Nagycsaládok Kárpátalján: a Lajos család

A Beregszászban élő Lajos Józsefnek és feleségének, Olgának nem volt lehetősége a továbbtanulásra. Kora gyermekkoruktól a munka és a megélhetésért vívott küzdelem töltötte ki a mindennapjaikat. Ők azonban úgy döntöttek, hogy ha egyszer gyermekeik lesznek, akkor mindent megtesznek majd azért, hogy azok elérjék az álmaikat.

Vajon sikerült-e nekik mindez? Boldoggá teszik-e őket gyermekeik eredményei?

Mindez kiderül a Lajos Olgával folytatott beszélgetésből.

 

– Olga a Munkácsi járásból származik.

– Igen, én Vilhovica (magyarul Olhovica – a szerk.) faluban születtem, egy olyan ukrán nyelvű nagycsaládban nőttem fel, amelyben heten voltunk testvérek.

 

– Milyen gyermekkora volt?

– Hároméves koromtól kezdve a nagyszüleim neveltek. Falun éltünk, tudom, hogy mit jelent a földművelés és a gyermekkortól való munka. Ahogy mondani szokás: volt gyermekszobám, csak nem értem el a kilincset.

Öt-hatéves koromban már mentem a nagyanyámmal az erdőbe hóvirágot szedni nők napjára. Csomagokba kötöttük a virágot és a nagyanyám eladta azokat Lembergben. Emellett gombát, málnát, földiepret gyűjtöttünk, illetve száraz leveleket szedtünk az állatok alá. Hatodik osztályos koromtól már a szomszéd falu zöldbrigádjával dogoztam a mezőn. 70-80 rubelt kerestem egy hónap alatt, annyit, mint amennyit egy felnőtt a gyárban kapott a munkájáért. Ebből a pénzből aztán megvettem mindent, ami az iskolakezdéshez kellett.

 

– Hol tanult?

– Az első négy osztályt Vilhovicán végeztem el, majd a szomszéd falu iskolájában folytattam a tanulmányaimat egészen a nyolcadik osztály végéig.

 

– Milyen tervei voltak az iskola befejezésekor?

– Beregszászba készültem, ahol cukrásznak akartam tanulni, azonban az iskola nem tudott ösztöndíjat fizetni, enélkül viszont nem tudtam vállalni a tanulást.

 

– Mihez kezdett ezután?

– A nagybátyám az akkori Szovjetunió belső területein vállalt munkát, s én vele tartottam. Ott töltöttem be a 16. életévemet. Mezőgazdaságban dolgoztunk, jól kerestem, emellett búzát hoztam haza a nagyszüleimnek és édesanyáméknak.

– Hogyan ismerkedett meg a későbbi férjével, Józseffel?

– Jóska badalói születésű, annak a vilhovicai cipésznek volt az unokaöccse, akihez a lábbeliket hordtuk javíttatni. Ott találkoztunk először és ismerkedtünk meg egymással. Nekem már volt akkor egy kislányom, akit József elfogadott, s később sajátjaként nevelt fel.

 

– Mikor házasodtak össze?

– 1993-ban kötöttünk házasságot, én húszesztendős voltam akkor, a kislányom, Alexandra kétéves, Jóska pedig harminc.

 

– Hol telepedtek le?

– Nem voltunk könnyű helyzetben, ugyanis egyikünk családjánál sem volt hely, ezért eleinte albérletben laktunk. Oda született meg 1994-ben az első közös gyermekünk, Józsika. Kilenc hónapos volt a baba, amikor megbetegedett és több évi küzdelem után, három és fél éves korában meghalt.

Akkor már Beregszászban laktunk a Munkácsi úton egy szoba-konyhás kommunális lakásban. Sok fáradságba került, hogy később a miénk legyen a lakás, de végül sikerült, s a mai napig abban élünk.

 

– Hogyan dolgozták fel a gyermekük halálát?

– Nagyon megviselt bennünket, én sokáig nem akartam vállalni újabb gyermeket. Attól féltem, hogy a következő is beteg lesz. Aztán megnyugodtunk, s 2000-ben megszületett Renáta lányunk.

A szülésnél minden rendben volt. Nem szeretek kórházban lenni, csak az utolsó percben szoktam bemenni a szülészetre.

– Aztán tovább gyarapodott a család…

– Márk fiunk 2003-ban, Dominika lányunk 2007-ben jött a világra.

 

– Meséljen a gyermekeikről!

– Alexandra már felnőtt, 24 éves és saját családja van. Mindig arról álmodott, hogy falun éljen, teljesült is a kívánsága. A férjével és a hatéves lányukkal Makkosjánosiban laknak. Alexandra Beregszászban dolgozik, szinte minden egyes nap találkozunk. Vasárnap pedig elhozzák az unokánkat, aki a férjem szeme fénye.

 

– Renáta?

– Renáta a Beregszászi 6. Számú Általános Iskolába járt – ahogy mindegyik gyermekünk –, majd Magyarországon, a csengeri Ady Endre Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégiuma intézményében tanult tovább. Az édesapja nehezen engedte el, Renáta azonban az anyaországban is megállta a helyét, szintén eminens tanuló. Nagyon büszkék vagyunk rá.

 

– A két kisebbik gyermekük?

– Márk a felső osztályt már a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban kezdte meg, most másodikos. Csak nyelvtanból kellett felvételiznie, mert matematikából felmentést kapott a tanulmányi versenyeken elért kitűnő eredményeinek köszönhetően.

Dominika harmadikos a 6-os iskolában, kitűnő tanuló. Ő nem akar a gimnáziumba menni, mert látja, hogy milyen nehéz Márknak a tanulás.

A két kisebbik gyermekünk gimnasztikára is jár, emellett Márk síel.

Nemrég harmadik helyezést ért el egy kárpátaljai síversenyen.

– Egyértelmű volt, hogy magyar tannyelvű iskolába íratják be a gyermekeiket?

– A férjem magyar anyanyelvű, én ukrán vagyok. Otthon nagyon keveset beszélünk ukránul, ennek ellenére a gyerekek jól elsajátították az államnyelvet. A férjem most rendelte meg Tarasz Sevcsenko Kobzosát Dominikának, aki első helyen végzett a járási ukrán nyelvű szavalóversenyen.

 

– Minek köszönhető, hogy a gyermekeik ilyen jól teljesítenek?

– Nekünk a férjemmel nem volt lehetőségünk továbbtanulni, ezért a gyermekeinkért mindent meg akarunk tenni, ami tőlünk telik.

A kicsikkel én foglalkozom itthon: átnézem a házi feladatot, elmegyek a szülőértekezletekre, tartom a kapcsolatot a tanárokkal.

A férjemmel ugyanakkor megengedjük, hogy a gyermekeink önállóan döntsenek az iskolaválasztásban. Ez így volt Renáta esetében, s így lesz a többieknél is.

 

– Milyen szülőknek látják magukat?

– Szigorúan neveljük a gyermekeinket. Testi fenyítést sohasem kapnak, azonban első a tanulás, az iskolatáska bepakolása, aztán jöhet a játék és a TV-nézés.

Nálunk csak az általános iskola befejezése után kapnak mobiltelefont a gyerekek. Az én gyermekkoromban nem volt még vezetékes telefon sem és televíziót sem néztünk, csak a fali rádiót hallgattuk, mégis felnőttünk, s itt vagyunk.

A gyerekeink hallgatnak ránk, elfogadják, hogy van, amire telik, van, amire nem. Látják, hogy igyekszünk minden lehetőséget megadni nekik.

– Miből él a család?

– Jóska a családfenntartó, az egyik beregszászi gyárban dolgozik. Asztmával küzd, de akármilyen beteg, akkor is munkába megy, gyakran még szombaton is. A lakásunkban sohasem volt szerelő vagy más mester, mindent a férjem javít meg és készít el. Igazi ezermester.

Engem leszázalékoltak az ízületi problémáim miatt, amely a gyermekkortól való fizikai munka eredménye. Gyógyszer nélkül nem tudok élni. A háztartást vezetem és főállású anya vagyok. Emellett időseknek segítek.

 

– Hogyan tudnak kikapcsolódni?

– Jóska szeret horgászni, azonban az elmúlt évben nem volt rá lehetősége. A családdal nyáron el tudtunk menni a nagyberegi tóra fürödni. Tavaly ősszel a párommal a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének köszönhetően eljutottunk Berekfürdőre egy házas hétvégére. Amellett, hogy jól éreztük magunkat, folyamatosan a gyermekeinket emlegettük. Azelőtt még sohasem voltunk távol tőlük.

A gyerekek is sokat utaznak: Renáta kilenc éven át minden nyarat egy hollandiai családnál töltött. Márk is volt már Hollandiában és a Balatonnál.

 

– Van valamilyen álma a családnak?

– Az egész család álma, hogy falun éljünk egy kertes házban. Legyen saját udvarunk, virágoskertünk, kutyánk és háziállataink.

 

– Elégedett az életükkel?

– Igen. Büszke vagyok a férjemre és a gyermekeimre. Ha még egyszer családot kellene alapítani, akkor is ugyanígy tennék, semmin se változtatnék. Egy-egy táskával a vállunkon indultunk neki az életnek, most mégis itt vagyunk és boldogok vagyunk.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma