Nagycsaládok Kárpátalján: a Szatmári család

Amikor felvettem a kapcsolatot a beregszászi járási Zápszonyban élő Szatmári Enikővel és Zsolttal, azzal fogadtak, hogy már régóta várták, hogy ők is bemutathassák a családjukat. Számomra ez egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy büszkék arra, hogy négy gyermeket nevelhetnek, s természetesnek tekintik a nagycsaládos életformát.

A beszélgetésünk során pedig még inkább megerősödött bennem ez az érzés.

Ismerjük meg a Szatmári családot!

 

– Enikő, te vállaltad, hogy bemutatod a családotokat!

– Így van. A férjem, Zsolt zárkózott ember. Kettőnk közül én vagyok a beszédesebb.

 

– Lássuk, mit tudhatunk rólad!

– A szomszédos településen, Mezőkaszonyban nőttem fel. Édesapánk elhagyta a családot, amikor négyéves voltam. Édesanyám egyedül, sok munka és fáradtság árán nevelt fel engem és a nővéremet. A testvérem tíz évvel idősebb nálam, ám rendkívül szoros a kapcsolatunk. Annak ellenére, hogy ő már húsz éve Magyarországon él. Naponta beszélünk egymással telefonon, s hetente egyszer találkozunk. Ő a legjobb barátnőm, a második édesanyám. Az első és a negyedik gyermekünk keresztanyja, azonban mindegyik fiunk keresztanyának szólítja.

 

– Mennyire éreztétek meg, hogy egyedül kellett édesanyátoknak felnevelnie benneteket?

– Nehéz anyagi helyzetben éltünk, szegényes gyermekkorunk volt. Édesanyánk a helyi óvodában volt dadus. A munkáján kívül is nagyon sokat fáradt értünk. A nagymamánk volt az egyetlen segítsége. Ő vezette a háztartást, főzött az egész családra.

 

– Hova jártatok iskolába?

– A helyi középiskola szomszédságában laktunk. Ott szereztem érettségi bizonyítványt.

 

Márk

– Hogyan folytatódott az életed a továbbiakban?

– A mezőkaszonyi Rózsa bisztróban kaptam pultosként munkát. Egy évvel később ott ismertem meg a férjem, Zsoltot. Az első pillanatban megtetszett, s eldöntöttem, hogy ő lesz a férjem. Holott teljesen más a természete, mint az enyém. Ő egy csendes, zárkózott ember, én pedig szókimondó, beszédes típus vagyok.

 

– Hogyan alakult a kapcsolatotok?

– Fél év udvarlás után összeházasodtunk. Igazi falusi sátoros lakodalmat tartottunk. Ennek már tizenhárom éve.

 

– Merre voltatok nászúton?

– Nem tehettük meg, hogy nászútra menjünk. Idén pótoltuk be. A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete (KMNE) révén elutazhattunk az antalóci Bagolyvár üdülőközpontba egy hétvégére. Számunkra ez volt a nászút.

 

– Az esküvőtök után hol telepedtetek le?

– A férjem zápszonyi szülőházába költöztünk. Zsolt szüleivel élünk együtt. Nagyon jó a kapcsolatunk. Ugyan külön konyhát vezetünk anyósommal, de mindig megkínáljuk egymást. Tulajdonképpen főzni is tőle tanultam meg.

Máté és Zsoltika

– Milyen ételeket szeret a családod?

– Nagyon változó az ízlésük. Az egyik fiunk a húsos ételeket szereti, a másik pont azokat nem kedveli. A férjem a magyaros ételeket, a gulyáslevest, a pörköltöt, a nokedlit eszi meg legszívesebben. Emellett rendkívül édesszájúak vagyunk: keksz, sütemény, fagylalt bármikor jöhet.

 

– S ha már szóba kerültek a gyerekek, térjünk is át rájuk. Amikor összeházasodtatok, mekkora családról álmodtatok?

– Nem terveztük meg az utódok számát. Arra biztos nem gondoltunk, hogy négy fiunk lesz.

 

– Kezdjük a legidősebb fiúval!

– Márk 2004-ben jött a világra Beregszászban. Sok fenntartásom volt a beregszászi kórházzal kapcsolatban, ám az anyagi helyzetünk nem engedte meg, hogy Munkácson, Ungváron vagy Magyarországon szüljek.

Túlhordtam Márkot, a 10. hónapban született meg. Csalódnom kellett a kezelőorvosomban, aki cserbenhagyott a szülés során. Márk végül enyhe oxigénhiánnyal született meg, de nem lett maradandó következménye. Egy héttel a szülés előtt már a kórházban voltam, s további hét napot töltöttünk bent Márkkal a szülést követően. Sohasem voltam még ennyi ideig kórházban, alig vártam, hogy végre hazamehessünk. A család hiánya mellett a megfelelő higiéniai körülmények hiánya is megnehezítette a kórházban való tartózkodásomat.

 

Péter

– Hogyan boldogultatok itthon a babával?

– Eljött a nővérem hozzánk, hogy segítsen. Vele fürösztöttük meg először Márkot. Aztán a testvérem közölte, hogy hazamegy. Kétségbeestem, hogy a férjemmel tudunk-e majd megfelelően gondoskodni a fiunkról. Aztán az anyai ösztönnek köszönhetően sikerült minden problémát megoldanunk.

 

– Mikor született meg a második gyermeketek?

– 2006-ban érkezett a családba Máté fiunk. Őt is Beregszászban hoztam a világra. Az ő esetében nem volt annyi komplikáció, mint a bátyjánál. Egyedül Máté nagy, 4550 grammos súlya nehezítette meg a szülést.

 

– Ki volt melletted a szülés alatt?

– A nővérem és a férjem is az ágyam mellett volt a vajúdás alatt. Márknál még nem volt arra lehetőségünk, hogy Zsolt bent legyen a szülőszobán.

Zsoltika

– Tudtátok, hogy a második gyermeketek is fiú lesz?

– Igen. Az ultrahangos vizsgálaton megmondták. Szerettem volna, ha lányom is születik.

 

– Erre minden esélyetek megvolt, amikor harmadjára is állapotos lettél…

– Nagyon megijedtem, amikor megtudtam, hogy ismét babát várok. Attól is tartottam, hogy a család mit szól majd hozzá. Ám feleslegesen féltem, örültek az újabb családtagnak.

 

– Az újabb fiúnak.

– Péter 2010-ben született meg császármetszéssel, ugyanis a köldökzsinór többszörösen rátekeredett a nyakára. Teljesen egészséges baba volt, akinek a súlya 4450 grammot nyomott.

 

– A testvérek hogyan fogadták az öccsüket?

– Örültek Péternek. Mátét kicsit megviselte, hogy kevesebb időt tudtam Péter születése után vele tölteni. Ő ugyanis mindig is anyás természetű volt.

 

– Beszéljünk még a legkisebb gyermeketekről is!

– Zsoltika 2014-ben jött a világra. Végig a várandósság alatt kislányra számítottam, nem is választottam fiúnevet. Amikor megszületett a kisfiunk, a férjem nevét akartam továbbadni neki. Zsolt eleinte tiltakozott ellene, de sikerült meggyőznöm.

– Mesélj a fiúkról!

– Márk 14 éves, komoly gyermek. A helyi általános iskola tanulója, jövőre végez. Autószerelőnek készül, emellett az informatika is érdekli. Magyarországon szeretne továbbtanulni.

 

– Milyen szívvel fogod elengedni?

– Tyúkanyó típus vagyok: azt szeretem, ha a gyermekeim a szoknyám mellett ülnek. Ugyanakkor belátom, hogy ahhoz, hogy elérjék a céljaikat, el kell menniük itthonról.

 

– Ahogy ez Máté esetében is történt…

– Így van. Máté egy évvel ezelőtt jelezte, hogy sportiskolába szeretne menni, ahol futballozni tanulhat. Erre legközelebb Magyarországon, Tarpán van lehetőség. Tudom, hogy milyen fontos, hogy az ember álma teljesüljön. Az enyém nem valósulhatott meg. Az volt a vágyam, hogy ápolónő legyek. Sajnos nem állt módomban, hogy elvégezem az iskolát. A gyermekeimet nem szeretném megfosztani a tanulás esélyétől.

 

– Hogy érzi magát Máté Tarpán?

– Szereti az iskolát. Fárasztó az egész napos tanulás, edzés. Amikor hazajön, csak pihen. Zsoltika alig várja, hogy megérkezzen a bátyja. Péter pedig a példaképének tekinti.

 

– Péter milyen gyermek?

– Talán kicsit nehezebben megy neki a tanulás, mint a bátyjainak. Ebben nagy szerepe lehet annak, hogy az egyik szemére alig lát. Ez csak nemrég derült ki. Korábban semmi jelét nem láttuk annak, hogy gond lenne a szemével. A szemvizsgálatokon sem vették észre. Azóta számos orvost felkerestünk. A szakemberek szerint himlő szövődményeként alakult ki ez a probléma.

Jelenleg Munkácson kezelik, s javulást tapasztalnak nála. Szemüveget is hord. Szorgalmasan viseli, azt szeretné, ha jobb lenne a látása. Időnként ideges attól, hogy nem lát rendesen. A testvéreivel sem egyszerű a kapcsolata. Leginkább Mátéhoz ragaszkodik.

Az utóbbi időben mindenben rá akar hasonlítani. Ő is focista akar lenni, s ugyanolyan ruhákat szeret felvenni, mint a bátyja.

 

– Zsoltikáról is mesélj!

– Zsoltikán látszik, hogy ő a legkisebb. Minden érdekli, örökmozgó. Nem jár óvodába, az egész napot velem tölti. Mindenki kedvence. Péterrel nehezen jön ki, általában ugyanaz a játék kell mindkettőjüknek.

 

– Hogyan fegyelmezitek őket?

– Főállású anyaként egész nap itthon vagyok. Mindent észreveszek, ami nincs a helyén, illetve gyakran rászólok a gyerekekre, ha nem viselkednek rendesen. Már hozzászoktak, hogy „anya mindig veszekszik”. Azonban, ha az édesapjuk felemeli a hangját, rögtön viselkednek. Büntetni azonban nem tudunk. Legrosszabb esetben megvonjuk tőlük a telefon vagy a számítógép használatát.

 

– Említetted, hogy főállású anyuka vagy. A párod mivel foglalkozik?

– Zsolt mindig is Kárpátalján dolgozott. Zápszonyban, Mezőkaszonyban vállal építési munkákat. Az asztalosmunkához is ért. Nem engedtük el külföldre. Négy fiúgyermeke van, akiknek szükségük van az apai példamutatásra. Én megtapasztaltam, hogy milyen rossz apa nélkül felnőni.

– Van lehetőségetek kikapcsolódásra?

– Amióta beléptünk a nagycsaládos egyesületbe, számos kiránduláson vehettünk részt. Jártunk Felvidéken, Magyarországon. Az egyesület jóvoltából 34 évesen jutottam el először a Parlamentbe. Nagyon meghatódtam. A színes programok mellet az is fontos, hogy más nagycsaládosokkal találkozhatunk. Általuk megtapasztalhatjuk, hogy nem szégyen az, ha az embernek három-négy gyermeke van.

 

– Hogyan tovább? Hogy látjátok a családotok jövőjét?

– Féltjük a fiainkat. Közeleg az idő, amikor Márk nagykorú és katonaköteles lesz. Nem akarjuk, hogy háborúba vigyék.

Nem szeretnénk rettegésben leélni az életünket. Emiatt gyakran megfordul a fejünkben, hogy elköltözzünk az anyaországba. Pedig nem szeretnénk elmenni Kárpátaljáról. Szeretünk itt élni.

 

– Minden jót kívánok a családotoknak, itt, Kárpátalján!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma