Nagycsaládok Kárpátalján: a Birta család

Manapság sokszor van okom azt hinni, hogy kihalt a jó szándék, a felebaráti szeretet az emberekből. Helyét a gyűlölet, az önzés, a hatalomvágy, a pénzhajhászat vette át.

Aztán találkozom egy családdal, ahol a férj és a feleség a saját vér szerinti gyermeke mellet öt állami gondozott nevelését vállalta magára, s teszi mindezt olyan hitelesen, keresztény módon, hogy visszakapom az emberiségbe vetett hitemet.

Ez történt velem a napokban is, amikor a beregszászi Birta családot látogattam meg az otthonában. A családtípusú gyermekotthont működtető házaspár Gergely fiuk mellett Viktor, Dezső, Dávid, Kármelita és Tamás neveléséről gondoskodik. Velük beszélgettem a kezdetekről, a gyermekekről, a velük járó nehézségekről és élményekről.

Ismerjük meg a Birta családot!

 

– Mindketten beregszásziak vagytok.

János: – Igen, Beregszász egyik külvárosi részén, a Hétkerületben születtem egy munkáscsaládban. Édesapám a Május 1. Bútorgyárban, édesanyám a vasútnál dolgozott. Egy öcsém van. A Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolába jártam, ott érettségiztem le. Azután én is a bútorgyárban helyezkedtem el. Egy év után elvittek katonának a tőlünk mintegy 12 000 kilométerre lévő Vlagyivosztokba. Két év alatt egyszer sem tudtam hazajönni. A leszerelés után még másfél éven át a bútorgyárban dolgoztam. Aztán jött a rendszerváltás, nem volt munka, mindenki külföldön próbálkozott. Magyarország és Csehország után Oroszországban, Moszkvában egy kertészetben kaptam állást, ahol orosz–magyar tolmácsként alkalmaztak.

Ibolya: – Én Beregszász egy másik külterületén, a Csigaszugban születtem, s egy magyar katolikus családban nőttem fel. Egy két évvel idősebb bátyám van, aki Magyarországon él. Az orosz tannyelvű Beregszászi 2. Számú Középiskolába jártam. A nyolcadik osztály befejezése után a beregszászi egészségügyi szakközépiskolában folytattam a tanulmányaimat. A tanulmányaim végeztével 11 évig a város gyermekklinikáján dolgoztam védőnőként, aztán egy másik osztályra kerültem, ahol vért vettem, védőoltásokat adtam gyerekeknek.

 

– Hogyan ismerkedtetek meg egymással?

János: – Moszkvában a kertészet talaját vegyi gázzal fertőtlenítették, s a méreg a bakancson keresztül felszívódott a szervezetbe. Hazajöttem, s kezelésekre kellett járnom. Az unokatestvérem megkérte Ibolyát, hogy adja be nekem az injekciókat, amelyeket rendelt az orvos. Azelőtt sohasem találkoztam Ibolyával.

Ibolya: – Igaz, hogy csak gyerekekkel foglalkoztam, de elvállaltam az injekciózást.

 

– Milyen volt az első benyomásotok egymásról?

Ibolya: – Nem úgy néztem Jancsira, mint férfira, hanem mint betegre. Szimpatikus volt. Nagyon szép kék szeme volt, s amikor megjelent kék farmerban, nem lehetett nem észrevenni. Azonban nem is ez fogott meg benne, hanem a beszélgetéseink. Jancsi ugyanis mindennap meghívott kávézni. Nekem persze ehhez ki kellett szöknöm a munkahelyemről. Később megvárta, hogy lejárjon a munkaidőm, s utána sétálgattunk. Nagyon kitartó volt. Mindig ott volt. Még hétvégén is találkoztunk. Aztán felajánlottam, hogy szívesen foglakozom a lelkével is. Kilenc hónapig udvarolt, utána összeházasodtunk.

János: – Először a betegségemmel voltam elfoglalva, de aztán jobban lettem, s közben egyre inkább megismertem Ibolyát.

 

– Milyen terveitek voltak, amikor összeházasodtatok?

János. – Nem terveztünk sok gyereket. Arra gondoltunk, hogy lesz egy vagy két gyermekünk, majd építünk egy házat, kocsit veszünk, és évente egyszer elmegyünk nyaralni. Hamarosan meg is született a fiunk, Gergő. Az első kocsink pedig egy Zsiguli volt. Kárpátalján továbbra sem volt munkalehetőség, ezért Budapesten dolgoztam.

Ibolya: – Mi ezalatt a Csigaszugban laktunk a szüleimnél. Nem volt könnyű az az időszak.

 

– Meddig tartott ez a külön-külön élet?

János: – Nem sokáig. Találtam egy másik munkát: Dunaújvárosban a Dunaferr acélgyárban lettem tolmács.

Ibolya: – A Duna-parton, egy nagyon szép helyen laktunk, nem is vágytam vissza Kárpátaljára. Azonban két év után lejárt Jancsi szerződése, s ő hazavágyott. Azt is láttuk, hogy a szüleink sem fiatalodnak már, így hazaköltöztünk Beregszászba Jancsiék családi házába. Akkor már ötéves volt Gergő, egy év múlva a Kossuth-középiskolában kezdte meg a tanulmányait.

 

– Akkor már lehetett Beregszászban munkát találni?

János: – Igen, egy magán asztalosműhelyben dolgoztam, azonban csak akkor volt kereset, ha elegendő rendelést kaptunk. De legalább együtt volt a család és jól éreztük magunkat. Közben spóroltunk, vettünk egy másik autót és szépítgettük a házunkat.

 

– Többet nem vetődött fel annak a gondolata, hogy áttelepüljetek az anyaországba?

Ibolya: – De igen, ugyanis a szüleim kiköltöztek Magyarországra, a beregszászi házunkat is eladták. Akkor én is mentem volna, már házat is vettünk odaát, azonban Jancsi mindenképpen maradni akart. Ennek már 12 éve.

János: – Engem idekötnek a gyökereim, én itt fogok meghalni.

Ibolya: – S itt fog horgásznia a Borzsa partján.

 

– Ennyire fontos a horgászat?

Ibolya: – Eleinte ez egyfajta szenvedély volt Jancsinál, semmi más nem létezett számára. Minden szabadidejét a víz mellett töltötte. Gergő fiunk azonban nem szeretett horgászni. Az osztálytársai mindig irigyelték az apja horgászfelszerelése miatt. Ma már szeretetből elfogadom Jancsi hobbiját.

János: – Érdekes módon Gergő egy idő után mégiscsak velem jött. Ha horgászni nem is szeret, de nagyon jókat beszélgetünk az együtt töltött idő alatt.

 

– Anyás vagy apás inkább?

János: – Anyás.

Ibolya: – Nagyon jó kapcsolat van köztünk. Sokat meséltem neki arról, hogy a szüleink mennyit dolgoztak, s nem volt idejük és energiájuk ránk. Ez nekem akkoriban nagyon hiányzott. Gergő gyakran kijön hozzám a konyhába, segít vagy süt egy piskótát. Közben jól kibeszélgetjük magunkat. Nem kell abbahagynom a teendőimet, mégis van időnk egymásra.

 

– Szeretett volna kistestvért?

Ibolya: – Évekig mondta, hogy kistestvért szeretne. Igaza volt. Nehéz lehetett egyedül lennie.

 

– Aztán úgy alakult, hogy nem is egy, hanem öt testvért kapott…

Ibolya: – A Kelet-Európa Misszió Alapítvány létrehozott Beregszászban egy családtípusú gyermekotthont, ahol tíz gyermek élt. Néhány évvel ezelőtt ott dolgoztam. A gyerekek ötéves korukig voltak ott, de az volt a célunk, hogy minél hamarabb családba kerüljenek. Közülük nyolcnak sikerült is, kettő azonban a gyermekotthonban maradt.

János: – Amikor három évvel ezelőtt megszűnt a holland támogatás, s a gyermekotthon nem tudott tovább működni, Ibolyának felajánlották, hogy vezesse ezt az otthont állami támogatással, s vegyük magunkhoz a két itt maradt kisfiút.

Ibolya: – Viktor kilenc, Dezső nyolcéves volt akkor. Viktor nagyon beteg volt, ötéves koráig csak hangokat adott ki, nem tudott járni, csak cumisüvegből evett pépes ételeket. Mi erőlettük, hogy tanuljon meg járni. Kilencéves korában már beszélt, járt, de még nem volt szobatiszta. Emellett nagyon gyenge és beteges volt. Nem gondoltuk, hogy ilyen erőteljes emberke lesz, mint most. Iskolába jár, ugyan nehezen tanul, de igyekszik. Ha izgul, akkor dadog, de egyébként jól beszél és teljesen szobatiszta. Egy teljes évbe telt, hogy ezt elérjük.

János: – Dezső hiperaktív. Minden érdekli, mindenbe belekap, de nem fejez be semmit. Ez a tanulásnál is probléma.

 

– Említettétek, hogy iskolába járnak a gyerekek. Hogy vették az akadályokat?

Ibolya: – Először itthon tanultak, kijárt hozzájuk a tanár, de nem volt eredményes az oktatásuk. Felvetettem az ötletet Jancsinak, hogy adjuk iskolába őket, hogy közösségbe kerüljenek, ahol játszhatnak, kiabálhatnak, focizhatnak. Az nem megoldás, hogy itthon babusgatjuk őket. A Kossuth-középiskolába írattuk be őket. Nehéz volt, de nem bántuk meg.

 

– Honnan volt mindehhez erőtök?

János: – Az Úrtól kaptuk, a mi erőnk elfogyott volna fél év alatt.

 

 – Vallásosak vagytok?

János: – Hat éve tértem meg. A beregszászi református gyülekezetbe járok.

Ibolya: – Az esküvőnk és Gergő keresztelője még a katolikus templomban volt, mert Jancsi akkoriban még nem gyakorolta a vallását. Aztán megtért, s ő ment a református templomba, mi Gergővel a katolikusba. A fiunk később úgy döntött, hogy csatlakozik az apjához. Később én is részt vettem bibliaórákon és gyülekezeti alkalmakon, ahol nagyon jól éreztem magam. Aztán konfirmáltam.

 

– A hit segített nektek?

Ibolya: – A első év nagyon nehéz volt. Amíg munkahelyem volt a gyermekotthon, másik hat kollégámmal dolgoztam együtt, s másképp tekintettem a gyerekekre. Aztán amikor magunkhoz vettük Viktort és Dezsőt, rájöttem, hogy az az arc, amelyet korábban mutattak, nem az igazi arcuk volt.

János: – Sokáig nem is hívtak bennünket anyának és apának, csak amikor elhoztuk Beregszentmiklósról Dávidot és Kármelitát, s meghallották, hogy ők így szólítanak bennünket. Aztán egyszer megkérdezte Dezső, hogy ők mondhatják-e, hogy anya és apa?

Ibolya: – Nagyon jó érzés volt.

 

– Hogy jutottatok el oda, hogy a meglévő három mellé még két gyermeket vesztek magatokhoz?

János: – Ahhoz, hogy vezethessük az otthont, állami képzésen kellett részt vennünk. Ott mondták, hogy ne csak nevelőszülők legyünk, hanem családtípusú gyermekotthont vezessünk. Mi beleegyeztünk. Egy idő múlva szóltak a gyámügytől, hogy ehhez még két gyermeket magunkhoz kell vennünk. Mondtuk, hogy rendben.

 

– Milyen gyermekeket szerettetek volna magatokhoz venni?

Ibolya: – Nem gondolkodtunk ezen. Bementünk a gyámhivatalba, ott elővettek egy mappát, abban egy-egy kép, az életkor és két mondat szerepelt a gyerekekről. Zsákbamacska volt, hogy kit hozunk el.

János: – Kiderült, hogy Dávid és Kármelita testvérek, hat és hétévesek voltak akkor, amikor meglátogattuk őket a bergeszentmiklósi internátusban. Épp kint voltak az udvaron a többi gyermekkel együtt és játszottak. Amikor Dávid és Kármelita megláttak bennünket, odaszaladtak hozzánk, ukránul anyának és apának szólítottak és átölelték a lábunkat. Így lettek a mieink.

Ibolya: – Többször meglátogattuk őket.

János: – Végül három hónap után jöhettek velünk haza.

 

– Mit szólt hozzájuk Gergő, Viktor és Dezső?

Ibolya: – Örültek. Ellőtte beszéltünk nekik Dávidról és Kármelitáról.

 

– Ők hogyan illeszkedtek be az új családjukba?

János: – Kármelita külön szobát kapott, eleinte félt egyedül aludni. Dávidnak könnyebb volt, hiszen a fiúkhoz került. Az is nehézséget jelentett, hogy amikor hozzánk kerültek, csak ukránul beszéltek, s itt tanulták meg a magyar nyelvet.

Ibolya: – Most pedig már nehezen megy az ukrán. Pedig Kármelita és Dávid versenyszerűen tanul. Amikor elhoztuk őket, az volt a szokásuk, hogy felkeltek még hajnalban, felöltöztek és reggelig tanultak. Erre nevelték őket az internátusban. Ez a kötelességtudat máig megmaradt bennük. Kármelita emellett szívesen segít a konyhában, illetve nagyon okos és jó tanuló.

 

– Melyik iskolába írattátok be őket?

Ibolya: – Ahová a többieket, a Kossuth-középiskolába. Nagy segítségünk volt Gergő, ő vitte el reggelente őket, s napközben rájuk is nézett. Itthon pedig segített a matekban és az angolban. Gergő idén már Záhonyban tanul, nagyon hiányzik a segítsége.

 

– Ő hogy fogadta a többi gyereket?

Ibolya: – Örült, de volt egy idő, amikor éreztem rajta, hogy ez már sok neki. Most Magyarországon van, élnie kell a saját életét. Ez a legjobb időszak egy fiatal életében.

 

– Még nem beszéltünk Tomiról.

Ibolya: – A gyámhivatal közölte velünk, hogy öt állami gondozott gyermeknek kell lennie nálunk. Először azonban nem találtak nekünk gyereket.

János: – Mondtam a hivatalban, hogy ha járási szinten nem találunk gyermeket, keresünk megyei szinten. Kiderült, hogy a beregszászi internátusban van egy csapi kisfiú, aki elhozható. Elmentünk meglátogatni. Sok gyermek jött oda hozzánk, de ő nem.

Ibolya: – Még a társai is azt mondták, hogy Tomi nagyon rossz, ne vigyük el.

János: – Tomi gyanakodva méregetett bennünket. Számára a szülő fogalma negatív volt, rossz emlékeket csalt elő belőle.

Ibolya: – Az apja verte, kidobta az ablakon. El sem tudjuk képzelni, hogy min ment keresztül. Sokat fáztak, éheztek. Többször elszökött a verés elől, s mivel a vasút mellett laktak, ott kóborolt. Tudja, hogy van egy húga. Sokat gondol rá, hogy mi lehet vele. Fél attól, hogy egyszer megjelenik az anyja és elviszi.

– Ő hogyan illeszkedett be a családotokba?

Ibolya: – Az első nyár nagyon jól telt. Szelíd gyermek volt. Sportos alkatú, jól táncol, jó a ritmusérzéke. A gondok az iskolakezdéskor kezdődtek: nem tudott megfelelni az elvárásoknak, a társai is csúfolták. Eleinte nem tudott tanulni, írni, számolni. Aztán leültem mellé, s rájöttem, hogy nagyon eszes. Azonban a konfliktusokat nem tudta feldolgozni.

 

– Ez miben nyilvánult meg nála?

Ibolya: – Egyszer nem jött haza az iskolából. Elszökött. Elindult világgá, mert őt megbántották az iskolában. Félt a szemünk elé kerülni. Végül megtaláltuk, de még akkor sem akart hazajönni hozzánk. Miután hazahoztuk, megfürdettük, megvacsoráztattuk már minden rendben volt.

 

 – Többször is előfordult, hogy elszökött?

Ibolya: – Négy alkalommal történt. Korábban összesen nem voltunk annyit a rendőrségen, mint amióta Tomi a gyermekünk. Előfordult, hogy eldobta a táskáját, a kabátját szökés közben. Elmondta, hogy amikor ezt megteszi, annyira dühös, hogy nem tud gondolkodni. Aztán már visszajönne, de nem tudja, hogyan tegye meg ezt.

János: – Elhívtuk Gogola István pszichológust, hogy beszélgessen vele. Ő is elmondta, hogy évekbe telik, hogy megváltozzon Tomi. Imádkozunk, hogy addig is minél kevesebb stressz érje, s arra törekszünk, hogy sok örömben legyen része.

 

– Hol kaphatják meg mindezt a gyerekeitek a család mellett?

Ibolya: – A beregszászi ADVANCE Kárpátaljai Tanácsadó és Fejlesztő Központba jár Viktor és Dezső. Ott sokat segítettek nekik az önbizalmuk növelésében. Rajzoltak, kézműveskedtek, tortát sütöttek, teáztak, karácsonyi műsort rendeztek. Más gyermekekkel is találkoztak. Dávid hegedül, Kármelita táncol. Nagyon tehetségesek, a vérükben van. Tomi sportol.

János: – Vasárnaponként gyermek-istentiszteletre járnak. Ott is közösségben vannak.

 

– Milyen problémákkal küzdötök most?

János: – Ibolya tökéletes anyuka, házvezetőnő, csak néha elveszítem a feleségem.

Ibolya: – Próbáljuk ezt helyretenni. Jancsi hétvégenként horgászni jár. Nekem a hétvége a legnehezebb, mindenki itthon van, mindenki kérdez. Akkor főzünk, takarítunk, készítem Gergő táskáját. Tervezzük Jancsival a kettesben eltöltött időt is, de még nem merem egyedül, felügyelet nélkül hagyni a gyerekeket.

 

– Ha már a terveknél járunk: mit szeretnétek a jövőben?

János: – Egy kislányt szeretnénk még magunkhoz venni, hogy Kármelita ne legyen egyedül.

Ibolya: – Kármelitának így nehéz. Van egy szobánk, amit berendezhetnénk a két lánynak.

 

– Érdemes volt végigküzdeni ezeket az éveket?

Ibolya: – Volt olyan, hogy együtt sírtunk Jancsival. Minket is formáltak a gyerekek. Most is vannak nehézségeink, de beszélünk róla. Nemcsak házastársak vagyunk, hanem érezzük, hogy egymásnak teremtett bennünket az Úr. Még biztos lesznek nehéz napjaink, de állunk elébe!

János: – Két követ csak dörzsöléssel lehet csiszolni. Minden nap egy új kihívás. Meg kell találnunk a helyes utat, de ha az Úr útján járunk, nem tévesztünk célt.

 

– Köszönöm szépen a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma