Nagycsaládok Kárpátalján: a Dzsatalov család

Legutóbb egy ungvári, kétnemzetiségű nagycsalád életébe nyerhettünk betekintést.

A Munkácson élő, négygyermekes Dzsatalov család nagyon emlékeztet rájuk. A férj, Mihály ebben az esetben is ukrán, míg a feleség, Marianna magyar családban nőtt fel. A nyelvi, kulturális és mentalitásbeli különbségek azonban nem jelentenek hátrányt az életükben. Ők is egy olyan városban laknak, ahol a magyarság már kisebbségben van, ennek ellenére át tudják adni a magyar hagyományokat a gyermekeiknek, miközben tiszteletben tartják az ukrán tradíciókat is. A feleséggel, Mariannával beszélgettem.

 

– A férjeddel mind a ketten munkácsi születésűek vagytok.

– Igen, Mihály egy munkácsi ukrán családban nőtt fel, az én felmenőim pedig mind magyarok voltak. Nekem egy öcsém van. A szüleink ukrán nyelvű óvodába írattak bennünket, hogy jól megtanuljuk az orosz és az ukrán nyelvet.

Ezt követően azonban a magyar tannyelvű Munkácsi 3. Sz. II. Rákóczi Ferenc Középiskola tanulói lettünk. A kilencedik osztály elvégzése után a Munkácsi Tanítóképzőben tanultam tovább, ahol közben megnyílt a főiskolai tagozat, amelyet szintén elvégeztem.

 

– Hogyan ismerkedtetek meg a pároddal?

– Közös barátaink voltak. Amikor Mihállyal találkoztunk, én tizenöt éves voltam, ő tizenkilenc. Barátságnak indult a kapcsolatunk, amelyből aztán szerelem lett.

 

– Hogyan fogadta a családod, hogy egy ukrán nemzetiségű fiú udvarol neked?

– Nem örültek. Főként az anyaországból származó nagymamám ellenezte a kapcsolatunkat. A szüleim, akik már Kárpátalján születtek és számos vegyes házasságot láthattak, könnyebben elfogadták Mihályt.

 

– Mikor házasodtatok össze?

– 2006-ban, hét év együttjárás után tartottuk meg az esküvőt.

 

– Hol telepedtetek le?

– Az én szüleimhez költöztünk, azonban külön bejáratú lakrészt alakítottunk ki.

 

– Mivel foglalkoztatok akkoriban?

– Általános iskolában nem kaptam munkát, ezért egy munkácsi gyárban helyezkedtem el adatkezelőként. Mihály külföldi autók alkatrészeinek forgalmazásával foglalkozott, ez a munkája a mai napig. Közben elvégezte Ternopilban a pénzügyi-gazdasági egyetemet.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

– Mindig nagycsaládra vágytunk, azonban négy gyermekre nem számítottunk. Anasztázia lányunk 2007 novemberében jött a világra Ungváron. Két és fél év múlva követte őt Mihály fiunk, aki Munkácson született. Amikor Mihályka kétéves lett, Anasztáziához hasonlóan őt is beadtam óvodába, én pedig munkába álltam. A Rákóczi-középiskolában lettem napközis tanító.

 

– Mennyi ideig dolgoztál ott?

– Nem sokáig. Három hónappal azután, hogy munkába álltam, kiderült, hogy várandós vagyok.

 

– Hogyan fogadta a család a hírt?

– Nem örült mindenki. Ugyanakkor a férjemmel egyértelműen úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a gyermekáldást.

 

– Pontosabban gyermekáldásokat.

– Igen, kilenchetes állapotos voltam, amikor megállapították, hogy ikreket hordok a szívem alatt. Ez nem volt meglepő, ugyanis mindkettőnk rokonságában vannak ikrek. A nagyapám testvérei ikrek voltak, sajnos azonban ötévesen meghaltak spanyolnáthában. A férjem nagyszüleinek a testvérei is ikrek, sőt Mihály unokatestvéreinek is ikrei vannak.

 

– Ezek szerint számítottatok rá, hogy ti is részesülhettek kettős áldásban?

– Már az első két gyermeknél vártam, hogy ikreim legyenek.

Csalódott is voltam, amikor kiderült, hogy nem azok. Aztán arra gondoltam, hogy majd biztos az én gyermekeimnek lesznek ikrei. Amikor harmadjára is állapotos lettem, megéreztem, hogy két magzat van a méhemben, azonban még magamnak is féltem ezt bevallani. Aztán azon aggódtunk Mihállyal, hogy hogyan fogjuk felnevelni a négy gyermekünket.

Még annak a lehetősége is felvetődött, hogy a férjem külföldre megy munkát vállalni. Azonban ezt a tervet elvetettük.

 

– Hogyan viselted az áldott állapotot?

– Az egész tanévet végigdolgoztam. Érdekes módon jobban éreztem magam, mint az első két várandósság alatt. 2013 júliusában, a 39. hétben születtek meg az ikrek Nyíregyházán. Egy lány, Annamária és egy fiú, Márk. Nagy ajándék ez a Jóistentől: két fiú és két lány.

 

– Miért Nyíregyházán hoztad világra az ikreket?

– Mihálynál voltak komplikációk, ezért mentünk Nyíregyházára. Jó döntés volt, ugyanis időközben kiderült, hogy az ikrek közül a kislány farfekvéses és a köldökzsinór is rátekeredett a nyakára.

 

– Hogyan fogadta a család a kis jövevényeket?

– Természetesen mindenki nagyon örült, szinte csodaszámba mentek az ikrek. Mihályka kicsit féltékeny volt eleinte, azonban az édesapja igyekezett sok időt tölteni vele.

 

– Emlékszel az első időkre az ikrekkel?

– Nem igazán. Annyira pörögtek a napok, hogy nem érkeztem belegondolni abba, hogy mi is van velünk. Visszagondolva arra az időszakra, kicsit olyan érzésem van, mintha nem is velünk történtek volna meg az események.

 

– Milyen most az életetek?

– Időnként még most is vannak álmatlan éjszakáink. Nagycsaládban élünk, ha valamelyik gyermekünk náthás lesz, azt előbb-utóbb az egész család elkapja. Előfordult, hogy egy mandulagyulladásból két hónap alatt gyógyultunk ki.

 

– Hova jártok orvoshoz?

– Itt helyben van egy nagyon jó orvos, akit felkeresünk, ha egészségügyi problémánk van. Sokkal nagyobb gondot jelent számunkra, hogy az ikrek megkapják a kötelező védőoltásokat. Amikor aktuális volt az oltás, a gyerekek épp betegek voltak. Aztán pedig elfogyott a vakcina. Kénytelenek voltunk átmenni Magyarországra és ott beadatni a szükséges oltásokat.

 

– Újra munkába álltál?

– Az ikrek egyévesek voltak, amikor kaptam egy felkérést a Rákóczi-középiskolából, hogy menjek vissza tanítani: a napközi mellett informatikaórákat is kaptam.

 

– Hogyan tudjátok megoldani a gyermekfelügyeletet, míg a férjeddel munkában vagytok?

– Édesanyám vállalta az ikreket. A napközi főként a délutáni órákat érinti, amikor Annamária és Márk amúgy is alszik, így nem viseli meg őket a távollétem.

 

– Milyennek látod a gyermekeiteket?

– Aranyosak, elevenek, talpraesettek és összetartóak. Időszakonként változó, hogy ki kivel van jóban. A lányok jól eljátszanak egymással, a fiúk között időnként van egy kis rivalizálás az édesapjuk figyelméért.

Anasztázia már harmadik osztályos a Rákóczi-középiskolában, Mihályka ősszel kezdi meg ugyanott az általános iskolát.

 

– Nehezen döntöttétek el, hogy milyen tannyelvű iskolába adjátok a gyerekeket?

– Egyértelmű volt a magyar iskola. Anasztázia két anyanyelvű. Az édesapja ukránul beszél vele, én és az édesanyám magyarul szólunk hozzá. Ha nem adjuk magyar nyelvű iskolába, kikerül a magyar közegből, nem fog megszólalni magyarul, s az évek során eltávolodik a magyar kultúrától.

A férjem magyarpárti, nincsenek benne magyarellenes gondolatok. Ért magyarul, de nem szólal meg, mert nem tudja tökéletesen kifejezni magát.

A gyerekek tudják, hogy anyával magyarul beszélnek, apával ukránul. A rokonságban is tudják, hogy kihez milyen nyelven kell szólni.

 

– Hogyan tudjátok megőrizni a magyarságotokat Munkácson, ahol főként ukrán nyelvű lakosság él?

– A legfontosabb, hogy van magyar tannyelvű iskola, amelyben a magyar nyelvű oktatás mellett odafigyelnek a hagyományok, az ünnepek megtartására.

Emellett a gyerekek magyar nyelvű szentmisére és hittanórára járnak. Munkácson magyar cserkészet is működik, ahol a gyerekek megismerhetik a magyar kultúrát és történelmet. Így fenn lehet tartani a magyarságot.

Számunkra is fontosak a családi hagyományok, de emellett tiszteletben tartjuk az ukrán ünnepeket is. Decemberben ünnepeljük a karácsonyt és

magyar konyhát vezetek. A férjem megszerette a csirkepaprikást, azonban borscslevest is eszünk. Érdekes módon az édesanyám főztjében keveredik az ukrán és a magyar konyha. A barátaink között vannak magyarok és ukránok is.

 

– Hogyan töltitek a szabadidőtöket?

– Nincs időnk a kikapcsolódásra. Sokat dolgozunk, de azért próbálunk beiktatni egy-egy kirándulást, közös főzést a család életébe.

 

– Tervezni sem tudtok?

– Nehéz tervezni. A Jóistenre bízzuk magunkat.

 

– Köszönöm a beszélgetést! Minden jót kívánok nektek!

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma