Kezdőlap » Sorozatok » Nagycsaládosok Kárpátalján » Nagycsaládok Kárpátalján: a Sipos család

Nagycsaládok Kárpátalján: a Sipos család

A tiszaújlaki Sipos család második gyermeke, Rebeka egyszer azt mondta, hogy olyan hitoktató akar lenni, mint az édesanyja; olyan férjet kíván magának, mint az édesapja; s olyan családot szeretne alapítani, mint a sajátja.

Milyen is ez a család, ahol a református lelkész édesapa, Sipos József és felsége, a hitoktató Viktória négy lányt nevel?

 

– Azt tudom, hogy a Nagydobronyi Református Líceum az első közös pont az életetekben. Mi történt veletek azt megelőzően?

József: – Salánkról származom. Egyszerű falusi családban, édesapa nélkül nevelkedtem fel. Édesanyám később újból férjhez ment, s a második házasságából születtek gyermekei. A féltestvéreimmel nem lett szoros a kapcsolatom, mert elég nagy a korkülönbség köztünk, s mivel a helyi általános iskola elvégzése után elkerültem a családi háztól. Gyermekkoromra kihatott, hogy erősen rövidlátó voltam, emiatt a többi között nehezebben ment a tanulás.

Viktória: – Jómagam Beregsomban születtem. Édesanyám várandós volt velem, amikor elváltak az édesapámmal, akivel utána minden kapcsolatunk megszakadt. Harmadikos koromban édesanyám megismerkedett a későbbi nevelőapámmal, akihez átköltöztünk Szernyére. Ott jártam iskolába, református templomba és ifjúsági hittanra.

 

– Hogyan kerültetek a Nagydobronyi Református Líceumba?

Viktória: – A mi évfolyamunkkal kezdte meg működését az intézmény 1995-ben. A Kárpátaljai Református Egyházkerület akkori püspöke, Horkay László toborozta össze az első évfolyamot, amelyben 26-an voltunk. Egyszerű körülmények között tanultunk és laktunk. Ennek ellenére örültem, hogy olyan közegben voltam, ahol még közelebb juthattam Istenhez. Már megtértként kerültem a líceumba, s még jobban elmélyülhetett a hitem

József: – Én nem mondhatom el ugyanezt magamról. A mi családunk nem gyakorolta református vallását. A konfirmálást kötelező feladatként éltem meg. Diszkóba jártam, cigarettáztam, a társaság központja voltam.

Nagydobronyban élt az egyik rokonom, emiatt jelentkeztem a líceumba 1996-ban. Nem számítottam rá, hogy az idő nagy részét „bezárva” töltöm majd. Az első napokat nehezen éltem meg emiatt, pedig az akkori második évfolyamos fiúk nagyon odafigyeltek ránk.

 

– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy megváltozzon a véleményed?

József: – Nagyon rövid idő, mindössze két hét telt el, s egészen másként néztem az iskolára. Ennek egy betegség áll a hátterében. Az iskola első heteiben mumpszos lettem, s bekerültem a nagyszőlősi kórházba. Nagyon megviselt a betegség, azt hittem belehalok. Akkoriban hallottam egy ötlépcsős megtérési folyamatról, amelyet a kórházi ágyon végigvettem. A gyógyulásomat követően más emberként mentem vissza a líceumba.

 

– Hogyan alakult a kettőtök kapcsolata az iskola falain belül?

Viktória: – Az első évben csak barátkoztunk egymással. Segítettünk a másiknak, sokat beszélgettünk, de semmi más nem alakult ki köztünk.

József: – A tanévet követő nyáron részt vettünk Nagydobronyban egy angol táborban, ahol a külföldi vendégek festeni tanították a résztvevőket. Én a salánki templomot rajzoltam le, s a munkám megtetszett Vicusnak. Felajánlottam, hogy készítek neki is egyet. Miután hazamentem a táborból, sokat dolgoztam a képen. Sok energiát fektettem bele. Éreztem, hogy többről van itt szó, mint barátságról.

Viktória: – Én akkor még mindig csak barátként gondoltam Józsira, szeptemberben kezdtem azért imádkozni, hogy tisztán lássam a mi kapcsolatunkat.

 

– Mikor mondtátok ki, hogy egy pár vagytok?

József: – 1997. szeptember 26-án. Az első pillanattól kezdve komolyan gondoltuk a kapcsolatunkat, nem futó kalandot kerestünk. Ezt bizonyítja az is, hogy betartottuk az udvarlás lépcsőfokait: kivártuk a megfelelő időt a kézfogáshoz és az első csókhoz. Olyan igéket kaptunk, amelyek megerősítettek bennünket egymásban.

 

– Ezek szerint Viktória már úgy érettségizett le, hogy közös jövőt terveztetek.

Viktória: – Így van. Józsi folytatta a tanulmányait a líceumban, én pedig hazakerültem Szernyére, ahol hitoktatói munkát kaptam.

 

– Hogyan tartottátok a kapcsolatot?

József: – Akkoriban még nem volt internet. Leveleztünk, illetve kéthetente találkoztunk. Pénteken hazamentem, szombaton elvonatoztam Szernyére udvarolni, majd este visszautaztam Salánkra. Vasárnap pedig már ismét a líceumban voltam.

 

– Mikor döntöttél a papi hivatás mellett?

József: – A második évet követő nyáron tudatosult bennem, hogy lelkipásztor akarok lenni. Azt az igét kaptam, hogy „Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat. (Hós. 2,21–22)

 

– Viktória, te hogyan fogadtad József tervét?

Viktória: – Támogattam. Voltak, akik azt hitték, hogy azért vagyok Józsi mellett, hogy majd lelkészfeleség legyek, pedig ez nem így volt. Mi már azelőtt egy pár voltunk, hogy ő elhívást kapott erre a pályára.

József: – Pedig el lehet képzelni, hogy nézhettem ki akkoriban. A szemüvegem 23 dioptriás volt, nem nyújtottam túl megnyerő látványt. Később ez megváltozott: a líceum közbenjárására a Kőszikla Alapítvány támogatásával megműtötték a szemem Debrecenben. Ekkor megállították a szemem további romlását. Az orvosok azt mondták, hogy ha nem operálnak meg, húszéves koromra megvakultam volna. Később, 24 éves koromban Budapesten volt egy újabb műtétem, amellyel sikerült javítani a látásomon. Ennek a költségében is sok segítséget kaptam a barátaimtól. Emellett egy svájci ösztöndíjban részesültem, ami nemcsak a műtétben segített, hanem a debreceni teológiai évek alatt is biztos támaszt jelentett a családomnak.

 

– Térjünk akkor rá erre az időszakra!

József: – Az érettségit követően felvettek a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre. Kölcsönpénzből utaztam oda szeptemberben. Időnként valaki bedobott egy-egy pénzadományt a postaládámba, aztán megkaptam azt a bizonyos svájci ösztöndíjat, amellyel már gondolkodhattam a házasságkötésen is.

Viktória: – Azért is gondolkodtunk az esküvőn, mert nehezen éltük meg a távkapcsolatot. Amikor Józsi első évben elkerült Debrecenbe, másfél hónapig haza sem tudott jönni. A levelek is lassabban érkeztek meg egymáshoz, mint itthon.

 

– Hogyan fogadták a házassági szándékot az elöljárók?

József: – Az elöljárók túl fiatalnak tartottak a nősüléshez. Emellett még csak elsőéves teológus hallgató voltam. Végül – miután látták, hogy hajthatatlan vagyok, s a debreceni rektorom is engedélyt adott – beleegyeztek.

 

– Akkor jöhetett a lánykérés…

Viktória: – Az első lánykérés már 1997 szeptemberében megtörtént, majd 2000. április 20-án, a születésnapomon ismét feleségül kért Józsi. Néhány hónap múlva, július 22-én pedig összeházasodtunk. Az egyházi esküvőt Szernyén tartottuk meg, a tanítványaim is felköszöntöttek bennünket. A lakodalom már Salánkon volt.

 

– Hol kezdtétek meg a közös életeteket?

Viktória: – Salánkra költöztünk, Józsi nagymamájának lánytestvéréhez, aki egyedül élt. Józsi hétközben Debrecenben volt, hétvégén hazajött hozzánk. Egy év múlva, 2001 augusztusában pedig megszületett az első gyermekünk, Eszter.

 

– Hol hoztad világra a gyermeketeket?

Viktória: – Úgy terveztük, hogy Debrecenben fogok szülni. Ám a szülés négy héttel korábban indult be. Szernyén tartózkodtunk, csak Munkácsig jutottunk el. Mire Józsi lediktálta a nővérnek az adataimat, meg is lett a kislányunk. Mindegyik gyermekünk gyorsan és könnyen jött a világra. Hálás vagyok a Jóistennek ezért.

 

– Hogyan telt a babával az első időszak?

Viktória: – Nem tudtam Esztert szoptatni, belázasodtam, begyulladt a mellem, amellyel aztán bekerültem a nagyszőlősi kórházba. Kivágták a csomót a mellemből, utána még sokáig jártam kezelésre.

További gondot okozott, hogy akkoriban még nem voltak megfelelő tápszerek Kárpátalján, a baba is refluxos volt. Majd Magyarországról hozott Józsi tápszert, de sokat kísérleteztünk, mert Eszter egyiket sem akarta elfogadni.

Józsi: – Nekem már vissza kellett volna mennem a teológiára, de nem hagyhattam a feleségem és a babánkat.

 

– Kinek a segítségére számíthattatok?

Viktória: – A nagymamák és Józsi is mellettem állt.

Józsi: – Minden hétvégén hazajöttem Salánkra. A család mellett ifjúsági órát vezettem a helyieknek. A sok utazás és feladat miatt romlott is az átlagom az iskolában. Éppen ezért a második gyermeket későbbre, a lelkészi szolgálat kezdetére terveztük. Így is történt: 2004-ben Tiszaújlakra helyeztek bennünket, s 2005-ben megszületett Munkácson Rebeka lányunk. Őt követte 2012-ben Teodóra, majd 2016-ban Viktóriával bővült a családunk. A két kisebbik gyermekünk már Fehérgyarmaton jött a világra. Ott lehetőségem volt bent lenni a szülésnél. Nagy élmény volt számomra, hogy elvághattam a köldökzsinórt. Mindenkinek ajánlom, hogy vállalja az apás szülést.

 

– Négy lányotok van. Fiúra vágytatok?

József: – Én igen. Mindig reménykedtem benne, hogy a következő gyermekünk Ádám lesz. Mivel nem így sikerült, a lányaink megígérték, hogy akinek legelőször fia születik, Ádámnak fogja elnevezni.

– Hogyan fogadták a nagyok a kistestvéreket?

Viktória: – A két nagyobb gyermekünk nagyon várta Viktóriát. Teodóra nem nagyon örült a húgának. Rebeka ugyanígy nem várta Teodórát, ám később bevallotta, hogy megszerette a kishúgát. Egyformán szeretik egymást, ám Rebeka Viktóriával jön ki leginkább, míg Eszter Teodórához áll közelebb.

 

– Meséljetek a gyermekeitekről!

Viktória: – Eszter Tiszabökénybe járt óvodába és általános iskolába, illetve Tiszapéterfalván tanult rajzolni és hegedülni.

Korán megmutatkozott a művészi hajlama, ezért elmentünk egy nyílt napra a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolába. Annyira megtetszett neki a gimnázium, hogy oda adta be a felvételijét. Idén érettségizik, de marad még egy évet az iskolában. Utána önkéntesként szeretne tevékenykedni külföldön.

 

– El tudjátok engedni?

József: – Igen. Látom, hogy a mai fiatalok sok esetben az érettségit követően nem tudnak mit kezdeni magukkal. Eszter hadd lásson világot, tanuljon nyelvet, s aztán döntse el, hogy mi akar lenni.

 

– Mi a helyzet Rebekával? Lassan ő is kamaszkorba lép.

József: – Nyolcadikos a Tiszakeresztúri Általános Iskolában. Emellett táncol és énekel a tiszapéterfalvi Napsugár Hagyományőrző Gyermekcsoportban. Kicsi korától érdeklődik a Biblia és a hit iránt. Erős a szociális érzékenysége. Szeretnénk, ha református középiskolában tanulna tovább.

Viktória: – Világi környezetben Rebeka szenvedne. Ő a család bölcse. Korához képest nagyon komoly gondolatai vannak.

 

– Milyen gyermek Teodóra?

Viktória: – Ő egy külön egyéniség. Háromévesen volt egy balesete, egy autó elé szaladt. Utána lelassult a fejlődése. Nehezen indult el a beszélőkészsége, emiatt hetente Debrecenbe hordjuk gyógypedagógushoz, valamint egy beregszászi specialista is foglalkozik vele. Az óvoda is jót tesz neki.

József: – Sokat van velem. Kedden délelőttönként eljön velem Beregszászba a KRISZ-be (Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet – a szerk.), délután pedig lovagolni megyünk Nagyszőlősre a Szelíd Lovas Központba.

– Mivel foglalkoztok most?

Viktória: – Amióta Tiszaújlakon élünk, folyamatosan hitoktatok helyben és Tiszakeresztúrban. Csak egy évet hagytam ki Viktória születése után. Van olyan konfirmandusom, akinek most az elsős gyermekét hitoktatom.

József: – A tiszaújlaki és tiszakeresztúri gyülekezet mellett a KRISZ elnöki feladatát is ellátom. A KRISZ alapító tagja vagyok. 2002-ben jött létre a szervezet, azóta folyamatosan benne dolgozom. Ifivezetőként, a Tesó újság szerkesztőjeként, majd alelnökként és elnökként vettem részt a munkában.

Viktória támogat ebben, ez számomra nagyon fontos.

 

– Mit tartogat számotokra a jövő?

József: – Nem tudjuk, hogy megérkezik-e az a bizonyos fiúgyermek. Szeretnék többet lenni a családommal. A legnagyobb kihívás az lesz számunkra, hogy jól repüljenek ki a családi fészekből a gyermekeink, s ehhez jó döntéseket hozzunk.

Emellett ott akarunk állni a lányaink mögött, akkor is, ha jól választanak, akkor is, ha nem.

Viktória: – Rebeka lányunk egyszer azt mondta, hogy olyan hitoktató akar lenni, mint én; olyan férjet kíván magának, mint az édesapja; s olyan családot szeretne alapítani, mint a sajátja.

– Ennél nagyobb elismerést nem is kaphat egy szülő. Isten áldását kívánom a családotok további életére!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

Read previous post:
2018 perc labdarúgás a közösségért és az egészségért

Ép testben ép lélek – megkezdődött a 2018 perc a közösségért, az egészségért nevű rendezvény a Beregszászi 4. sz. Kossuth...

Close