Nagycsaládok Kárpátalján: a Verbócki család
Létezik egy hely Kárpátalján, ahol nem az a fontos, hogy honnan jöttél, egyedül az számít, hogy hová tartasz.
Egy hely, ahol a szívek megnyílnak, ahol a fáradt lelkek megpihennek, s ahol a gyermeki tisztaság kézzel fogható.
Az ungvári járási Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban, három nevelőcsaládban, több mint húsz gyermekre virrad reményekkel, szeretettel, tervekkel teli nap immár több mint tíz éve.
A gyermekotthon lakói közül most ismerjük meg a Verbócki családot, Beátát, Ferencet és tizenegy gyermeküket!
– Beáta és Ferenc, mutatkozzatok be!
Beáta: Az Ungvári járásban, Palágykomorócon születtem. Édesanyám óvónőként dolgozott, édesapám hűtőgépszerelő volt. Egy öcsém van. A helyi általános iskola elvégzése után a munkácsi tanítóképzőben tanultam tovább, 1990-ben szereztem diplomát, s rögtön munkába is álltam a szülőfalum iskolájában.
Ferenc: Én is az Ungvári járásból származom, a Palágykomoróctól tíz kilométerre fekvő Ráton nőttünk fel a hét évvel idősebb nővéremmel. Tizenhárom éves voltam, amikor ő férjhez ment, s elköltözött egy közeli faluba.
– Ti hol ismerkedtetek meg egymással?
Beáta: Palágykomorócon találkoztunk egy bálban. Udvarolni kezdett, s másfél év után összeházasodtunk.
– Hol telepedtetek le?
Beáta: Feri szülei akkor már idősek voltak, ezért úgy döntöttünk, hogy hozzájuk költözünk. Korábban nem voltam Ráton, nem ismertem a települést. Kezdetben nehéz volt, nagyon vágytam haza. Éppen ezért gyakran meglátogattuk a szüleimet. Egy év múlva megszületett az első gyermekünk, Denissza. Vele egy rövid időt Palágykomorócon töltöttünk. Akkor még élt a nagymamám, így négy generáció lakott egy fedél alatt. Később hazatértünk Rátra. Azóta ott élünk, s mára megszoktam a települést.
– Mivel foglalkoztatok a házasságotok első éveiben?
Beáta: Amikor a lányunk kétéves lett, a Ráti Általános Iskolában helyezkedtem el tanítóként, s a mai napig ott dolgozom.
Ferenc: Géplakatos szakmám van. A ’90-es évek elején még működtek a gyárak Ungváron, az egyikben vállaltam géplakatosi munkát. A rendszerváltás után megszűntek ezek az üzemek, s előbb autószerelőként dolgoztam, majd kénytelen voltam Magyarországon állást keresni.
– Mennyi időt töltöttél az anyaországban?
Ferenc: Többnyire harminc napot voltam távol a családtól, majd néhány hétig itthon tartózkodtam. Nehéz éveket éltünk át akkoriban.
Beáta: Számomra sem volt egyszerű, hiszen akkor még alig illeszkedtem be az új családomba. Emellett össze kellett egyeztetnem a gyermeknevelést, a tanítást és a házimunkát. Akkoriban a pedagógusok bére is gyakran elmaradt, illetve előfordult, hogy élelmiszerben kaptuk meg a fizetésünket.
Ferenc: 2008-ig tartott ez az időszak.
– Ezalatt a család is bővült…
Beáta: 1997-ben jött a világra Ervin fiunk.
– Hogyan jutottatok el oda, hogy a meglévő két gyermeketek mellé állami gondozott gyermekeket vesztek magatokhoz?
Beáta: Gyakorló római katolikus vallásúként sokat tevékenykedtem a ráti egyházközségben: hitoktattam, valamint részt vettem a helyi karitász munkájában. Időközben megnyílt a gyermekotthon, amelyet a Ráti Szent Mihály Plébánia, illetve a Munkácsi Szent Márton Egyházmegyei Karitász alapított meg. Az általuk megvásárolt telken három házat építettek fel (azóta már a negyedik is elkészült). Az egyikbe a Lelekács család (róluk már írtunk a nagycsaládos rovatunkban, az interjú itt (link lesz) olvasható – a szerk.) költözött be, a másikba a Juhász család. A harmadik ház még befejezés alatt állt. A plébánosunk, Molnár Miklós atya, valamint a gyermekotthon vezetői, Bíró Árpád és Mária is biztatott bennünket, hogy vállaljuk el a nevelőszülői hivatást.
– Nem lehetett egyszerű egy ekkora felelősséggel járó döntést meghozni.
Beáta: Ez nem egy pillanatnyi elhatározás volt. Egy évet gondolkodtunk a felkérésen. Az aggasztott bennünket, hogy képesek leszünk-e összehangolni a munkát, a gyermeknevelést és a családi kötelezettségeket. Feri édesapja akkor már nem élt, a 75 éves édesanyja akkor már idős volt, neki is bele kellett egyeznie abba, hogy magára marad a családi házban. A lányunk már egyetemre járt, a fiunk épp a kamaszkort élte meg. Az állami gondozott gyermekektől nem féltünk. A sorstársaikat már ismertük, hiszen az iskolában találkoztam velük, többüket tanítottam is. Aztán úgy alakult, hogy az egyik fiúnak mi lettünk a keresztszülei. Ő gyakran tartózkodott nálunk, jó barátság alakult ki a fiunkkal köztük. Talán így kezdődött az a folyamat, amelynek az lett az eredménye, hogy elindultunk a nevelőszülőknek tartott képzésen, s megváltozott az életünk.
– Hány fősre bővült a család?
Beáta: A két saját gyermekünk mellé kilenc nevelt gyermek érkezett a családba. Időközben többen már nagykorúak lettek, ám továbbra is velünk élnek.
– Mi alapján kerültek hozzátok a gyerekek?
Beáta: Mindenképpen pozitívumként mondható el, hogy Ukrajnában is odafigyelnek arra, hogy az állami gondozásba kerülő testvéreket ne válasszák el egymástól. Ennek köszönhetően hozzánk egy ötfős és egy háromfős testvérpár jött, valamint egy fiúcska, akinek a testvérei már felnőttek. Először négy lány érkezett meg. Amikor ők már adaptálódtak, újabb gyermekeket vettünk magunkhoz.
Ferenc: A kilenc gyermek egy év lefolyása alatt került a gyermekotthonba.
– Hogyan történt az a bizonyos adaptáció?
Beáta: Teljesen másképpen megy ilyenkor az összeszokás, mint amikor újszülött érkezik a családba. A gyermekek már magukkal hozták a szokásaikat, az emlékeiket, az elszenvedett traumákat.
– Meséljetek a gyermekekről!
Beáta: Ahogy már említettük, először négy testvérlány érkezett a családba. A legidősebb akkor tizenhárom esztendős volt, a többiek kilenc-, nyolc- és hétévesek voltak. A legkisebb, Oxána még nem járt iskolába, a nagyobbak azonban Ráton folytatták a tanulmányaikat. Félénk, csendes gyermekek voltak, sok időbe telt, hogy kibontakozzanak. Az is nehezítette a kommunikációt, hogy eleinte csak ukránul tudtak beszélni, nálunk tanulták meg a magyar nyelvet. A kisebbek könnyebben feloldódtak. Oxána hívott először mámkának. A nővéreinek már nehezebben ment, hogy anyának nevezzenek, vagy Beáta néni voltam nekik, vagy elkerülték a megszólításomat. Miután megtanultak magyarul, lassan elkezdtek anyukának és apukának hívni bennünket.
– Hogyan fogadták a vér szerinti gyermekeitek az új családtagokat?
Ferenc: Úgy vágtunk bele a nevelőszülői feladatba, hogy előtte kikértük a gyermekeink véleményét és hozzájárulását is. Ők beleegyeztek abba, hogy átköltözzünk a gyermekotthonba, s gyermekek nevelésével foglalkozzunk. Ervin fiunk csak azért volt csalódott, mert fiúkat várt, s ahelyett első lépésben négy lány érkezett. Aztán összebarátkozott velük. Két hónap múlva pedig jött a kilencéves, focirajongó Szlávik, s minden a helyére került.
– Kik voltak a következő családtagok?
Beáta: Májusban Hajnival és Ivánnal bővült a gyermekotthon. Már tanév vége volt, ezért csak szeptembertől írattuk be őket az iskolába. Azt is megtudtuk, hogy van egy kétéves húguk, Tímea, aki súlyos égési sérülésekkel kórházban fekszik. Júniusban hozhattuk haza őt, ám teljes embert igényelt a gondozása. Legyengült, járni sem tudott. Amikor egy este váratlanul elindult, mindenki egyszerre tapsolt örömében.
– Nekem úgy tűnik, hogy minden elszenvedett rossz ellenére ő az, aki állandóan mosolyog, aki igazi napsugár a családotokban.
Ferenc: Az első mosolyt nehéz volt elérni. Az égési sérülés visszavetette a fejlődését. Sok szeretetet igényelt, ám amint megkapta azt, nagyon szépen behozta a lemaradásokat.
Beáta: Még így is maradtak nyomai annak a traumának, amelyen átesett. Tagadhatatlan, hogy Timike a család kedvence, a testvérei elhalmozzák ajándékokkal.
– Ki érkezett utoljára hozzátok?
Beáta: A négy első lányunknak volt még egy öccse, Misi. Ő is hozzánk került. Róla azt kell tudni, hogy hatéves koráig a nagymamája nevelte, ám ő egyre inkább érezte, hogy már fogytán az ereje a gyermekneveléshez. Ezért úgy döntött, hogy az államra bízza Misi gondozását. Így került a gyermekotthonba a kisfiú.
– A nővérei emlékeztek rá?
Beáta: Amíg a lányok a beregszentmiklósi intézetben éltek, kétszer is meglátogatta őket a nagymama Misivel. Később nem találkoztak. Emiatt aztán nehezen alakult ki a testvéri kötelék a lányok és az öccsük között. Ma már mind a négy lány neveli a kisfiút.
– Testvéri kötelékről beszéltél. Mennyire tekinti ez a tizenegy gyermek testvérnek egymást?
Beáta: Tudják, hogy ki a vér szerinti testvérük, de nem feltétlenül ez számít. A rokonságtól függetlenül alakult ki egy-egy gyermek között szorosabb kapcsolat.
Ferenc: Az a fontos, hogy megtapasztalják, mit jelent családban élni. Ez segítség lesz majd számukra, ha felnőnek.
– Mi lesz később, ha elérik ezt a bizonyos felnőtt kort?
Beáta: Míg tanulnak, nálunk lesznek. Arra törekszünk, hogy önállóságra neveljük őket. Munkahelyet, megélhetést kell keresniük. Ahogy az bármelyik családban történik. Amíg kialakul a saját életük, nálunk maradhatnak.
– Mennyire sikerült begyógyítani azokat a lelki sebeket, amelyeket elszenvedtek életük első éveiben?
Beáta: A kisebbeknél könnyebb volt, ők úgy érzik magukat nálunk, mintha oda születtek volna. A legnagyobb nevelt gyermekünknek sokkal nehezebb, hiszen ő koránál fogva nem felejtette el azt a sok-sok rosszat, amit átélt.
– Hogyan teljesítenek az iskolában a gyermekek?
Beáta: Tanulmányi szempontból változó a teljesítményük, ahogy az egy átlagos családban is lenni szokott. Lesz olyan, aki az esze után érvényesül majd, s olyan is, aki a keze munkájából fog megélni.
– Vallásos család vagytok. A gyerekeknek is sikerült az Istenbe vetett hitet átadni?
Beáta: Igen. Elfogadták, hogy templomba járunk, imádkozunk. Amikor hozzánk kerültek, nem kellett őket megkeresztelni, mert a nagyobb gyermekek által tudtuk, hogy mindenkit megkereszteltek csecsemőkorban. Amikor eljött az ideje beírattuk őket hittanórára. Szeretnek templomba járni, a fiúk szívesen ministrálnak a szent misén, a lányok pedig felolvasást vállalnak.
– Eddig a múltról és a jelenről beszélgettünk. Mi lesz a jövőben?
Beáta: Közös elhatározásunk a férjemmel, hogy miután mind a tizenegy gyermeket útjukra bocsátottuk, akkor visszaköltözünk a családi házunkba. Az álmunk, hogy majd visszajárnak hozzánk a gyermekeikkel.
Ferenc: Timike csak kilencéves. Még hosszú út áll előttünk.
– Isten áldását kívánom ehhez az úthoz mindannyiótoknak!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma