Kezdőlap » Sorozatok » Nagycsaládosok Kárpátalján » Nagycsaládok Kárpátalján: a Kurmai család

Nagycsaládok Kárpátalján: a Kurmai család

Igazi nagycsaládos élményben volt részem, amikor meglátogattam beregszászi otthonában a Kurmai családot. A nappaliban beszélgettünk az édesapa Istvánnal és az édesanya Szilviával, akik a megismerkedésükről, a családalapításról osztották meg gondolataikat. Számos anekdota, családi történet került elő, amelynek elmesélésébe a három gyermek, a hétéves Kornél, a négyéves Kincső és az öt hónapos Kende is bekapcsolódott – ki-ki a maga módján. Ahogy az egy nagycsaládnál természetes.

Nagy örömmel osztom meg a hallottakat!

 

– Milyen gyermekkorotok volt?

Szilvia: – Nagydobronyban születtem, földműves családból származom. Kicsi korunktól fogva nagyon sokat dolgoztunk a földeken, de ez nem volt hátrány, mert így korán munkára neveltek a szüleim. Az első fagyok után kezdődött a munka: burgonyát, fűszerpaprikát és kukoricát termesztettünk. Az ezzel járó tevékenység egész évben kitartott.

Én valami másra vágytam, ezért a helyi középiskola elvégzése után a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol–történelem szakára adtam be a jelentkezésem.

 

– Mit lehet tudni rólad, István?

István: – Beregszászi származású vagyok, egy nővérem van. Édesanyám a kereskedelemben dolgozott. Édesapám ezermesterként vizet vezetett, hegesztett, villanyt szerelt. A városban ő tartotta karban a kávégépeket. Talán ebből adódott, hogy engem is érdekelt a technika és a villamosság. Olyannyira, hogy ötévesen megrázott az áram, amikor szétszedtem a játékvasút transzformátorát. Amikor befejeztem Beregszászban az általános iskolát, a szüleim tanácsára Nagyszőlősön folytattam a tanulmányaimat a politechnikumban villamos technikus szakon. A tanáraim biztattak, hogy tanuljak tovább, de akkor inkább a munka vonzott.

A beregszászi villamostelepen vállaltam állást. Itt már számítógépet használtak, ami engem mindig is érdekelt. Beszereztem egy saját gépet, s úgy döntöttem, hogy mégiscsak továbbtanulok. Programozó szakra jelentkeztem az Ungvári Állami Egyetemre. Magánúton végeztem el az iskolát, közben dolgoztam.

 

Kornél

Kornél

– Tulajdonképpen a számítógépeknek és az internetnek köszönhetitek, hogy egymásra találtatok…

Szilvia: – Utolsó éves voltam a főiskolán, amikor egy közösségi oldalon megismerkedtünk Istvánnal. Fényképet sem láttam róla, de nagyon tetszett az a szemlélet, ahogy ő látta a világot. Sokáig csak leveleztünk. Arra már nem emlékszem, hogy konkrétan miket írt, de alig vártam, hogy válaszoljon az e-mailjeimre.

 

– Mikor találkoztatok személyesen?

István: – Teljesen laza, görcsmentes volt a kapcsolatunk, mert nem az udvarlásról szólt. Később aztán mindkettőnk részéről felvetődött az igény, hogy találkozzunk.

Szilvia: – A személyes találkozás előtt volt egy telefonbeszélgetésünk, s nagyon megtetszett István mély hangja. Amikor először megláttam, nagyon meglepődtem: furcsa volt, hogy milyen magas.

István: – Ami nekem már megszokott volt. Tetszett Szilvia, egyre többször randiztunk.

Szilvia: – Ez 2006 telén volt. Rögtön szerelem lett a barátságból. 2007 nyarán volt az eljegyzésünk, s novemberben házasodtunk össze.

 

Kincső

Kincső

– Hol telepedtetek le?

István: – Ebben a házban, ahol most élünk, nőtt fel édesanyám, s egy darabig én is itt laktam a szüleimmel és a nagyszüleimmel. Édesapámékkal később elköltöztünk innen. Nagyapám időközben meghalt, a nagymamám egyedül maradt, de már gondozásra szorult. Közel 90 éves volt, amikor ideköltöztünk.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Szilvia: – Nem beszéltünk számokban, de az biztos volt, hogy szeretnénk gyermeket.

István: – Nekem tetszett a nagycsalád gondolata, noha mi nem ilyen családból származunk. Az unokatestvéremék lettek először a rokonságban nagycsaládosok, s emlékszem, hogy a család először felhőkölt, de aztán elfogadták. Nálunk már nem is csodálkoztak.

Szilvia: – István anyukájának még nem volt unokája, amikor összeházasodtunk, s számára külön ajándék volt, hogy az első gyermekünk, Kornél 2008-ban pont az ő születésnapján, február 7-én jött a világra Beregszászban.

 

Kende

Kende

– Milyen tapasztalataitok voltak a kórházban?

Szilvia: – Volt, ami akkor nem tetszett, de visszagondolva csak a jóra emlékszem. Hamar hazaengedtek bennünket a kórházból.

István: – Azért választottuk Beregszászt, mert helyben van, s az orvost is ismertük. Apás szülés volt, végig ott lehettem Szilvia mellett, sőt az első éjszakát is velük tölthettem mind a három gyermekünk esetében.

 

– Hogyan illeszkedtetek bele a szülői szerepbe?

Szilvia: – István dolgozott, én itthon voltam Kornéllal. Kezdetben nehézkes volt. Furcsálltam, hogy nincs annyi időm, mint korábban.

 

– Aztán még kevesebb lett, hiszen megszületett a második, majd a harmadik gyermeketek.

Szilvia: – 2011 augusztusában jött a világra Kincső lányunk, s idén bővült a család Kende érkezésével.

 

Kornél, Kincső, Kende. Miért pont ezeket a neveket választottátok?

Szilvia: – István szerint ez tudatosan történt, én nem gondolom, hogy így volt. Már az első gyermekünknél megtetszett a Kincső név, de mivel az fiú lett, a Kornél nevet kapta. Nagyon sok ötletünk volt, hogy milyen nevet viseljenek a gyermekeink. A család kicsit biztos meghökkent, amikor megtudta, hogyan neveztük el őket.

István: – Olyan nevet nem akartunk, amilyen már van a családban. Én sem az apámét vagy a nagyapámét kaptam. Azt szerettük volna, hogy minden gyermekünknek egyedi neve legyen.

Szilvia: – A mai napig sokan megkérdezik, hogy milyen név a Kincső. Ilyenkor elmagyarázom, hogy Jókai Mór alkotta meg ezt a nevet az egyik regényében.

kurmai_csalad_03

István: – Az anyakönyvezésnél sem volt gond, Beregszászban rugalmasak ebből a szempontból, csak azt kérték, hogy írjam le magyarul és ukránul is a nevet.

Szilvia: – Az útlevelében egyszer fiúnak írták be Kincsőt. Nekünk nem tűnt fel, sőt sokáig a határőrök sem vették észre. Aztán az egyik határátkelésnél szúrta ki egy alaposabb határőr, hogy nem stimmel a név és a hozzá adott nem. Ennek ellenére átengedtek bennünket, de később kijavíttattuk az okmányt.

 

– Hogyan boldogultatok nagycsaládosként?

Szilvia: – István anyukája és a nagynénje sokat segít, anyukám is eljön néha Nagydobronyból. Az ő támogatásuk nélkül nehéz lenne.

 

– Hogyan telnek a hétköznapok?

Szilvia: – István kel fel leghamarabb. Többnyire ő ébreszti a két nagyobbik gyereket. Kornél már iskolába jár, most fejezte be az első osztályt, Kincső pedig óvodás. Reggeli, öltözködés, fésülködés, majd István elviszi őket az óvodába és az iskolába. Kincső megszokta, hogy integetek, amikor elindul az oviba, ez egy szertartássá vált nálunk. Egyszer-kétszer elfelejtettem, s ez rosszul érintette. Ők elmennek, mi itthon maradunk Kendével.

 kurmai_csalad_05

– Kende anyatejes?

Szilvia: – Igen. Nálam a szoptatás ösztönösen jött. A beregszászi kórházban is támogatják az anyatejes táplálást. Sőt az ajtókon tápszer- és cumiellenes plakátok vannak.

István: – Szülés után a babát rögtön az édesanyja mellére helyezik, s ott is hagyják egy-két órán keresztül.

 

– Milyen szülőnek látjátok magatokat?

Szilvia: – Próbálunk következetesek lenni, s néha szükség van a szigorra is. Nem születünk szülői képességekkel, ezt is tanulni kell. Gyakran mondogatom, hogy szükség lenne szülők iskolájára. Főként az első gyermekkel követünk el sok hibát. Én könyveket olvastam ebben a témában, s nagyon sokat segített. Másoknak is szoktam ajánlani, hogy merítsenek erőt a leírtakból.

 

– Milyen problémák jelentkeznek nálatok a gyerekekkel kapcsolatban?

Szilvia: – A leggyakoribb a „nem, nem csinálom meg” szituáció. Ilyenkor nagyon okosnak kell lenni, hogy rájöjjünk, hogyan motiválhatjuk a gyerekeket. A két nagy sokszor veszekedik egymással.

Igyekszünk a mi értékrendünkre nevelni őket. A tévénézést szabályozzuk, csak bizonyos csatornákat engedélyezünk nekik, s még ezen belül is szűrjük a meséket. Mi is sokat mesélünk a gyerekeknek.

 

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?

Szilvia: – Kornél az iskolában jól teljesít, okos, de ugyanakkor makacs. Nagyon szereti a hasát és az édességeket. Gyakran kihasználja, hogy Kincső jószívű és megosztja vele a sajátját.

István: – Kornél és Kincső nagyon különböző személyiség. Kincső nagyon jószívű.

Szilvia: – Kende még kicsi, de az már most elmondható róla, hogy kedves, senkitől sem idegenkedik és sokat mosolyog.

Legutóbb evangelizációs héten volt a két nagyobb gyermekünk, s nagyon örültem, hogy jól érezték ott magukat, s nem ragaszkodtak ahhoz, hogy állandóan mellettük legyünk. Bizonyára azért is van így, mert Kornél iskolás lett, Kincső pedig idomul hozzá.

 

Gondolkodtatok már azon, hogy vállalnátok-e még egy gyermeket?

Szilvia: – Nem zárkózunk el a gyermekvállalástól. Kornél több száz testvért szeretne.

István: – Kincső gyakran eljátssza, hogy babája születik, akit meg is szoptat. Kincső Kende fölött is anyáskodik.

 

– Hogyan képzelitek el a jövőtöket?

Szilvia: – Kornél születése előtt a Beregszászi 10. Sz. Középiskolában tanítottam angolt az alsó tagozatosoknak, majd egy éven át szervezőpedagógusként dolgoztam. Most örülök, hogy itthon vagyok nyugalomban. Még nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha Kende is betölti a három évet.

Szeretném, ha a gyermekeinknek olyan hivatása lenne, amelyben örömüket lelik. Én sem élveztem mindig a tanári munkát. Sok gyermekkel találkoztam, akiknél a szülők valamit elrontottak, s abban a 45 percben nem tudtam mindezt helyrehozni.

István: – Én sem tudom. Nem szoktunk tervezni. Arra törekszem, hogy az adott pillanatban, helyzetben mindent megtegyek, ami tőlem telik.

 

– A mostani ukrajnai helyzetet hogy látod?

István: – Két évvel ezelőtt még úgy láttam, hogy fejlődik az ország, de most nincs erre kilátás. Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy mi vár a gyerekeinkre? Aztán arra gondolok, hogy majd ők eldöntik, hogy maradnak-e vagy mennek. Mi szeretnénk maradni.

Szilvia: – Egyelőre maradunk. Nem tudni, mi lesz holnap vagy egy hét múlva. Az ismerőseink, akik elmentek, arról panaszkodnak, hogy gyökértelenek, nehéz egy idegen országban, idegen emberek között otthon érezni magadat. Ez engem megriaszt.

István: – Volt időszak, amikor bennünk is felvetődött ez a kérdés, azonban én sohasem vágytam el innen. Ideköt bennünket az eddigi életünk, az ismerősök, a barátok, a rokonok, a családi ház, amelyet évek óta javítgatunk… Nehéz lenne mindezt itt hagyni.

– Köszönöm, hogy megismerhettem a családotokat! Isten áldása legyen veletek!

 Marosi Anita

Kárpátalja.ma

 

Szólj hozzá!

More in Beregszász
Tizenöt millió forintnyi csomagot osztott ki Ukrajnában az Ökumenikus Segélyszervezet

Közel ezer segélycsomagot osztott ki Ukrajna három városában az Ökumenikus Segélyszervezet, ezzel háromszor ennyi nélkülözőt támogatva - közölte az MTI-vel...

Close