Nagycsaládok Kárpátalján: a Homoki család

Fogy a kárpátaljai magyarság (is) − valamennyien tudjuk, látjuk, érezzük. Nem vagyok sem politikus, sem szociológus, nem tudok és nem is akarok elméleteket gyártani ennek az okáról és a megoldásról. Azonban azt gondolom, hogy ha a fiataljaink vállalják a házasságkötést és családot alapítanak − s mindezt Kárpátalján teszik −, nagy baj nem lehet.
Az elvándorlás, a külföldi munkavállalás és a céltalan útkeresés mellett azért erre is bőven látok példát.
Elég csak Beregdédába elmenni, s Homoki István és Alexandra családját meglátogatni. A fiatalok négy éve házasok, s ezalatt három gyermekük született. Az életüket és a jövőjüket Kárpátalján képzelik el.
Ismerjük meg őket!

− István, a ti családotokban négy generáció él együtt.
István: − Igen. A nagymamám és a szüleim is velünk laknak, így a gyerekeinkkel együtt többszörösen nagycsalád vagyunk.

− Mesélj a gyermekkorodról!
István: − Beregdédában születtem, egy öcsém van, aki Sárospatakon tanul református lelkésznek. A szülőfalumban jártam óvodába és általános iskolába, majd a Beregszászi 3. Számú Zrínyi Ilona Középiskolában szereztem érettségit, valamint B és C kategóriás jogosítványt.

− Mivel foglalkoztál az érettségit követően?
István: − Közel négy éven át a beregszászi konzervgyárban dolgoztam, majd Németországban vállaltam munkát. 2012-ben pedig egy szórakozóhelyen megismerkedtem Alexandrával.

− Alexandra, te honnan származol?
Alexandra: − Tiszacsomán születtem, harmadik osztályos voltam, amikor átköltöztünk Nagyberegre. Attól kezdve ott jártam általános és középiskolába. Egy húgom van, ő még otthon él a szüleimmel. Az iskola után fodrásznak tanultam, illetve egy ideig a beregszászi Call Centerben dolgoztam.

− Mennyi ideig udvarolt István?
Alexandra: − Rövid ideig udvarolt, három hónappal a megismerkedésünk után, 2012 augusztusában megkérte a kezem, s még azon év novemberében össze is házasodtunk. Az esküvő előtt az volt a tervünk, hogy Németországban vállalunk mind a ketten munkát, azonban közben kiderült, hogy babát várunk, s itthon maradtunk.
István: − Nekem korábban volt egy négyéves kapcsolatom. A szakítás után úgy döntöttem, hogy legközelebb nem várok ilyen sokáig, hanem, ha úgy érzem, hogy megtaláltam az igazit, hamar megkérem a kezét.

− Hol telepedtetek le?
Alexandra: − Egyértelmű volt, hogy Beregdédában fogunk élni. Számomra teljesen ismeretlen volt ez a település, de hamar megszoktam az itteni életet. A falubeliek és a szomszédaink is nagyon kedvesek, én pedig könnyen alkalmazkodom.
István: − Én pedig nem mentem vissza Németországba, hanem itthon próbáltam munkát találni.

− Mikor született meg az első gyermeketek?
Alexandra: − 2013 májusában jött a világra Milán fiunk. Beregszászban szültem, mert nekem fontos volt, hogy közel legyek a családomhoz. Minden rendben volt a szülésnél, két nap után haza is engedtek bennünket. Igaz, hogy volt egy púp a fején, amelyet az orvosok szerint szülés közben szerzett, de az hamar lelohadt.

− Milyen baba volt Milán?
Alexandra: − Nagyon könnyű volt vele. Az éjszakát átaludta, nem volt sírós.

− Milán születése után terveztetek újabb babát?
Alexandra: − Igen. Úgy szerettük volna, hogy ne legyen több a korkülönbség három évnél Milán és a kistestvére között. Nagyjából így is alakult.

− Meséljetek a második várandósságról!
Alexandra: − Amikor megtudtam, hogy állapotos vagyok, elmentem Beregszászba egy ultrahangos vizsgálatra. István nem volt itthon, édesanyám kísért el. Az orvos megvizsgált, majd közölte, hogy egy babát lát, meg még valamit, amiről nem tudják, hogy mi az. Egy hét múlva vissza kellett mennem. Nagyon megijedtem, a legrosszabbra gondoltam. Második alkalommal már István is eljött velem. Újra megvizsgáltak, s kiderült, hogy ikrekkel vagyok várandós. Ettől megint megijedtem, mert el sem tudtam képzelni, hogy fogok boldogulni egyszerre két babával.
− Van a családban iker?
István: − Édesapámék és a keresztapámék is ikrek. Én megéreztem, hogy a feleségem ikrekkel állapotos.

− Kíváncsiak voltatok a babák nemére?
Alexandra: − Igen, noha végig bizonytalan volt a nemük. Az látszott az ultrahangos vizsgálatkor, hogy az egyik lány, de a másik nem volt biztos.

− Milán hogyan fogadta a kistestvérek érkezését?
István: − Látta, hogy gömbölyödik az anyukája pocakja, s rákérdezett. Elmondtuk neki, hogy két kistestvére is lesz. Persze rögtön el is újságolta az óvodában.

− A család hogyan fogadta a hírt?
Alexandra: − Nagyon örültek, pláne amikor megtudták, hogy lány is születik. István családjában eddig csak fiúk voltak. Beregdédában tíz éve nem születtek ikrek.

− Beregszászban szültetek?
István: − Igen, noha én nagyon szerettem volna, hogy Magyarországon szüljön Alexandra. Említettük, hogy Milán születésekor volt egy púp a fején, amely felszívódott, azonban a szeme károsodott. Egyéves volt, amikor kiderült, hogy szemtengelyferdülése van. Azóta szemüveget visel, azonban ez nem elég, idén meg kell műteni a szemét, hogy jól lásson. Odesszában vagy Lembergben végeznek ilyen műtétet. Még megpróbáljuk Magyarországra elvinni egy vizsgálatra. Hátha van más lehetőség is.
Alexandra: − Én mindezek ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy Beregszászban szüljek. Már a várandósság közepétől tudtuk, hogy császármetszéssel jönnek majd a világra a babák, ami azt jelenti, hogy hosszabb időt kell majd a kórházban töltenünk. Édesanyámnak és több családtagomnak sincs útlevele, meg sem tudtak volna látogatni bennünket Magyarországon.

− Így maradt Beregszász?
Alexandra: − Igen. Azonban a kiírt időponthoz képest négy héttel hamarabb indult be a szülés. Elaltattak és császármetszéssel jött a világra a két lányunk, Emília és Olívia. Nem is láttam őket.
István: − Öt évet öregedtem azalatt a néhány perc alatt, amíg arra vártam, hogy felsírjanak a babák. Aztán inkubátorba tették őket. Alexandra csak két nap múlva − amikor már fel tudott kelni − nézhette meg őket, Milán pedig akkor, amikor 11 nap múlva hazajöttünk.

− Minden rendben volt a lányokkal?
Alexandra: − Tulajdonképpen igen, noha a hazaindulás előtti nap közölték velünk, hogy szívzörej miatt Munkácsra kell vinni vizsgálatra a babákat. Nagyon megijedtem, de hála Istennek Munkácson hamar kiderült, hogy semmi bajuk a lányoknak.

− Hogy telnek most a hétköznapok?
Alexandra: − Emília és Olívia egy közös kiságyban alszik. Már most kötődnek egymáshoz, s érzik a másik jelenlétét. Egyszerre ébrednek fel, esznek és alszanak. Éjfélkor etetem meg őket utoljára, aztán legközelebb hajnalban ébrednek fel. Nem sírósak, nem hasfájósak.
István: − A mai napig keverem a lányokat. Olíviának van egy anyajegy a fülénél, onnan ismerem fel.
Alexandra: − István egyébként nagyon aggódik a lányokért. Elég egy pötty az arcukon, már orvoshoz akar velük menni.
István: − Most én is főállású apuka vagyok. Utasokat szállítok időnként Magyarországra, de az időm nagyobbik részét itthon töltöm, hogy segítsek a babák gondozásában.

− Milyen terveitek vannak?
Alexandra: − Újabb babát már nem tervezünk, így teljes az életünk.
István: − Valószínűleg le kell cserélnünk az autót, mert az ikerbabakocsi és az egyéb kellékek nem férnek el benne. Készülünk az ikrek keresztelőjére, tavasszal, ha minden családtag itthon lesz, a helyi református templomban megtartjuk a keresztelőt. Más tervünk egyelőre nincs. Azonban az biztos, hogy itt, Kárpátalján képzeljük el az életünket.

− Isten áldja meg a családotokat! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma