Nagycsaládok Kárpátalján: a Dancs család

Az utóbbi időben van néhány – egymással szorosan összefüggő – kérdés, mely újra meg újra beférkőzik a nagycsaládokkal készített beszélgetésembe. Melyik család hogyan látja a jövőjét Kárpátalján? Menni vagy maradni? Egyáltalán, van-e jövőképük az itt élő nagycsaládoknak?

A többi között ez a téma is felvetődött a balazséri Dancs családnál jártamkor. Dancs György és Katalin a húszas éveik második felében járnak, öt éve házasok, eddig három gyermekük született. Fiatalok, lelkesek és hittel tekintenek a jövő felé. 

Ismerjük meg őket!

 

– Mindketten a Beregszászi járásban, Balazséron nőttetek fel. Meséljetek a gyermekkorotokról!

Kati: – Egy kétgyermekes családból származom, a szüleim saját vállalkozást vezetnek. Először a szomszédos településen, Makkosjánosiban jártam iskolába, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium tanulója lettem. Az érettségit követően a Munkácsi Tanítóképzőben folytattam a tanulmányaimat, ezután felvételiztem az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Mire az államvizsgához értünk, én már férjnél voltam, s az első gyermekemmel voltam várandós.

 

Gyuri: – Én is Balazséron nőttem fel, nekem egy húgom van. Édesanyám sokáig zenetanárként dolgozott, édesapám gépjárművezető volt. A Makkosjánosi Középiskolában Kata fölött jártam egy évvel, ott is érettségiztem le. Ezt követően a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szereztem tanári diplomát, majd Karácsfalván, a Sztojka-líceumban vállaltam állást. Közben felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájába, ahol abszolutóriumot szereztem.

 

– Hogyan kerültetek közelebb egymáshoz?

Kati: – Tudtam, hogy van Balazséron egy Dancs Gyuri nevű fiú, de nem ismertem közelebbről. Aztán egy esküvőn találkoztunk, s hamarosan udvarolni kezdett. Ennek már nyolc éve.

 

– Mikor házasodtatok össze?

Kati: – Öt évvel ezelőtt, 2010 nyarán kötöttünk házasságot. Utána Beregszászban telepedtünk le.

Gyuri: – Mindenképpen külön akartunk lakni a szülőktől, mert azt gondoltuk, hogy fontos, hogy egy fiatal házaspár saját életet éljen.

Hamarosan megtudtuk, hogy babánk lesz. Mivel a beregszászi lakásunk nem volt alkalmas egy kisgyermek számára, úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Balazsérra, Kati szüleihez.

 

– Mikor született meg az első gyermeketek?

Kati: – Milán 2011 augusztusában jött a világra Beregszászban. Két hét múlva átköltöztünk a szüleimhez.

 

– Miért éppen a Milán nevet választottátok neki?

Gyuri: – Már az első randevún kiderült, hogy mindkettőnknek tetszik a Milán név. Azt szerettem volna, hogy ha fiam születik, akkor Milán legyen a neve.

 

– Mint AC Milan? Csak onnan jutott eszembe, hogy látok itt egy ilyen feliratú párnát.

Gyuri: – Azt Kati hímezte nekem. Tény, hogy nagy focirajongó vagyok és az AC Milan a kedvenc csapatom. Talán ez is befolyásolt. De nem ez alapján döntöttünk, ha a Barcelonának szurkolnék, nem adtuk volna a focicsapat nevét a fiunknak.

Kati: – Könnyű volt nevet választani, mert 15 éves korom óta nekem is a Milán név tetszett.

 

– Milyen volt Milánnal az első időszak? Hogyan sikerült beilleszkednetek a szülői szerepkörbe?

Gyuri: – Nagyon jó anyukának láttam Katit, magamat már nem annyira jó apukának, de folyamatosan fejlődöm. Talán az anyukákban ösztönösen előjönnek a szülői képességek, a férfiaknál ez másképp van.

 

– Miben tudsz segíteni Katinak?

Gyuri: – Nem idegen tőlem a házimunka. Szeretek főzni, szívesen megterítek vagy elmosogatok. Vasalni nem szeretek, de azt Kati sem.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Gyuri: – Több gyermeket akartunk. A gyermek áldás. Mindegyik fiunknak örültünk, pedig gyorsan jöttek egymás után. Nem így terveztük. Van egy mondás: egy bajjal felnőnek. Természetesen nem bajként kezeljük őket.

Kati: – Gyuri öt gyermeket szeretett volna, én azt mondtam, hogy megelégszem hárommal, végül négyben állapodtunk meg. Meglátjuk.

 

– Ebből három már teljesült…

Kati: – Arra ugyan nem számítottunk, hogy ilyen hamar kistestvérei lesznek Milánnak, de a Jóisten így adta, mi meg álltunk elébe. Nagycsaládot akartunk, nem estünk kétségbe. Milán kilenc hónapos volt, amikor megtudtuk, hogy ismét várandós vagyok.

 

– Hogyan fogadta a család az újabb gyermekáldást?

Kati: – Örültek. Nem lepődtek meg, hiszen tudták, hogy nem csak egy gyereket szeretnénk.

 

– Mikor született meg a második gyermeketek?

Kati: – 2013 februárjában érkezett a családba Áron. Ő is Beregszászban jött a világra.

 

– Milyen tapasztalataid voltak a beregszászi kórházban?

Kati: – Természetes volt, hogy Kárpátalján szüljek. Jól viseltem a várandósság idejét, s minden rendben volt a szülésnél is. Csak a harmadik gyermekünk esetében mentünk el Magyarországra. Beregszászban hívták fel a figyelmünket rá, hogy nagy babára kell számítani, s emiatt lehetnek komplikációk. Valahogy a várandósság is „terhesebb” volt az előző kettőhöz képest. Nem éreztem biztonságban magam az itteni egészségügyi ellátásban, ezért szültünk Magyarországon. A jóslat beigazolódott annyiban, hogy Gellért nagy súllyal, több mint 4000 grammal jött a világra 2015 márciusában. Ezen kívül minden rendben volt, s néhány nappal a szülés után hazajöhettünk.

 

– Hogyan fogadták a nagytesók az öccsüket?

Kati: – Milán és Áron nagyon aranyosak a most hathetes Gellérttel.

Áron érzékeny gyerek, igazi középső csemete. Neki fel kell dolgoznia, hogy eddig ő volt a kicsi, s most Gellért átvette a szerepét. Milán másabb, ő türelmesebb velem is, elfogadja, ha Gellért miatt éppen nem tudok vele foglalkozni. Áron ezt nem mindig érti meg. Nagyon sok türelemre és szeretetre van szükség ebben az időszakban.

 

– Hogyan telnek a hétköznapok?

Kati: – Izgalmas minden napunk. A két nagyobbik fiunk már óvodába jár. A szombati nap, amikor mindenki egyszerre itthon van, kicsit nehezebb. De nagyon sok segítséget kapunk a gyermeknevelésben a nagyszülőktől. Gyuri anyukája hétvégenként gyakran elviszi magához a két nagyobbik fiunkat.

Gyuri: – Én vagyok a családfenntartó. Most a Beregi Református Egyházmegye Balazséron lévő Béthel Konferenciaközpontjának vagyok a gondnoka, szervezője. Nagyon sok programot bonyolítunk le. Hasonló feladatot látok el a Háló egyesületben.

Nem fix munkaidőben dolgozom, így nehéz megoldanom, hogy a családra is elég időm jusson.

 

– Mennyi időtök marad magatokra?

Gyuri: – Számomra a mozgás, a foci jelenti a kikapcsolódást. Hétfőnként a kerület református lelkészeivel járunk focizni, szombaton a balazséri gyülekezet tagjaival rúgjuk a labdát. Emellett a gyülekezetben számos olyan alkalom van – istentisztelet, bibliakör, imaközösség –, amely lelki feltöltődésre is lehetőséget ad.

Kati: – Nekem most még nincs lehetőségem kikapcsolódni. Gellért anyatejes baba, ami egyrészt jó, másrészt kötöttséget jelent. Ha orvoshoz kell vinnünk a nagyobbakat, őt is cipeljük magunkkal.

 

– Hová jártok gyermekorvoshoz?

Kati: Magyarországra. Gellért ott kapta meg a védőoltásokat, illetve két hete végezték el Milán mandulaműtétjét.

 

– Vallásos család vagytok.

Gyuri: – Én református vallású vagyok, Kati görögkatolikus. Nálunk ez nem jelent gondot. Amikor még Beregszászban laktunk, egy időben volt az istentisztelet és a szent liturgia. Egy úton indultunk el a templomba, aztán egy bizonyos ponton elváltunk. Elfogadtuk egymás hitét, s próbálunk közelebb kerülni a másik vallásához. A Háló egyesület, ahol dolgozom, katolikus közösségekre épül.

 

– A gyerekek milyen vallásúak?

György: – Katival közös meglátásunk, hogy a fiaink a családfő vallását kövessék. A család feje az, aki ebben példát mutat. Ezért lettek a gyerekek református vallásúak. Balazséron keresztelték meg őket. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy megismerjék az édesanyjuk vallását is. Gyakran elkísérik Katit a görögkatolikus templomba. Ott a szertartásban több a mozgás, az ének, nem tűnik fel, ha a gyerekek mocorognak vagy beszélgetnek. A református istentiszteleten ez zavaró lehet, ezért a kicsik számára külön gyermek-istentiszteletet tartanak. Milán és Áron is részt vett már egy-egy ilyen nekik szóló alkalmon.

Emellett természetes nálunk az esti közös imádkozás. A kicsik mellett Katival nem tudunk mindig közös áhítatot tartani, az igeolvasást, imádkozást most külön éljük meg.

 

– Milyen terveitek vannak?

Kati: – Mielőtt Gellért megszületett, a Kárpátikon görögkatolikus újságnál dolgoztam. Ehhez kellett az édesanyám és Gyuri támogatása. Nem a pénzkeresés motivált, hanem az, hogy kiszakadjak a mindennapi egyhangúságból (pelenkázás, etetés stb.). Erre minden anyukának szüksége van. Ha majd Gellért is óvodába kerül, alsós tanítóként szeretnék elhelyezkedni.

Gyuri: – Tervezzük, hogy építünk egy saját házat, de ez most távoli jövőnek tűnik. További célom, hogy megvédjem a disszertációmat, s ledoktoráljak.

 

– Manapság nem egyértelmű, hogy Kárpátalján vagy a határon túl képzeli-e el egy család a jövőjét. Ti hol szeretnétek élni?

Gyuri: – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejünkben, hogy elmenjünk. Ezt a döntést mindenkinek egyénileg kell meghoznia. Nem mondom, hogy mindenkinek maradnia kell, de azt sem, hogy mindenkinek el kell mennie. Mi is sokat beszéltünk erről Katival, sokat imádkoztunk a válaszért. A Jóisten lehetőséget adott nekünk arra, hogy itt maradjunk, s beláttuk, hogy nem véletlen, hogy ide születtünk, hogy itt vagyunk, hogy itt kell élnünk. Nekünk itt a helyünk Kárpátalján.

– Köszönöm, hogy bemutattátok a családotokat, Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma