Nagycsaládok Kárpátalján: a tiszacsomai Popovics család

Öt évvel ezelőtt indította el a Kárpátalja.ma hírportál nagycsaládos rovatát, melyben azóta közel száz kárpátaljai magyar nagycsaládot ismerhettünk meg.

Közülük legtöbben kisgyermekesek, a szülők egyelőre a „kis gyerek, kis gond” időszakot élik meg. Könnyen érheti éppen ezért az a vád őket, hogy még nem tudják, mi vár rájuk, hiszen még ezután következik a neheze: az iskolaválasztás kérdése, a kamaszkor rögös útja, a továbbtanulással járó számos költség, nem beszélve a kiházasítás feladatáról. A „felelősségteljesen” gondolkodók tudják ezt, s „nem vállalják túl magukat”.

Cáfolatként hadd mutassak be egy olyan nagycsaládot, amelyben nyolc gyermek nevelkedett, s valamennyien testileg és lelkileg is egészséges felnőttek lettek, akik megtalálták a helyüket az életben.

Ismerjük meg a Tiszacsomán élő Popovics Andor és Ilona családját!

 

– Ilonka néni! Hány éve házasok Andor bácsival?

– 47 évvel ezelőtt házasodtunk össze. A férjemmel, Andorral mind a ketten tiszacsomai születésűek vagyunk. Andor másfél évig udvarolt nekem, mielőtt elvett. Csak ritkán találkoztunk, mert akkoriban Beregszászban dolgoztam egy varrodában, és bent laktam a városban.

 

– Hol telepedtek le az esküvőt követően?

– Itt, Csomán. Három hónapig anyósomnál laktunk, közben saját ház építésébe kezdtünk. Mindkét oldalról segítettek a szülők bennünket, meg aztán abban a világban könnyebb volt építkezni. Nagy házat akartunk. Volt benne két szoba, egy nagy konyha, veranda, előszoba. Aztán, ahogy sorra születtek a gyerekek, mindig bővítettünk a családi fészken is.

 

– Hány gyermeket terveztek?

– Andorral mind a ketten nagycsaládban nőttünk fel, két-két testvérünk volt. Miután összeházasodtunk, az első évben még nem jött a gyermekáldás, már attól féltem, hogy meddő vagyok. Ezért megfogadtam, hogy ha szülhetek, ahány gyermeket ad a Jóisten, mindet megtartom.

 

– A Jóisten pedig igen bőkezű volt…

– Igen, nyolc gyermekünk született. Az első Zoltán volt 1972-ben. Ő Nagyberegen él, két gyermeke született, s már ő is nagyapa. Amikor Zoltán lakodalma volt, akkor született meg a legkisebb gyermekünk, Ádám. Közte és a legidősebb unokám között csak egy év korkülönbség van.

 

– Akkoriban hová mentek az asszonyok szülni?

– Mind a nyolc gyermekünket Beregszászban hoztam a világra. Hét napig kellett a szülés után bent feküdnöm velük. Amikor hazajöttem, édesanyám és anyóson segített az első időkben. Ritkán a védőnő is megnézett bennünket.

 

– Meséljen a család többi tagjáról is!

– András fiunk 1973-ban született, József 1977-ben. 1981-ben jött a világra Norbert. Öt év múlva érkezett a családba az első lányunk, Babett. Őt két ikerlány, Tünde és Erika követte 1988-ban. A legkisebb, Ádám, 1993-as születésű. Őt nagyon elkényeztettük. Mindent megengedtünk neki, a testvérei sem bántották soha.

 

– Hogyan fogadta a család azt, hogy nyolc gyermeket vállaltak?

– Nem örültek neki, ám én egyedül is elboldogultam a gyermekeimmel. Türelmem is volt hozzájuk. A nagyobbak vigyáztak a kisebbekre, a fiuk odafigyeltek a lányokra. Ahogy nőttek, a házimunkába is besegítettek. A többit – ruhát, cipőt – az Isten mindig kirendelte. A testvérek között is jó kapcsolat alakult ki, nagyon szeretik egymást, és összetartanak. Rólunk is gondoskodnak.

 

– Miből tartották el a családot?

– Andor bácsi traktoristaként dolgozott, én pedig a rendelőben voltam huszonkét éven át takarítónő.

Csak az ikrekkel maradtam otthon három évig, a többieknél hamarabb visszamentem a munkahelyemre. A gyerekek aztán óvodába, iskolába kerültek.

 

– Hogyan alakult az életük?

– Zoltán Magyarországon dolgozik építkezéseken. Ahogy már említettem, ő Nagyberegre nősült, s a menyemmel két gyermekük van. A fiuk tizennyolc éves. A lányuk Borzsovára ment férjhez, már egyéves a dédunokám.

Andrásék itt laknak Csomán, nekik két fiuk van. A nagyobbik, Alex tizennyolc, a kisebbik, Andriska tizenhét éves, ő Karácsfalván tanul a görögkatolikus líceumban. András is Magyarországon keresi a kenyeret.

Józsi még nem nősült meg, a csomai kenyérgyárban van a munkája már tizennégy éve. Norbi velünk lakik, még neki sincs felesége.

Az ikrek ide mentek férjhez a faluba. Tündének három gyermeke van, Erikának kettő. Erika férje is külföldön dolgozik.

Babett Beregardóban lakik a családjával. A férje, Zoltán a Henkel busztársaság vezetője és tulajdonosa. Nekik egy fiuk és egy lányuk van.

Ádám még nőtlen, most Csehországban dolgozik. Nem örülök neki, de nem tarthattam vissza. Úgy látom, hogy az ő korosztályának olyan igényei vannak, amelyeket nem lehet itteni fizetésből kielégíteni. Egymás után mennek a fiatalok, ha az egyik vesz valamit, akkor az a másiknak is kell.

 

– Kikérik a tanácsukat a gyermekeik?

– Általában beszámolnak róla, hogy mi történik velük, mi pedig elmondjuk a véleményünket. Egyedül a párválasztásba nem szóltunk bele. Jól kijövünk a menyekkel és a vőkkel. Ehhez az szükséges, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz. Nem könnyű, hiszen a mai generáció teljesen más életet él, mint amilyen a miénk volt egykor. Nem akarnak jószággal, földdel foglalkozni.

Mi a férjemmel még tartunk teheneket, disznókat, aprójószágot, és is földet művelünk. Norbi segít, ha itthon van. Amikor ő dolgozik, Erika feji meg a teheneket. Ha szükséges, én is odaülök a fejővödör mellé.

 

– Mikor van együtt az egész család?

– A nagy ünnepekkor, karácsonykor, húsvétkor mindig összejövünk. A disznóölés is családi esemény. Mindenki kap kóstolót. Legutóbb virágvasárnap voltak nálunk a gyerekek és az unokák. Inkább ők jönnek el hozzánk, nekik autójuk van, könnyebben tudnak utazni. Az ikerlányaim minden egyes nap ránk néznek. A három nőtlen fiunk még velünk lakik.

 

– Hogy szolgál az egészségük?

– Jól vagyunk. Andor bácsinak több műtétje is volt az elmúlt években, de szépen felépült a betegségekből. Az én egészségem is rendben van. Néha fájdogál a lában, de kinek nem? Az egyik kis unokám azt szokta nekem mondani, hogy öreg vagyok. Erre mindig az a válaszom, hogy nem, mert még táncolni akarok a lakodalmában.

 

– Ilonka néni, a csomai görögkatolikus templomban találkoztunk. Gyakran eljár a szertartásokra?

– Mindig ott vagyok. Régebben a férjem is rendszeresen jött, de most már gyenge a gyalogláshoz, mi pedig messze lakunk a templomtól. Vasárnap fél tízre elkészítem az ebédet, hogy időben elérjek a templomba. A lányaimat is arra tanítottam, hogy a főzés nem lehet kifogás a liturgia elmulasztására. Sajnos csak nekik tudtuk átadni a görögkatolikus hitet, a fiaink nem vallásosak. Az unokák már igen. Andris unokám a Sztojka-líceumban tanul, sokat változott, amióta ott van. Már én is voltam az iskolájában, és nagyon tetszett nekem.

 

– Hogyan telnek a nyugdíjas éveik?

– Este a tyúkokkal fekszünk, már hét-nyolc óra körül az ágyban vagyunk. Reggel korán kelünk, hozzászoktunk. A férjem sokszor már hajnali négykor fent van, én többnyire ötkor ébredek. Elrendezzük az állatokat, segítünk az unokák gondozásában. Szeretnek nálunk lenni. Húsvétra együtt festjük a hímes tojást a hagyma levében.

 

– Húsvétkor együtt lesz a család?

– Igen, mindig nálunk ünnepelünk.

 

– Jön a nyár, vannak már tervei Ilonka néninek?

– A kertet bevetjük, lesz benne kukorica, burgonya, zöldség. A többi földünkben kalászos lesz. A terményekből a gyerekeknek is adunk.

 

– Van kinek adni, hiszen nyolc gyermek, tizenegy unoka és egy dédunoka tarozik a Popovics nagyszülőkhöz. Örül, hogy így adta a Teremető?

– Igen. Azt látom, hogy ahol egy gyermek van, ott sincs több és nincs nagyobb öröm, mint nálunk. Azt szoktam mondani, hogy amíg felnőttek a gyermekeink, mi „küszködtünk” velük, most ők „küszködnek” velünk. Ez az élet sorja.

 

– Isten tartsa meg erőben és egészségben az egész családot!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma