 

– S ott ismerkedtél meg Andrással…

András: – 2006 augusztusában találkoztunk egymással, amikor odakerültem Kőrösmezőre. Azok a fiatalok, akik ott vállaltak tanári munkát, a helyi plébánián kaptak szállást. Három lány – köztük Nóra – és egy fiú lakott már ott, amikor én is beköltöztem.

Nóra: – Nem volt első látásra szerelem, azonban nagyon hamar kialakult a szimpátia Andris és köztem. Egész nap együtt voltunk, hiszen ugyanabban az iskolában dolgoztunk, s egy épületben laktunk.

András: – S egy éven belül össze is házasodtunk.

 

– Hol képzeltétek el a közös jövőt?

András: – Hozzám mindig is közel állt a hegyvidék, ezért is vállaltam el a tanítást Kőrösmezőn. Szívesen maradtunk ott.

Nóra: – Én is azért mentem Kőrösmezőre, mert szeretek utazni, s újat kipróbálni. A szüleim egy évre engedtek el, ahhoz képest tíz évet éltem a Felső-Tisza-vidéken. A családom is megszokta; havonta egyszer meglátogattak. Miután Andrissal összeházasodtunk, egy kis albérleti lakásban éltünk először, majd az első gyermekünk megszületését követően átköltöztünk egy nagyobb bérelt házba.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Nóra: – Andris már az elején megmondta, hogy nagycsaládot szeretne. Én két gyermekben gondolkodtam. 2008-ban született meg Péter fiunk, 2011-ben Tamás. Aztán 2013-ban Anna. Nem számítottunk rá, azonban örültünk az érkezésének.

András: – Mindig is azt szerettem volna, hogy sokan üljük körbe az asztalt.

 

– Hol születtek meg a gyermekeitek?

Nóra: – Kőrösmezőn is van kórház, de inkább hazajöttem Beregszászba szülni. Egy ideig itthon voltunk, majd a gyerekekkel visszautaztunk Kőrösmezőre. Én otthon maradtam, teljesen lekötött a gyerekek nevelése. Tamás születése előtt visszamentem néhány hónapra tanítani az iskolába, utána azonban már nem dolgoztam. Édesanyám eljött egy-egy hétre segíteni.

– A család gyarapodása mellett más változás is történt az életetekben.

András: – Négy és fél év tanítás után meghoztam azt a döntést, hogy felhagyok a tanári pályával, s turisztikával fogok foglalkozni.

 

– Hogyan kerültél kapcsolatba a turisztikával?

András: – Amikor Benében dolgoztam, az ottani polgármester, Szuhán András felkért, hogy vállaljak idegenvezetést. Semmilyen tapasztalatom nem volt ezen a téren. Beültem Molnár László és Horkay Samu bácsi mellé, hogy tanuljak tőlük, illetve könyveket vettem. Az első idegenvezetéseim borzalmasak voltak. Nem volt megfelelő tárgyi tudásom, helyismeretem. Először jártam Szinevéren és a Vereckei-hágónál.

Aztán folyamatosan fejlődtem, s Kőrösmezőn teljesedett ki a túra- és idegenvezetői tevékenységem. Észrevettem, hogy az a vidék is gazdag turisztikai lehetőségekben, illetve magyar emlékhelyekben. Az unokatestvéremmel létrehoztunk egy turisztikai honlapot, s lassan megérkeztek az első vendégek.

 

– Mikor döntöttetek úgy, hogy elköltöztök Kőrösmezőről?

András: – Három évvel ezelőtt ért meg bennünk ez a terv. Több oka is volt a költözésnek. Egyrészt a házunk tulajdonosa jelezte, hogy szeretné eladni az ingatlant. Felajánlotta, hogy vegyük meg tőle, de nem volt rá anyagi lehetőségünk. Másrészt Péter iskolakezdés előtt állt, s noha volt Kőrösmezőn magyar tannyelvű iskola, az oda járó gyerekek többsége ukrán nyelven beszélt. Emellett úgy éreztem, hogy vagyok már annyira ismert a turisztikai berkekben, hogy a Beregszászi járásból is el tudom látni a munkám.

 

– Hol terveztétek el az új életeteket?

András: – Sokáig saját ház vásárlásán gondolkodtunk. Megszoktuk, hogy egyedül élünk, megszoktuk a függetlenséget. Végül mégiscsak az én szüleimhez költöztünk Nagyberegre. Külön épületben s külön konyhán vagyunk, így kényelmesen elférünk.

– Hogy érzitek magatokat Nagyberegen?

Nóra: – Noha itt jártam középiskolába, idegen volt a település, meg kellett szoknom az itteni életet. Az emberek azonban nagyon közvetlenek.

András: – A két nagyobb gyermekünk emlegeti még Kőrösmezőt. Megkérdezik, hogy miért jöttünk el. Időnként visszamegyünk oda, szétnézünk. A fiúk meglepően jól emlékeznek a régi otthonukra. Én a munkámból kifolyólag gyakran járok fel Kőrösmezőre, télen a síelés, nyáron az idegenvezetés miatt.

 

– Hogyan telnek a hétköznapjaitok?

András: – Folytatom a turisztikai tevékenységem, ami sok utazással jár. Az utóbbi évek válsága sajnos ezen a területen is megmutatkozik: kevesebb vendég érkezik hozzánk Magyarországról.

Nóra: – Szeptember óta napközis tanító vagyok a helyi általános iskolában. Így pörgősebbek a napjaink: Péter iskolába, Tamás óvodába jár. Amíg a napköziben vagyok, anyósom vigyáz Annára. Amikor délután hazaérünk, játszunk, tanulunk.

 

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?

András: – Péter a legidősebb gyermekünk. Márciusban már nyolcéves lesz. Széleskörű az érdeklődése: szereti a természetrajzot, a világűrt, az állatokat. Tamás más, ő vadóc, könnyen megemeli a kezét, visítva szalad végig a házon. Anna mikor melyiket utánozza, de inkább Tamást követi.

Nóra: – Tamás és Anna között kisebb a korkülönbség, s könnyebben eljátszanak egymással.

 

– Milyen terveitek vannak?

András: – Bármilyen tervünk is volt, most az kicsit átalakul, ugyanis nemrég jelentettük be a negyedik gyermekünk érkezését.

 

– Hogyan fogadta a család a hírt?

András: – Mi is meglepődtünk, nem terveztünk újabb gyermeket. A család jól fogadta az újabb baba érkezését. Péter fiunk a fejéhez kapott, hiszen neki eddig is gyakran alkalmazkodnia kellett a kisebbekhez. A két kisebb másképp fogadta.

Nóra: – Anna tudja, hogy ott van a kistestvére az anyukája pocakjában. Nekem eleinte gyakran voltak rosszulléteim, most már jobban vagyok.

András: – Visszatérve a jövőre, szeretnénk a gyermekeinket taníttatni. Majd meglátjuk, hogy melyiknek mihez lesz tehetsége. Aki szakmunkás lesz, azt is támogatjuk, s aki egyetemre megy, azt is. Látjuk a saját példánkon, hogy nem a diploma a legfontosabb.

 

– Hogy látjátok, maradtok Nagyberegen?

András: – Bennünket ideköt a baráti kör és a család. Az évek során sok barátság elveszett amiatt, hogy megváltozott az életvitelünk és a gondolkodásunk. Most új kapcsolatokat keresünk. Ebben segít nekünk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete és a munkám.

 

– Kívánom, hogy jól érezzétek magatokat itthon, hogy minél több barátot szerezzetek, s áldott időszak legyen számotokra a gyermekvárás és a gyermeknevelés! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma