Nagycsaládok Kárpátalján: a Cseh család
Beregardóban él a háromgyermekes Cseh család. A szülők a kárpátaljai családok ma oly megszokott, ám egyáltalán nem könnyű mindennapjait élik: az édesapa külföldön dolgozik, míg az édesanya itthon neveli a gyermekeket. Életük a fenn- és a megmaradásról szól.
A fiatal édesanyával, Renátával a családi ház nappalijában ültünk le beszélgetni. Őszintén vallott a mindennapi küzdelmeikről, a férje távollétének okáról s az ezzel járó előnyökről és nehézségekről. Ismerős kép tárult a szemem elé, hiszen az elmúlt években sokszor találkoztam hozzájuk hasonló „csonkacsaláddal”.
Ismerjük meg most a Cseh család történetét!
– Mind a ketten Makkosjánosiból származtok?
– Igen. Életem első két esztendejét itt, Beregardóban töltöttem, majd átköltöztünk Makkosjánosiba, s ott nőttem fel. Ott jártam magyar tannyelvű általános iskolába. Amikor befejeztem a kilencedik osztályt, nem mentem továbbtanulni, hanem munkába álltam. Először a mezőgazdaságban dolgoztam, majd 18 éves koromban elhelyezkedtem a beregardói borgyárban. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, Andrással, aki szintén Makkosjánosiba való, ám korábban a faluban nem találkoztunk. Talán az az oka ennek, hogy ő nyolc évvel idősebb nálam.
– Mennyi ideig udvarolt neked?
– Nagyon rövid együttjárás után, 2005 nyarán házasodtunk össze. Akkor már állapotos voltam az első gyermekünkkel, Dorinával, aki 2005 novemberében jött a világra.
– Hová vittétek haza a babát a kórházból?
– Először Jánosiba mentünk, de egy hónap elteltével átköltöztünk Beregardóba, a mi egykori családi házunkba. Itt velünk él édesanyám testvére is. A házat kicsit rendbe hoztuk, s azóta benne lakunk. Nekem nem volt idegen a falu, hiszen a rokonságunk egy része idevaló. Barátaim is éltek a településen. Inkább Andrásnak kellett megszoknia az új helyet.
– Hogyan alakult az életetek Dorina születése után?
– Amikor Dorina hároméves lett, óvodába adtuk, én pedig visszamentem a borgyárba dolgozni. Aztán 2010-ben megszületett a második gyermekünk, Natália.
Őt követte 2013-ban a harmadik lányunk, Adrienn. Csak két gyermeket terveztünk, ám örültünk, amikor megtudtuk, hogy még egy baba lesz a családban.
– Hol születtek a gyermekeitek?
– Dorinát még Munkácson hoztam világra, mert pajzsmirigybetegségem van, s féltünk a komplikációktól. A két kisebbik lányunk azonban már Beregszászban született meg. Egyedül Adriennél volt probléma a szülést követően: a megfelelő gyomorműködés hiánya miatt egy rövid időt Munkácson kellett töltenünk vele.
– Mesélj a lányaitokról!
– Dorina és Natália a beregszászi 5. számú iskola tanulója, Adrienn pedig óvodás. A legnagyobb lányunk zárkózott, kicsit magának való, Natália már másabb természetű, ő mindig vidám, mosolygós.
– Az az iskola, ahová a lányok járnak, ukrán tannyelvű. Hogy megy nekik a tanulás?
– Hetesnél nincs rosszabb jegyük. Anyósom ukrán nemzetiségű, András is jól beszél ukránul. Ő, valamint a szomszéd néni segített a lányoknak eleinte a tanulásban.
– Hánykor indul a napotok iskolaidőben?
– Reggel hatkor kelünk, hétkor már jön a busz. Csomagolok reggelit és tízórait a lányoknak, mert itthon még nem akarnak enni. Miután ők elmentek, elviszem Adriennt az óvodába. Délután jönnek meg Dorináék Beregszászból. Natália már második éve gimnasztikára jár, ezért ő időnként később ér haza.
– Ti mivel foglalkoztok?
– A férjem már több mint egy éve Csehországban dolgozik. Legutóbb öt hónapig nem találkoztunk. Nemrég jött haza, most egy hónapig velünk lesz. Én nem tudok munkát vállalni a gyerekek mellett, hiszen, ha valamelyik beteg, akkor nincs, aki itthon maradna vele.
– Nem terveztétek, hogy elköltöztök máshová?
– A férjem nagyon szerette volna, hogy kimenjünk Magyarországra, de én nem szeretném elhagyni Kárpátalját. Magyarországon senkink sincs, a rokonaink és a barátaink itt élnek.
– Sok erőt kívánok nektek a mindennapokhoz és a gyermekeitek felneveléséhez!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma