Nagycsaládok Kárpátalján: a Popovics család (2.rész)

Popovics Pállal és családjával ismerkedhetünk meg. (Folytatás)
– Mikor költöztetek át a mostani házatokba?

Éva: Három évig laktunk albérletben, aztán 2001 szeptemberében ki kellett költöznünk. Hosszas keresgélés előzte meg a házvásárlást. Mindenképpen kertes házat szerettünk volna venni, hiszen mindketten abban nőttünk fel, nem akartunk lakásban élni. Ezt a házat többször is megnéztük, maga az épület rossz állapotban volt, de eléggé olcsón árulták, és hozzá tartozott ez az óriási kert, s emiatt döntöttünk úgy, hogy megvásároljuk. Lassan nekikezdtünk a felújításnak, a villanyvezetékektől, a padlózattól, a fűtéstől kezdve az ablakokon át a vízvezetékekig szinte mindent ki kellett cserélnünk. Azóta is alakítgatjuk. Amikor megvettük, hárman voltunk, jelenleg nyolcan lakunk két szobában és egy nappaliban, így már kicsit szűkösen vagyunk benne. Vannak vágyaink és terveink, hogy nagyobb és komfortosabb legyen az otthonunk, de annak még nem jött el a realitása. A kert nagy részét füvesítettük, a meglévő gyümölcsfák mellé újakat ültettünk,

gyerekbarátabbá alakítottuk az udvart, így ha szaladgálni, biciklizni, focizni, homokozni vagy fára mászni van kedvük a gyermekeinknek, akkor nem kell kimenniük valamilyen játszótérre.

– Bence fiatok 2000 februárjában született. Aztán jöttek sorban a testvérei.

Éva: Bencét követte 2002 októberében Emese, ezután jöttek a „júliusi” gyerekek – 2004-ben Kende Pál, 2007-ben Zente s végül 2010-ben Piroska Csenge.

– Nagycsaládot terveztetek?

Éva: Igen, legalább négy gyermekben gondolkodtunk.

– A gyermekeiteknél mennyire volt tudatos a névválasztás?

Éva: Olyan nevet szerettünk volna adni a gyermekeinknek, amelyet nem lehet ukrán nyelvre lefordítani vagy elferdíteni, az ukránban is megtalálható betűkből álljon, s így a keresztlevelükbe torzításmentes magyar név kerülhetett.

– Ha jól számolok, a gyerekek születése között nem járt le a szülési szabadság ideje. Ezek szerint, Éva, nem mentél vissza dolgozni.

Éva: A gyerekek gyorsan követték egymást, folyamatosan gyesen vagyok már 13. éve. Mellettük már nem tudtam az ungvári munkahelyemen dolgozni, de egy-egy évet tanítottam számítástechnikát Munkácson a Szent István líceumban.

– Piroska hamarosan hároméves lesz, és óvodába kerül. Milyen munkahellyel kapcsolatos terveid vannak?

Éva: A jó magyar, orosz, ukrán, angol nyelvtudás, számítógépes ismeretek, jó szervező és problémamegoldó készség adott, így, remélem, nem lesz gond újra elhelyezkednem. Az biztos, hogy nem megyek vissza Ungvárra dolgozni, azt a munkát már nem tudnám elvállalni a család mellett. Olyan munkát szeretnék keresni, amely mellett marad elég szabadidőm a családra. Nyolcvanéves édesanyám is velünk él, róla is gondoskodnom kell.

– A három nagyobb gyermeketek már iskolába jár.

Pali: Mindhárman a magyar tannyelvű II. Rákóczi Ferenc Középiskolában tanulnak, emellett zongoraórákra járnak, a két legnagyobb gyermekünk énekel a templomi kórusban, s nem utolsó sorban aktív tagjai a helyi cserkészcsapatnak. Bence sok mindent kipróbált az évek során, járt sakk szakkörre, megtanulta a rovásírást, amellyel versenyt is nyert, gitározni tanul, rendszeresen részt vesz az iskolai és a KMPSZ tanulmányi versenyein, a Zrínyi Ilona matematikaversenyen, amelynek a kárpátaljai elődöntőjét 2010-ben és 2011-ben megnyerte. A többiek is jó képességekkel rendelkeznek, jól tanulnak, igyekszünk lehetőségeinkhez mérten teret adni tehetségük kibontakoztatásához.

– Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy áthatja az életeteket a cserkészet. Hogyan kerültetek kapcsolatba a mozgalommal?

Pali: Nem volt semmilyen cserkész múltam, a szüleim sem cserkészkedtek. 1989-ben újraindult Magyarországon a cserkészet, majd a határon túl is. 1991-ben Kárpátalján a helyi papok és a magyarságszervezet vezetői javaslatára több fiatalt kértek fel arra, hogy vegyenek részt egy cserkészvezető-képző táborban Magyarországon. Olyan fiatalokat kerestek, akik alkalmasak erre a feladatra, szolgálatra. Nekem Csáti József vikárius szólt, aki akkoriban Kárpátalján szolgált. Tízen jutottunk el Gödöllőre a táborba, melynek elvégzése után heten hét településen hozzákezdtünk a hazai magyar cserkészmozgalom újjáélesztéséhez. Jómagam Munkácson a bátyám, Béci segítségével toboroztam egy őrsöt. Ungváron Ortutay Elemér atya, aki maga is cserkész volt, összegyűjtött tizenegy középiskolás lányt, ők alkották az első ungvári őrsöt, akiket aztán én vettem át Elemér bácsitól. Pár év alatt 20 településen közel 800 cserkészünk lett Kárpátalján.

– Éva, te is hamar bekapcsolódtál a mozgalomba.

Éva: Igen, 1992-ben elmentem egy vezetőképző táborba Gödöllőre, akkor 18 éves voltam, de korkedvezménnyel (csak 20 éves kortól lehetett vezetőképzésen részt venni) letehettem a cserkésztiszti fogadalmat. Ezután én vettem át Palitól az ungvári lányőrsöt, az akkori lányok közül már többen családanyák. Most pedig már a gyermekeink is cserkészkednek.

– A cserkészeten kívül a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének is az alapító tagjai vagytok.

Pali: Az egyesület létrejöttével több kárpátaljai magyar nagycsaládos álma valósult meg. Családi vonalon is többen vagyunk nagycsaládosak, a bátyáméknak négy, a nővéreméknél 5 gyermek van. Éva oldalán is van nagycsalád: a legfiatalabbik bátyjának 6 gyermeke van. A baráti körünkben is van több nagycsalád.

– Mennyivel más egy nagycsalád élete, mint egy kisebb családé?

Pali: Minden bizonnyal hangosabbak vagyunk. Nem vagyunk tökéletesek, nálunk is vannak viták. A ház nem olyan nagy, hogy mindenki félre tudjon vonulni a többiektől. A kicsik nem hagyják tanulni a nagyokat, a rendrakás is nehezebb, de így kerek a családunk. Más értékeken van a hangsúly, már a gyerekek esetében is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, minden szempontból megéri! Én a harmadik gyerek megszületésekor éreztem meg az igazi „család” érzetet. Legalább eddig mindenkinek el kell jutnia!

– Milyen közös programjaitok vannak?

Pali: Többen cserkészkedünk, amely sok programot kínál a családnak, de emellett is szívesen megyünk a gyerekekkel és a barátainkkal sátorozni, kirándulni, igaz, sajnos erre kevés alkalom adódik. Együtt járunk a vasárnapi szent misékre (bár néha csak felváltva sikerül), megtartjuk a családi ünnepeket, amelyekből szerencsére elég sok van. Ilyenkor összejön a „szűk” család, a testvérek és az unokatestvérek is, ami húsz ember jelent.
Kettesben nem nagyon van lehetőségünk kikapcsolódni, de nagyritkán ez is megoldható, szívesen besegít a gyerekekre való felügyeletben a család és a baráti kör. Nagyon szép emlékünk, amikor a 10. házassági évfordulónkon eltölthettünk kettesben Évával három napot Sárospatakon, ahol a várban volt a szállásunk.

– Nem kísértett meg benneteket a magyarországi élet?

Pali: Egyáltalán nem. Még udvaroltam Évának, amikor megnyertem egy pályázatot, s egy fél évet Budapesten tanulhattam. Alig vártam, hogy hazajöjjek. Aztán Éva utazott el szintén egy fél évre, de ő is hazavágyott Kárpátaljára.

– Hogy érzitek magatokat Munkácson magyarként?

Éva: Nem ér bennünket hátrányos megkülönböztetés azért, mert magyarok vagyunk. Igaz, hogy egyre kevesebben vagyunk, és ez sajnos meglátszik a magyar iskola létszámán is, de ennek ellenére vannak működő magyar közösségek, még meg lehet élnünk magyarságunkat, még élhető ilyen szempontból is a város. Azt nem tudom, hogy mi lesz a helyzet akkor, amikor az unokáink fognak iskolába járni, de, remélem, még nekik is meg lesz a maguk élhető magyar közössége.

– Említettétek, hogy a családi és baráti ismerőseitek között sok a nagycsaládos. Ajánljatok egy olyan többgyermekes kárpátaljai családot, akiknek az életét érdemes lenne bemutatni az olvasóknak!

Pali: Több családot is tudnék ajánlani, például ott van a két testvérem, Klári (Tegze család) és a Béci (Popovics család) családja is.

A későbbiekben igyekszünk velük is megismerkedni.
Isten áldását kívánom életetekre, és köszönöm, hogy megismerhettük a családotokat!