Nagycsaládok Kárpátalján: az Ilosvay család

„Egy gyerek nem gyerek, két gyerek egy gyerek…”

Bizonyára sokan ismerik ezt a mondást, melyet régebben általában azoknak címeztek, akik megelégedtek egy gyermek vállalásával. Manapság pedig már az a természetes, hogy a gyerekek többsége egykeként nő fel. A környezet még „megbocsátja”, ha a szülők a második gyermeket is vállalják, de egy harmadik csemete születése már skandalum. Ha pedig valamely „csodabogár”család még ennél is több gyermeket nevel, az már kifejezetten furcsának, bizarrnak tűnik a társadalom szemében. Ilyenkor kerülnek elő a „biztos a gyerekpénzért vállalták”, „az ő anyagi hátterükkel könnyű”, vagy a nem túl kedves „elment az eszük” kezdetű frázisok.
Az pedig végképp érthetetlen az így gondolkodók szemében, hogy miért lesz valaki főállású nevelőszülő, vállalva ezáltal olyan gyermekek gondozását, akikről már mindenki lemondott.
Éppen ezért ezúttal egy olyan családot szeretnék bemutatni, amelyben a három vér szerinti gyermek mellett nyolc nevelt gyermek is él. Ilosvay Attila és felesége, Marika 16 évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy magukhoz vesznek egy olyan gyermeket, akiről lemondtak a szülei. Idővel újabb gyermekek érkeztek hozzájuk, akik lehetőséget kaptak arra, hogy szeretetben, biztonságban, és ami a legfontosabb: családban nőjenek fel.
Az Ilosvay család nem éppen hétköznapi életéről az édesanyával, Marikával beszélgettem.

– Mesélj a családi hátteredről és a három saját gyermeketekről!

– Beregdédában születtem és nőttem fel. Nem származom nagycsaládból, ketten voltunk testvérek. De a nagymamámnak nyolc gyermeke és rengeteg unokája volt. Sok időt töltöttem nála, s nagy hatással volt rám az, ahogyan ő az unokáit szerette. Már akkor elhatároztam, hogy nekem sok gyermekem lesz. Hála Istennek olyan férjet találtam Attila személyben, aki támogatott ebben, pedig neki is csak egy testvére volt. Attila beregszászi születésű, s amikor 1990-ben összeházasodtunk, a városban telepedtünk le. A következő évben meg is született az első gyermekünk, Attila. Őt követte Heni lányunk 1994-ben, majd Dani 1996-ban.
Ma már mindhárom egyetemista Budapesten. Nagy öröm számunkra azt látni, hogy milyen szeretettel vannak egymás iránt, hogyan gondoskodnak a másikról. Ugyanabban a kollégiumban laknak, így sokat találkoznak, s meg tudják beszélni ügyes-bajos dolgaikat.

– Ti mégsem vagytok egyedül Attilával, hiszen nyolc gyermek maradt veletek beregszászi otthonotokban. Ők hogyan kerültek hozzátok?

– Amikor a gyermekeink megszülettek, nagyon boldoggá tett a róluk való gondoskodás, de valami többet is szerettem volna. Egész életemben gyermekekkel akartam foglalkozni, méghozzá olyanokkal, akik már senkinek sem kellenek, akik testileg és lelkileg is sérültek. A férjem is mellettem állt az elhatározásomban.

– Hogyan sikerült megvalósítani az elképzeléseteket?

– Kárpátalján a ’90-es években még nem működött nevelőszülői hálózat. 1996-ban egy holland református lelkésznő érkezett Kárpátaljára azzal a céllal, hogy intézetben nevelt gyerekeknek keressen nevelőszülőket. Végül 36 család – köztük mi is – jelentkezett erre a feladatra. Az első gyermek, akiről gondoskodni kellett volna, egy roma származású, nyitott gerinccel született kisfiú volt, akire műtét várt. Az volt a cél, hogy még az operáció előtt egy biztonságos közegbe, családhoz kerüljön a gyermek. Több család, amikor tudomást szerzett a gyermek származásáról és betegségéről, megijedt és visszalépett. Végül bennünket választottak, s így került hozzánk 1997-ben a kisfiú, István. Addigra már elvégezték rajta a műtétet Ungváron, de sajnos nem a legjobb eredményekkel.

– Onnantól kezdve négy gyermekről kellett gondoskodnotok. Hogyan oldottátok meg ennek az anyagi és a működési feltételeit?

– Valahogy akkoriban olyan könnyen ment minden: biztosítottak számunkra egy házat, s a férjemmel mindketten főállású nevelőszülők lettünk, állami fizetéssel. Nem volt problémánk a szükséges iratok és engedélyek beszerzésével sem. Idővel újabb gyermekeket vettünk magunkhoz. Ma már hihetetlennek tűnik, de bevezettek bennünket egy terembe, s azt mondták, hogy válasszunk a gyerekek közül. Igyekeztünk olyan gyermeket hazavinni, aki a leginkább sérült, aki a legtöbb törődést igényli. Így került hozzánk Viki, Fruzsi, Márk, Matyi, Fanni és Márton. Volt köztük autista, epilepsziás, roma, s valamennyiről elmondhattuk, hogy lelkileg megtört,

boldogtalan gyermekek voltak. A saját gyermekeinket is beleszámítva tíz gyermek élt a házban.

– Most azonban nem tíz, hanem 11 gyermeketek van…

– Az ukrán törvények szerint maximum tíz gyermekről – beleszámítva a saját gyermekeket is – gondoskodhatnak a nevelőszülők. Több nevelt gyermeket nem lehetett vállalnunk. Mi viszont szerettünk volna még egy gyermeket hazavinni az intézetből, de erre sehogy sem adtak engedélyt. Azt viszont nem tilthatták meg, hogy ne legyen még egy saját gyermekünk. Ezért Levente fiúnkat nem nevelt gyermekként vittük haza, hanem örökbe fogadtuk. Így került ő 13. családtagként hozzánk 2007-ben.

– Adja magát a kérdés, hogy mit szólt ehhez a család és a baráti kör?

– Sokan néztek ránk furcsán. A barátaink egy ideig tartották a távolságot velünk szemben. Nem igazán tudtak mit kezdeni velünk és a sérült gyermekekkel. De bennünket ez nem érdekelt, ott voltunk mi egymásnak. Idővel a barátok is visszatértek hozzánk.

–Hogyan fogadták az új családtagokat a vér szerinti gyermekeitek?

– Nagyon örültek az újonnan érkezett gyerekeknek, úgy tekintettek rájuk, mintha saját testvéreik lennének. Különösen Heni lányunk volt boldog. Kicsi volt még, s egy pisilős babát kért karácsonyra. Pont akkor vittük haza a csecsemő Matyit, s Heni egy igazi babát kapott ajándékba, akivel sokat is foglalkozott. Az is egy pozitív visszajelzés számunkra, hogy a gyerekeink is nagycsaládot szeretnének majd.

– Mit kell tudni a nevelt gyermekeitekről?

– A hozzánk került gyermekek anyának és apának szólítanak bennünket, de tudják, hogy nem mi vagyunk a vér szerinti szüleik. Ezt sohasem titkoltuk előlük, mi ismerjük a szüleiket, s a gyerekek is felkereshetik őket. Főleg karácsony előtt szokott felmerülni ez a kérdés.
A nevelőszülők a gyermekekről 18 éves korukig gondoskodnak. Utána a nagykorúvá vált fiatalok kikerülnek a családból, s megszűnik az utánuk járó állami támogatás is. Ha felsőfokú intézményben tanul a gyermek, akkor még három évig jár az állami finanszírozás. István januárban töltötte be a 18. életévét, de ő a

betegsége miatt nem tudott tanulni. Egyébként is úgy gondolom, hogy 18 évesen még nem készek az önálló életre a fiatalok, a szülők feladata, hogy támogassák őket a diploma megszerzésében, illetve hogy biztonságos hátteret adjanak a gyerekeknek. Arra biztatjuk a gyerekeket – azokat, akiknek megvan a megfelelő szellemi képessége –, hogy tanuljanak tovább, szerezzenek szakmát, hogy meg tudják majd állni a helyüket az életben.

– Hogyan telnek a hétköznapok?

– A három nagy gyermekünk már nincs itthon. Attila építőmérnöknek, Heni pszichológusnak, Dani sportszervezőnek tanul. Márk a Nagyberegi Református Líceum, Viki, Fanni és Matyi a Beregszászi 3.sz. Iskola tanulója. A többiek itthon tanulnak. Jár hozzájuk tanító, illetve mi foglalkozunk velük egy személyre szabott tanmenet szerint. Saját bőrünkön érezzük a fejlesztőpedagógusok és gyógypedagógusok hiányát Kárpátalján.
Az én feladatom a háztartás vezetése. Emellett hobbim a tortasütés. Sokat sütök, ugyanis megrendelésre is dolgozom. Attila a család ezermestere. Ha kell, tapétázik vagy padlót, csempét rak le. A családban én vagyok a fegyelmező, ő az engedő. Hihetetlenül tudja szeretni a gyerekeket, bármit megtesz az érdekükben.

– Milyen ünnepeket tartotok meg?

–Számunkra mindennap ünnep, hiszen együtt vagyunk, egészségesek vagyunk. Persze vannak családi ünnepek is. A születésnapokat mindenkinél megtartjuk, ilyenkor arra törekszünk, hogy valamilyen meglepetést szerezzünk az ünnepeltnek. Volt már éjszakai baráti összejövetel, filmkészítés a régi fényképekből. A karácsony és a húsvét is fontos a család számára. Októberben, amikor az egyetemisták is itthon vannak, kihúzzuk egymás nevét, s karácsonyi ajándékokat készítünk a másiknak. Nem a nagy, megvásárolt ajándék az érték számunkra. A Szenteste kötelező családi ünnep, amelyen mindenkinek ott kell lennie. Ez egyre nehezebb, hiszen a gyerekek lassan felnőnek és elkerülnek itthonról. Három éve kezdtük el, hogy évről évre közös családi fotót készítünk, amelyen mindenki rajta van.

– A legnagyobb elhivatottság mellett sem lehet egyszerű egy ekkora családról gondoskodni.

– Mindig is éreztük a Jóisten gondviselését. Nélküle nem lenne energiánk a mindennapokhoz. Úgy érzem, hogy a házunk minden szegletében ott van az Isten. Nem érzékeljük a nehézségeket. Vannak fáradt, nehéz pillanatok, de elég egy ölelés, egy beszélgetés, s máris regenerálódtunk. Nekünk nem kell elutaznunk itthonról, hogy kipihenjük magunkat, mi egymásból töltekezünk.

– Az Ilosvay családot megismerve mi is feltöltődhetünk, hiszen a szeretet, a boldogság, a biztonság érzését tapasztalhatjuk meg náluk.

Marosi Anita
Kárpátalja.ma