Nagycsaládok Kárpátalján: a Lőrinc család

Néha csőstül jön a baj, s nincs tekintettel származásra, családi állapotra, vagyonra, korra vagy nemre.

A Beregszászban élő Lőrinc Károly és felesége, Erika, valamint hat gyermekük saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy milyen az, amikor egyik napról a másikra hajlék, munka és megélhetés nélkül marad a család.
Van, aki alól ilyenkor végképp kicsúszik a talaj, s ez a család felbomlásához, a gyerekek intézetbe kerüléséhez vezet. Lőrincék azonban mindent elkövettek, hogy megoldást találjanak a gondjaikra, s összetartsák családjukat.
Erikával beszélgettem az elmúlt évek megpróbáltatásairól, a család terveiről és lehetőségeiről.

– Erika, mesélj magadról és a férjedről!

– Én Beregújfalúból származom, a férjem beregszászi születésű. Egyikünk sem nőtt fel nagycsaládban, mindkettőnknek egy-egy testvére van. Mi azonban, amikor Károllyal összeházasodtunk, eldöntöttük, hogy több gyermeket szeretnénk.
Először Beregújfaluban telepedtünk le, itt született meg 1990-ben Nikolett lányunk. majd 1992-ben Károly fiúnk.

– Mikor költöztetek át Beregszász búcsúi részébe?

– A fiúnk születése után kerültünk át Búcsúba, ahol Károly keresztanyja élt a férjével. Nekik nem volt gyermekük, a házuk viszont elég nagy volt ahhoz, hogy a mi családunk is elférjen benne. Több mint 20 évig éltünk itt.

– A többi gyermeketek már ide született…

– Roland 1998-ban érkezett a családba, őt az ikrek, Enikő és Józsika követték 2000-ben, majd 2001-ben megszületett a legkisebb gyermekünk, Eszter.

– Hogyan boldogultatok hat gyermekkel?

– Eleinte minden rendben volt. A férjemmel mindketten dolgoztunk, biztos megélhetése volt a családnak. Károly sokakhoz hasonlóan autóval járta a határt, benzint, cigarettát és egyéb árut hordott Magyarországra.
Én cukrásznak tanultam, de nem a szakmámban dolgoztam, hanem először a rádiógyárban, majd a Fisher cégnél vállaltam munkát. A gyerekek a búcsúi óvodába, majd a Beregszászi 3. sz. Zrínyi Ilona Középiskolába jártak.

– Mikor érte az első csapás a családot?

– Négy évvel ezelőtt a férjem autóbalesetet szenvedett és súlyos sérülésekkel kórházba került. Többször is meg kellett műteni, a vállába vasat építettek be. Munkaképtelenné vált, azóta fizikai munkát egyáltalán nem tud végezni. Sokáig autót sem vezethetett.

– Aztán újabb gondok szakadtak a nyakatokba…

– Két évvel ezelőtt meghalt Károly keresztanyjának a férje, s a végrendeletében az előző házasságából származó lányára hagyta a házat, ahol mi is éltünk. A keresztanya a házra csak élvezeti jogot kapott, nekünk pedig el kellett hagynunk az addigi otthonunkat.

– Hová költöztetek?

–Saját ingatlanunk nem volt, albérletbe viszont nem akartunk menni. Niki beköltözött az apai nagymamájához, de ő is csak egy szoba-konyhás házban él. Mi pedig a búcsúi református lelkészhez fordultunk segítségért, aki Nagy Bélához (a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Osztályának vezetője – szerk.) irányított bennünket. Ő minden követ megmozgatott, hogy segítsen a családunkon. Először is hajlékot szerzett a fejünk fölé. A közbenjárására egy régi háromszobás őrházat bocsájtott a mostani tulajdonosa a rendelkezésünkre. Itt azonban áldatlan állapotok uralkodtak. A házban nem volt villany, víz, plafon, ablakok.
A Diakóniai Osztály segített, bevezették a villanyt, amelyet a Református Egyháznak köszönhetően ingyen használhatunk. Az épületért sem kell fizetnünk, a használatért cserébe a férjem és a középső fiam éjjeli őrként dolgozik a tulajdonos farmján. Emellett hetente három kenyeret is kapunk a Diakóniai Osztálytól.

– Mások is segítettek/segítenek?

– A városházától kaptunk egy teherautónyi tűzifát, egy másikat az egyház fizetett ki nekünk. Sajnos a nagycsaládosoknak járó állami kedvezményeket erre a házra nem tudjuk igénybe venni. De a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete is sokat segít nekünk. Lassan két éve, hogy az egyesület tagjai lettünk, azóta ingyenesen vehetünk részt a rendezvényeiken, kirándulni vitték a családot, karácsony előtt általuk mi is részesültünk a cipősdoboz-akcióból, s a gyerekek nagyon örültek az ajándékoknak. Most szemüveget fogok kapni nekik köszönhetően.

– Az elmúlt két évben sem volt zökkenőmentes az életetek…

– Már-már rendeződni látszott az életünk, amikor engem ért baleset, elütött egy autó, s agyrázkódással és orrtöréssel vittek be a kórházba, ahol egy hónapot töltöttem el, ami több ezer hrivnyájába került a családnak.

– Most hogy vagytok?

– Néhány napja a férjem 71 éves keresztanyja is hozzánk költözött, így most már nyolcan vagyunk egy fedél alatt. Sokat sírunk, de valahogy megélünk. Nikivel a Fisher cégnél dolgozunk, a férjem amellett, hogy éjjeliőr, igyekszik otthon segíteni. A zöldséget a saját kertünkben termeljük meg.
Károly újra vezet, van egy régi Ladánk, azzal hord fát a fűtéshez. A házban ugyanis nincs gázfűtés, kaptunk egy kályhát, azzal melegítjük fel a szobát, télen főzök is rajta. Károly fiam felszolgálónak tanult, most a Kelet-Európa Misszió pékségben dolgozik. Amellett, hogy fizetést kap, minden nap hazahozhat két-két kenyeret a családnak. Ő egyébként nagyon tehetségesen rajzol, a szoba falát is kifestette.

– A többi gyermeketek?

– A négy kiskorú gyermekünk még tanul. Mindannyian a 3. sz. Középiskolába járnak. Roland jövőre fog érettségizni. Még nincsenek tervei a jövőt illetően. Az ikrek és Eszter nemsokára konfirmálni fognak. Minden vasárnap elmegyünk a templomba, a nagyobbak is eljönnek.

– Nektek milyen terveitek vannak, mit vártok a jövőtől?

– A legnagyobb álmunk az lenne, hogy saját otthonunk legyen, de ez egyelőre a beregszászi árak mellett lehetetlennek tűnik. Az őrházban addig maradhatunk, ameddig akarunk, ezért most igyekszünk azt otthonosabbá tenni. Fürdőszobát szeretnénk, Józsikának másik ágyra lenne szüksége. Tyúkot akarunk tartani. Lassanként újra egyenesbe jövünk.

– Nehéz időszakot tudtuk magatok mögött. Kívánom, hogy forduljon jobbra az életetek, hogy nélkülözésektől mentes, boldog család lehessetek!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma