Nagycsaládok Kárpátalján: a Török család 1. rész

Török Dénes a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnöke, feleségével, Orsival és három fiukkal Beregszászban élnek.
Ismerjük meg őket!

– 1998-ban a Munkácsi Római Katolikus Püspökségen találkoztatok először. Milyen út vezetett a megismerkedésetekhez?

Orsi: Egy kis Ungvár melletti faluból, Gálocsról származom, ott éltem gyermekkoromban szüleimmel és lánytestvéremmel. Ott jártam általános iskolába, illetve a szomszédos Sislócon érettségiztem. Amikor befejeztem az iskolát, adódott egy lehetőség, hogy Magyarországon tanuljak tovább. Hosszú dilemma után úgy döntöttem, hogy megpróbálom, angol-magyar szakra felvételiztem, és bekerültem a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe. Ott egy évet tanultam, azalatt felkészülhettem a felvételire az egri Eszterházy Károly Főiskolára. Sikerült a felvételim a magyar-angol szakra, aminek nagyon örültem, mert nagyon tetszett nekem Eger. Ott tanultam négy évet, és 1998-ban szereztem meg a diplomámat.

– Mi történt a főiskolai évek után?

Amikor befejeztem a főiskolát, úgy éreztem, tartozom annyival az itthoniaknak, hogy hazajöjjek. Akkoriban nagyon ínséges idők voltak, miután hazajöttem, fél évig nem volt állásom, hiába mentem iskoláról iskolára, be voltak töltve az angol szakos tanári állások.
Már épp arra gondoltam, hogy visszamegyek Magyarországra, és ott fogok munkát vállalni, nem akartam a szüleim nyakán élni. Ekkor szólt nekem az akkori ungvári plébános, Roska Péter atya, hogy lenne-e kedvem önkéntes munkához a Munkácsi Római Katolikus Püspökségen. Akkor – 1998 novemberében – volt az árvíz, nagyon megnőtt a tennivaló. Először egy hétre mentem el Munkácsra, nagyon tetszett a munka, a munkatársak. Amikor készültem hazamenni, Majnek Antal püspök atya felvetette, hogy maradhatok a püspökség irodáján mint asszisztens. Így ott maradtam, az én feladatom lett a levelezés lebonyolítása, az angol nyelvű fordítás, az ügyintézés, emellett segítettem a Szent Márton Karitászban is. Közben megnyílt a Munkácsi Szent István Katolikus Líceum, ahol angoltanári állást kaptam. Eleinte párhuzamosan dolgoztam a püspökségen és a líceumban, aztán már csak a tanítással foglalkoztam, egészen 2005-ig, Bence születéséig.

– Ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza 1998 őszére, amikor megismerkedtetek Dénessel!

Orsi: Dénes Magyarországról jött Kárpátaljára, szintén az árvízzel kapcsolatos munkával foglalkozott, ő felügyelte a segélyek szétosztását.

– Nézzük meg, milyen utat járt be Dénes a veled való találkozásig!
Dénes, te budapesti vagy, hogyan jutottál el Kárpátaljára?

Dénes: Budapesti születésű vagyok, de Magyarországnak több településén is laktunk. Nagycsaládból származom, heten vagyunk testvérek, édesapám olajmérnök volt, többször áthelyezték a munkája miatt, így laktunk Szegeden, Nagykanizsán, ott jártam általános iskolákba. Aztán Szolnokon is éltünk egy ideig.
A középiskolát Esztergomban végeztem el a ferenceseknél. Érettségi után szociális munkát akartam tanulni, de nem vettek fel, akkor kimaradt két év, s végül Esztergomba mentem a tanítóképzőbe, ott tanító–szociálpedagógusként végeztem 1996-ban.

– Mi következett ezután?

Dénes: Az akkori magyarországi sorkötelesség szerint katonának kellett volna mennem, de azt nem akartam, így a majdnem két éves polgári szolgálatot választottam. S itt kötődik az én történetem Kárpátaljához, mert akkor döntöttem úgy, hogy itt töltöm el a polgári szolgálatos időmet. Jelentkeztem a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványnál, s aztán hosszas utánajárás után megkaptam Magyarországon az engedélyt, hogy a polgári szolgálatot Kárpátalján töltsem le.

– Mikor érkeztél meg Kárpátaljára?

Dénes: 1996 őszén kerültem ki Nagyszőlősre, akkor ott Papp Tihamér ferences atya vezette a missziót.

– Ekkor voltál először Kárpátalján?

Dénes: Nem, már korábban is töltöttem el itt egy-két hetet. Roska Péter atya – akkor még csak kispap volt – hívott meg egy barátommal minket 1994-ben Kárpátaljára, hogy segítsünk a hittantábor levezetésében. Aklihegyen és Benében voltunk akkor. Aztán a következő két évben is visszajöttünk táboroztatni.

– Mi volt az első benyomásod Kárpátaljáról?

Dénes: A kárpátaljai utunk előtt Erdélyben jártunk, tehát már volt egyfajta tapasztalatunk arról, hogy mit jelent határon túli magyarnak lenni. Amire emlékszem, hogy Péter atya elfelejtett kijönni értünk a határra, és már két órája ott ácsorogtunk, amikor eszünkbe jutott, hogy lehet, hogy Kárpátalján – Erdélyhez hasonlóan – másképp mérik az időt. Odamentünk egy helyi emberhez, megkérdeztük tőle, hogy hány óra van. Válaszul ő visszakérdezett, hogy „Miszerintünk vagy Kijev szerint?” Nem értettük, hogy mit akar, megint kértük, hogy mondja meg, hogy itt, Újlakon hány óra van. Ő megint csak feltette az előző kérdést.
Végül szerencsére megérkezett Péter atya.

– 1996 őszén kikerültél Nagyszőlősre a ferences misszióba. Mi volt a feladatod?
Dénes: Karitatív munkát végeztem: ruhát osztottam, ebédet hordtam ki. Egészen 1998 tavaszáig voltam Nagyszőlősön.

– Hogyan maradt meg a Kárpátaljához való kötődésed?

Dénes: A ferences misszió a tevékenysége egy részét a magyarországi tartományfőnökségén keresztül intézte, s kellett valaki, aki átveszi az ügyek intézést. Rám gondoltak, így felvettek a tartományfőnökség munkatársai közé. Mellette a Lelki Elsősegély Telefonszolgálat Szövetségénél is dolgoztam. 1997 őszétől egyetemre is beiratkoztam, az ELTE szociálpolitika szakjára jártam esti tagozaton.

– Aztán 1998-ban jött a kárpátaljai árvíz.

Dénes: Igen, akkor megkeresett a Magyar Karitász, szükségük volt egy kárpátaljai koordinátorra. Kaptam tőlük egy autót, azzal jöttem ki heti rendszerességgel Kárpátaljára. Ekkor kerültem el Munkácsra, és ott ismertem meg Orsit.

– Itt kapcsolódik össze az életutatok.

Orsi: Igen, Dénes hamar udvarolni kezdett nekem, de eleinte visszautasítottam, majd 1999-ben kezdtünk együtt járni. Nem sokkal később eldöntöttük, hogy összeházasodunk, s megtartottuk a kézfogót. Aztán az eljegyzést követő napon – 2000 októberében – elutaztam Amerikába nyolc hónapra. Következő év májusának végén jöttem haza, s gyorsan megszerveztük az esküvőt, amire 2001. augusztus 18-án került sor.

– Mi volt az amerikai utad célja?

Orsi: Eredetileg üzleti angolt mentem ki tanulni, de aztán rájöttem, hogy ez mégsem áll olyan közel az érdeklődési körömhöz. Egy ideig nyelviskolába jártam, aztán egy Cleveland melletti iskolába iratkoztam be, ahol többek között irodalmat, pszichológiát, csoportdinamikát tanultam. Úgy érzem, hasznos volt az ott eltöltött időszak.

– Dénes, te közben mivel foglalkoztál?

Dénes: 1998 őszétől 2000 tavaszáig a Karitász árvíz utáni projektjén dolgoztam, aztán 2000 decemberében én is kiutaztam Amerikába. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi ideig maradok, de 2001 márciusában bekövetkezett egy újabb árvíz Kárpátalján, s hazahívtak.

– Miután Orsi is hazajött, nekiláttatok az esküvő megszervezésének.

Orsi: Igen, a legnagyobb problémát az okozta, hogy Dénes családja Budapesten és annak környékén él, míg az enyém Kárpátalján. Kellett egy olyan hely, amely egyaránt elérhető mindkettőnk rokonságának. Dénes kiválasztotta Kisvárdát, amit én egyáltalán nem ismertem.

nagycsalad.torok.denes
Török Dénes és felesége, Orsolya

Dénes: Egyszer, amikor jöttem Kárpátaljára, útközben megálltam Kisvárdán, hogy részt vegyek a vasárnapi misén, bementem a kisvárdai római katolikus templomba, s nagyon megtetszett a templom és a körülötte lévő park is. Akkoriban már tervezgettük az esküvőt, s azt gondoltam, hogy ez a hely megfelelne. A magyarországi rokonoknak ugyan sokat kellett utazniuk, de nem kellett várakozniuk a határnál, míg Orsi rokonainak, ha már átjöttek a határon, nem kellett messzire menniük. Akkoriban nehézkesebb volt a határátlépés, de legalább nem volt vízumkényszer.

– Hányan voltak az esküvőn?

Orsi: 120-an jöttek el, egy kisvárdai étteremben volt a lakodalom, s jó volt azokkal találkozni, akik fontosak nekünk. Ott voltak Dénes osztálytársai, az osztályfőnöke, Majnek Antal atya. Igazán meghitt, családias hangulat volt. Másnap hajnali négyig mulattunk.

– Esküvő után megkezdtétek közös életeteket. Mikor döntöttétek el, hogy hol fogtok élni?

Orsi: Ez folyamatosan beszédtéma volt köztünk. Én szerettem volna, ha Kárpátalján élünk, Dénesnek is volt itt dolga, így aztán úgy döntöttünk, hogy Kárpátalján maradunk. Nem mondom, hogy sohasem vetődött fel bennünk a Magyarországra költözés, de ez inkább a nehezebb élethelyzetekben volt így, ám konkrét lépéseket nem tettünk ez irányba.

– Hol laktatok?

Orsi: A házasságunk első négy évében Munkácson laktunk, albérletben. Szerettünk volna ott letelepedni, de nem találtunk olyan házat, amilyet elképzeltünk. Aztán 2005-ben, Bence születése előtt átköltöztünk Beregszászba.

Marosi Anita
Kárpátalja.ma

(Folytatjuk)