Nagycsaládok Kárpátalján: a Körözsi család

Míg kicsik a gyermekeink, természetesnek veszik, hogy mi, szülők mindig a közelükben vagyunk. Ha nyűgösek, a mi ölelésünk nyugtatja meg őket; a sebeik a mi puszinktól gyógyulnak meg; nekünk rajzolnak, báboznak és énekelnek; velünk szeretnek aludni és a mi hátunkon a legjobb lovagolni. El sem tudják képzelni az életüket nélkülünk.

Miért írom le mindezt? Mert nemrég egy olyan nagycsaládot látogattam meg, amelyben a szülők arra törekednek, hogy minél többet legyenek a gyermekeikkel, s kihasználják azt a gyorsan elrepülő néhány évet, amíg a csemetéik még igénylik a törődésüket és közelségüket.

Ismerjük meg a beregdédai Körözsi családot, Sándort, Barbarát és három gyermeküket, Károlyt, Ferencet és Andrást!

 

– Beregdédán éltek, holott Técsőről, illetve Budapestről származtok. Ez hogyan lehet?

Barbara: – Jómagam budapesti születésű vagyok, a főváros szívében, a Budai Várnegyedben, a Mátyás-templomhoz közel nőttem fel. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb. Budapesten jártam általános és középiskolába, majd az érettségit követően a Semmelweis Egyetem általános orvosi karán tanultam tovább. Református vallású vagyok, a szüleim kétéves korom óta vittek a Pasaréti Református Gyülekezetbe. Tizenhat évesen fogadtam el Krisztust Megváltómnak. Onnantól kezdve ifjúsági munkásként szolgáltam a gyülekezetben.

Már orvosként dolgoztam, amikor egy közös ismerősön keresztül találkoztam Sándorral…

 

– Akiről mit tudunk?

Sándor: – A Tisza partján, Técsőn születtem és nőttem fel. Egy húgom és egy nővérem van, így tőlem sem idegen a nagycsalád. Sőt, azt vallom, hogy az igazi nagycsaládban ennél is több gyermek van. Técsőn jártam iskolába és templomba. 1989-től már szabadabban gyakorolhattuk a vallásunkat. Akkoriban kapott a gyülekezetünk Bibliákat az anyaországból. Én is kaptam egyet, s ahogy elkezdtem olvasni, hamarosan megszólított Isten. Különösen megfogott Máté evangéliumának két verse: „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7, 13–14)

Akkor döbbentem rá, hogy eddig én is a széles úton jártam, s ez nem jó. Isten a keskeny útra hív. Néhány hónap múlva az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy minél több embernek kell az Úrról, Krisztusról bizonyságot tennem. Ennek pedig a lelkészi hivatás az egyik legjobb lehetősége.

Isten az utamat a budapesti Károli Gáspár Református Teológiára irányította, amelyen öt éven át tanultam.

Érdekes, hogy Barbarával mind a ketten Budapesten éltünk, sőt egy gyülekezetbe jártunk akkoriban, mégsem találkoztunk.

 

– Mi történt a tanulmányaid befejezése után?

Sándor: – 1995-ben szereztem diplomát. Ezt követően Angliában töltöttem egy évet. Ezután hazatértem Kárpátaljára, lelkésszé szenteltek, és Beregdéda gyülekezetét bízták rám. Ennek épp az idén húsz éve.

– Már Beregdédában voltál, amikor egészségügyi gondjaid adódtak?

Sándor: – Igen. Ahogy Barbara említette, egy közös ismerős révén ismerkedhettünk meg.

Barbara: – Orvos-páciens viszonynak indult a kapcsolatunk. Eleinte telefonon érintkeztünk. Egyre többet beszélgettünk, s kiderült, hogy egyforma a gondolkodásunk a hit és az értékek területén. Idővel személyesen is találkoztunk egy református bálon.

 

– Két különböző állam polgára, két nagyon is meghatározó hivatás keresztezte útját általatok. Hogyan találtatok megoldást arra, hogy közösen tudjatok élni, anélkül, hogy bármelyikőtöknek fel kelljen adnia az életpályáját.

Sándor: – Elsőként bennem merült fel a kétely, hogy talán felelőtlenség a részemről, ha belemegyek egy olyan kapcsolatba, amelyben a másik félnek fel kell adnia az addigi életét, munkáját, karrierjét, s el kell jönnie egy más kultúrájú, nyelvű, gazdaságú országba. Ugyanis az volt a meggyőződésem, hogy nekem Kárpátalján kell szolgálnom, mert Ő ide hívott el. Sokat tépelődtünk Barbarával emiatt. Két hétig szünetelt is a kapcsolatunk.

Barbara: – Kárpátalján teljesen más világ várt rám, mint amilyenhez hozzászoktam Budapesten. Amikor Kárpátaljára látogattam, a gyülekezeti tagoknál kaptam szállást, s beleláthattam az itteni életbe, amely nagyon különbözött az enyémtől. Nemcsak magyarországi vagyok, hanem városi is. A falusi életforma idegen volt számomra. Eleinte azt gondoltam, hogy képtelenség ezt megszokni, s nincs az a szerelem, amely kibírná ezt az éles életmódbeli eltérést.

Isten elé tártam a kapcsolatunkat. S akkor kaptam azt az igét, amely így szól: „Ha a te orcád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.” (2Móz 33, 15)

Ez nagy nyugalmat adott nekem. Úgy éreztem, hogy ha Isten Kárpátaljára hív engem, helyet is készít nekem.

 

– Így lett?

Barbara: – Igen. Nagy változás történt az életemben, de úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. A gyermekeink megszületése után egyébként sem tudtam volna dolgozni, ám úgy gondolom, ha szükség lesz az orvosi tudásomra, akkor Isten annak a lehetőségét is megadja majd. Jó példa erre, hogy két gyermek mellett dolgoztam távmunkában egy kisorvosi cégnél, s már három csemeténk volt, amikor letettem a belgyógyász szakvizsgát Budapesten.

– Meghoztátok a döntést, s egybekeltetek. Ennek már hány éve?

Sándor: – Kilenc, s azóta is Isten kegyelmét látjuk a házasságunkban.

 

– Beszéljünk a házasságotok gyümölcseiről, a három fiatokról!

Barbara: – Az első fiunk, Károly 2009-ben jött a világra Budapesten. A szülésen Sándor is részt vett. Azonban rájöttünk, hogy ez nem neki való, tehetetlennek érezte magát a vajúdás alatt. Éppen ezért a másik két gyermekünknek – 2012-ben Ferencnek és 2013-ban Andrásnak – dúla közreműködésével adtam életet. Ez nekem is jobb volt. Sándorral már rögtön a szülés utáni percekben találkoztam, és ő fogta a piciket, amíg az orvos tovább vizsgált.

 

– Szép, hagyományos neveket adtatok a gyermekeiteknek.

Barbara: – Amikor az elsővel voltam várandós, Sándor elmondta, hogy nagyon szeretné, ha a születendő fiunk Károly nagyapja nevét kapná, akit 35 évesen elhurcoltak málenykij robotra, ahonnan sohasem tért haza. A család meghatározó tagja volt, s szeretné, ha az emléke fennmaradna. Meghatott ez a történet, s beleegyeztem a névválasztásba. Akkor elhatároztuk, hogy a többi gyermekünk is a nagyszülők nevét kapja majd. Így lett a második fiunk Ferenc a lelkész nagyapám után, illetve András a legkisebb gyermekünk Sándor másik nagyszülője alapján.

 

– Külsőre eltérőek a fiúk. Ez a természetükre is igaz?

Barbara: – Károly igazi tudós alkat, kíváncsi, mindent elemez. Érdeklik a könyvek, sokat olvas. Ferenc művészi beállítottságú, érzékeny, melegszívű gyermek. Szeret színezni, énekelni, táncolni. András nagyon talpraesett, a korához képest sokkal fejlettebb. Határozott, precíz. Szeret barkácsolni.

Noha a fiúk néha veszekednek, mégis jó, összetartó testvérek, csapatot alkotnak. Kifejezetten örülök, hogy három fiunk van. Nálunk autóktól, motoroktól zsúfolt a ház. Ugyanakkor főzős játék is található nálunk. Szívesen vannak a gyerekeink a konyhában. Ennek örülök, mert fontosnak tartom, hogy minél többet megtanuljanak a hétköznapi életről, s ezáltal majd önállóbbak legyenek.

 

– Ha már a tanulásnál tartunk: Károly magántanuló. Ez mit jelent?

Sándor: – Barbara elvállalta a gyerekeink tanítását. Ez kemény feladat, ám eddig bevált ez a módszer. Azt még nem tudjuk, hogy ezt hány évfolyamon át tudjuk majd megoldani.

Barbara: – Károly egy magyarországi általános iskola második osztályos magántanulója. Félévkor és év végén vizsgát kell tennie minden tantárgyból, ezek alapján kap bizonyítványt. Eddig kitűnően teljesített. Ezért számára a vizsga pozitív élményt jelent. Izgul ugyan, de várja is a megmérettetést.

Sok idő és sok energia kell az otthoni tanuláshoz, ám megéri.

– Gyakran éri a magántanulókat az a vád, hogy kimaradnak a közösségből és nem szocializálódnak megfelelően. Ti hogyan tapasztaljátok ezt a gyermekeiteknél?

Barbara: – Úgy látom, hogy a mi fiaink talán még többet is vannak közösségben, mint a kortársaik. Egyrészt tagjai a gyülekezetnek, másrészt a különórákon is társaságban vannak. Vegyes korosztállyal, különböző élethelyzetekkel találkoznak. Emellett a család szabadabban tud utazni, nem köt bennünket az iskolai tanítási rend.

 

– Az utazást említetted. Milyen gyakran látogatjátok meg a nagyszülőket?

Barbara – Nagyjából kéthavonta megyünk Budapestre és Técsőre. A köztes időben pedig a nagyszülők jönnek el hozzánk.

 

– Sándor, te técsői vagy, Barbara budapesti. A gyermekeitek pedig Beregdédában nőnek fel. A gyermekeitek mit mondanak, honnan származnak?

Barbara: – Egyszerre tartják magukat budapestinek és beregdédainak. Dédán vagyunk otthon, de Budapestre és Técsőre is hazamegyünk.

Sándor: – Gyermekfejjel nem olyan egyszerű ezt felfogni. Még én is gyakran elgondolkodom magammal kapcsolatban ezen a kérdésen, hiszen életem nagyobb részét már Técsőtől távol töltöttem.

 

– Hogy érzitek magatokat Beregdédában?

Sándor: – Én kifejezetten jól érzem itt magam. Lehet, hogy két évtizednyi szolgálat után más lelkész már a költözést fontolgatná, ám én szeretem az állandósságot. Megszoktuk egymást a hívekkel.

Barbara: – Én is megtaláltam itt a helyem. A gyülekezet olyan számomra, mint egy család. A városi és magyarországi mivoltomból adódóan bizonyára sok mindent másképp teszek, mint az itteniek, ám igyekszem beilleszkedni a közösség életébe. Tyúkokat tartunk, s még a tehénfejést is kipróbáltam. A gyermekeinknek is sokkal jobb, hogy egy kárpátaljai faluban nőhetnek.

 

– Végezetül ejtsünk szót a jövőről. Milyen terveitek vannak?

Sándor: – Ezt csak az Úr tudja, s hozzá akarunk a jövőben is igazodni.

Barbara: – Az ukrajnai háborús helyzet megtanított bennünket arra, hogy akár egy-két év alatt is megváltozhat az életünk, s éppen ezért inkább Isten terveire vagyunk nyitottak.

 

– Köszönöm, hogy bemutattátok nekünk a családotokat! Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma