Nagycsaládok Kárpátalján: a Margitics család

Nagy bátorságra vall felhagyni a biztos munkahellyel, s egy kiszámíthatatlan jövőjű és jövedelmű tevékenységbe kezdeni. Főleg akkor, ha az embernek három gyermeke van. A Nagyszőlősön élő Margitics Erik és felesége, Ildikó mégis úgy gondolta, hogy van értelme kilépni az addigi mókuskerékből, s valami egészen újba belefogni. Három évvel ezelőtt kezdtek el lovakkal és lovasterápiával foglalkozni, azóta az egész család életét átszövi ez a tevékenység.
Velük beszélgettem.

– Honnan származtok?
Ildikó: – Nagyszőlősön nőttem fel. Három fiatalabb testvérem van. Szép gyermekkorom volt, sok emléket őrzök. A Nagyszőlősi 3. Számú Perényi Zsigmond Középiskola (akkor még 8. Számú) magyar tannyelvű osztályában tanultam. Az érettségit követően Ungváron tanultam tovább egy közgazdasági líceumban, s közben édesapám autószervizében dogoztam. Lányként azonban nem igazán éreztem ott jól magam, ezért más munkát kerestem.

Erik: – Én is nagyszőlősi születésű vagyok. Nekem egy testvérem van. Édesanyám a helyi kórház intenzív osztályán dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig, édesapám esztergályos volt. A Perényi-középiskola ukrán tannyelvű osztályába jártam.

– Hogyan ismerkedtetek meg egymással?
Ildikó: – Erikkel egy iskolába jártunk, ő a velünk szomszédos tanteremben tanult. Azonban nem emlékszem rá azokból az időkből. Majd csak később, az egyházközségi, valamint a cserkészprogramokon találkoztunk. Még akkor sem történt semmi köztünk, ugyanis nekem barátom volt, akivel már öt éve együtt jártunk. Már a menyasszonya voltam, aztán az esküvő előtt három héttel szakítottam vele. Erik zenélt volna az esküvőnkön.

Emőke
Emőke

– Mi történt ezután?
Ildikó: – Erik hamarosan udvarolni kezdett, s két év után összeházasodtunk.

– Hol akartatok élni?
Ildikó: – Egyértelmű volt, hogy Nagyszőlősön telepedünk le. Kilenc éven át a férjem szüleinél laktunk, miközben építkeztünk Erik nagyszüleinek a telkén. Egy katalógusból néztem ki a házunk tervrajzát. Amikor elkészült a földszint, beköltöztünk.

– Közben megszülettek a gyerekek…
Ildikó: – 1997-ben jött a világra Emőke lányunk, majd 2004-ben követte őt Anna és 2010-ben Eszter. Annával voltam állapotos, amikor átköltöztünk a mostani otthonunkba.

– Több gyermeket terveztetek?
Ildikó: – Nem terveztünk nagycsaládot, noha az esküvőnk napján Erik azt mondta, hogy három kisördögig meg sem állunk. S ez sikerült is.

Ildikó és Anna
Ildikó és Anna

– A lányok megszületése közben és után hol dolgoztatok?
Ildikó: – Mindketten a helyi karitásznál helyezkedtünk el, majd a holland World Servants szervezetnél dolgoztunk. Egész Kárpátalját bejártuk. Óvodákat, iskolákat, árvaházakat építettünk. Vittük magunkkal a gyerekeinket is. Ez 15 éven át tartott, aztán a holland szervezet nem folytatta tovább az itteni tevékenységét.

– Mihez kezdtetek ezután?
Ildikó: – Már régóta dédelgetett álmunk volt, hogy önellátók legyünk, azaz saját magunknak termesszük meg a zöldségeket és gyümölcsöket, illetve állatot is akartunk tartani. Vettünk is egy tanyát Nagyszőlős szélén. Közben azonban változtak a tervek: édesapám vett hat tehenet és egy lovat.

– Városiak lévén hogyan boldogultatok az állatokkal?
Ildikó: – Egyáltalán nem értettünk hozzájuk, ráadásul amikor megérkeztek az állatok, még víz és áram sem volt a tanyán. Erikkel mi is etettük és fejtük a teheneket. Eladtuk a tejet és a túrót. Aztán egy év után beláttuk, hogy nem megy ez nekünk és eladtuk a teheneket. Amikor az utolsót is elvitték, nagy szomorúan odamentem a lovunkhoz, s átöleltem. Abban a pillanatban elmúlt minden kétségbeesésem.
Erik: – Már régóta törtem azon a fejem, hogy valami egyedivel szeretnék foglalkozni. Elképzeltem a tanyán legelésző lovakat. Pedig addig csak igáslovakat láttam, mégis elhívást éreztem arra, hogy lovakat tartsunk.

– Hogyan kezdtetek hozzá a lovakkal való foglalkozáshoz?
Ildikó: – Egy nagyszőlősi lány kezdett bele nálunk a lovasterápiába. Aztán ő férjhez ment Hollandiába. Erikkel beláttuk, hogy szakértelem nélkül nem folytathatjuk, ezért mindketten elvégeztük a lovastúra-vezető tanfolyamot Magyarországon. Míg tanultunk, addig Erik édesanyja vigyázott a gyerekekre.

Eszter
Eszter

– Hogy ment híre a tevékenységeteknek?
Erik: – Szájról szájra terjedt el a hírünk. Egyre több beteg gyermeket hoztak hozzánk.

– Közben Emőke lányotok is bekapcsolódott a munkátokba.
Ildikó: – Emőke az érettségit követően alternatív lovasterapeutának tanult Magyarországon. Szorongásos és enyhe depressziós gyermekekkel foglalkozik. Nagyon ügyes, szeretik a gyerekek, akikkel a lovaglás mellett énekel és játszik is. Büszke vagyok rá. A kisebbik lányaink sem félnek a lovaktól. Nemcsak lovagolnak, hanem a lovak gondozásában (csutakolás, a pata tisztítása) is részt vesznek. Anna akrobatikus lovaglással foglalkozik, díjugrató szeretne lenni, van is hozzá tehetsége. Azonban Kárpátalján nincs lehetősége tanulni, Magyarországon is Kaposváron van legközelebb ilyen képzés. Ha ez az álma, elengedjük.
Eszter is mindig ott sündörög mellettünk a tanyán.
Erik: Már Eszter is vágtázott a lovon. Először megijedtem, de aztán láttam, hogy ügyesen megülte a lovat, igaz, hogy a végén lecsúszott róla.
Ildikó: – Ezért akkor este tortát sütöttünk, mert az a szabály, hogy aki leesik a lóról, az kap egy tortát.

– Nekem úgy tűnik, hogy az egész életetek a lovak körül forog. Mennyire változtatta meg mindez a családotokat?
Erik: – Nagy örömünket leljük ebben a munkában. Szeretünk lovakkal foglalkozni, általuk magunkat is neveljük. Nyitottabbak, egészségesebbek lettünk. Szinte minden pillanatot együtt töltünk a gyerekeinkkel.
Ildikó: – Azóta van együtt igazán a család, a lovas tevékenység nagyon összetart bennünket. Még a családi ünnepeket is kint töltjük a farmon.
Erik: – Édesanyám is megjegyezte már, hogy pozitív értelemben mások lettünk.

– A tanyán a lovak mellett mivel foglalkoztok még?
Ildikó: – Baromfit tartunk, melegházunk van, amelyben megtermeljük a család részére a zöldségeket.
Erik: – Nekem van egy kis asztalosműhelyem. A farmon ugyanis sok a javítanivaló, s ezt saját kezűleg oldom meg. Van egy asztalos barátom, vele pedig bútorokat készítünk. Ildikó megálmodja, hogy mit szeretne, mi pedig megvalósítjuk.

– Van segítségetek?
Erik: – Két fiatal dolgozik nálunk: az egyik árvaházból került hozzánk, a másik egy 12 gyermekes, szegény családból származik. Munkát és szállást adunk nekik.

– Láttok jövőt a tanyában és a lovakban?
Erik: – Amíg van eredménye, addig igen.
Ildikó: – Számomra nagy élmény beteg gyermekeken segíteni. A hollandokkal való munkám során nagyon sok szellemileg és testileg sérült gyermekkel találkoztam, s mindig is szerettem volna tenni értük valamit.

– Nem vágytok másra?
Ildikó: – Lovakkal foglalkozni olyan, mint egy szenvedélybetegség, nem lehet abbahagyni. Egy életen át tanuljuk, s nagy kihívás. Néha azért szeretnénk többet találkozni a barátainkkal.
Erik: – Azt hihetnénk, hogy ha mindennap ugyanazt tesszük, megunjuk, de nem így van, ha lovakkal foglalkozunk. Igyekszünk ebben is mindig fejlődni és újat kipróbálni. Sok tervünk van még a farmon. Istenre bízzuk magunkat, Ő vezet bennünket.

– Köszönöm, hogy megismerhettem a családotokat!

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma