Kezdőlap » Sorozatok » Nagycsaládosok Kárpátalján » Nagycsaládok Kárpátalján: Kovács Gyula és Éva családja

Nagycsaládok Kárpátalján: Kovács Gyula és Éva családja

Jó néhány papcsaládot ismerek. Kapásból öt olyan sztereotípiát tudok mondani, amelyekkel rendszeresen szemben találják magukat. A kedvencem a példamutató, már-már egy szentnek is a javára váló viselkedés elvárása. Aztán ott „az én házam a te házad” effektus, amikor mindenki szabadon közlekedhet a parókián, hiszen örüljön a papcsalád, hogy ingyen lakhat egy akkora házban. S akkor még nem beszéltünk azon képességekről, amelyekkel felruházzák a lelkészt, aki a szónokok szónoka, egyszerre haladó és konzervatív, s akiben egy könyvelő, egy mérnök és egy építész veszett el. A lelkészfeleség pedig a háziasszonyok gyöngyszeme, a hitoktatók példaképe és a kántorok remeke, miközben a minimum három gyermek vállalása után is olyan csinos, mint egy bakfis.

Azért ha félretesszük ezeket a saját tapasztalatomon is alapuló most talán ironikusan megfogalmazott , azonban időnként tényleg meglévő előítéleteket, nem is olyan vészes a helyzet.

Legalábbis a Haranglábon élő Kovács Gyula lelkipásztor és felesége, Éva családjánál ezt láthattam. A fiatal, háromgyermekes házaspár jól veszi az akadályokat. Szépen helyt állnak a rájuk bízott gyülekezetekben, miközben a családi harmóniát is biztosítani tudják. Érdemes megismerni őket, és erőt meríteni a példájukból!

 

Honnan származtok?

Éva: − A Nagyszőlősi járásban, Forgolányban nőttem fel a nővéremmel együtt egy vegyes vallású családban. Édesapám református, a karácsfalvi származású édesanyám görögkatolikus. Amikor a szüleim összeházasodtak, még nem volt görögkatolikus templom a faluban, így a család a protestáns hitet követte.

Forgolányban jártam általános iskolába. Mivel helyben nem volt középiskola, a kilencedik osztály befejezése után a Péterfalvi Református Líceumba kerültem. Nagy segítséget jelentett, hogy az iskola kollégiumot is biztosított számunkra. Emellett kaptunk néhány év haladékot, hogy eldöntsük, milyen irányban folytassuk tovább az életünket.

Gyula: − Csongoron születtem, egy bátyám van. Parasztcsaládban nőttünk fel. A helyi általános iskola tanulója voltam, majd a Péterfalvi Református Líceumban tanultam tovább. A középiskola befejezése után a Debreceni Református Hittudományi Egyetem teológus szakára adtam be a jelentkezésemet. A bátyám, Zoltán korábban szintén a lelkipásztori pálya mellett döntött. Ő most Hajdúhadházon szolgál.

 

Honnan kaptatok indíttatást a lelkészi pályához?

Gyula: − Gyermekkorunkban édesanyánk részesített bennünket keresztyén nevelésben, ő biztosította a templomba járásunkat. Aztán a református líceumokban – a bátyám Nagyberegen tanult − elmélyült a hitünk, míg végül eljutottunk oda, hogy a bátyámmal mindketten a lelkészi hivatást válasszuk.

 

Térjünk vissza a líceumi évekre, hiszen ott ismerkedtetek meg Évával.

Éva: − Gyula egy évvel felettem járt. A kapcsolatunk lassanként alakult ki. Mire ő leérettségizett, mi már egy pár voltunk. Egy év úgy telt el, hogy én még Péterfalván tanultam, Gyula pedig már Debrecenben volt.

 

Egyértelmű volt, hogy te is a cívisvárosban tanulsz tovább?

Éva: − Nem. Az Ungvári Nemzeti Egyetem angol szakára készültem, azonban az azzal járó anyagi terhek miatt lemondtam erről a szándékomról. Felvetődött, hogy Tivadarfalván újra elkezdődik a misszionárius-képzés. Arra is szívesen jelentkeztem volna, ám kiderült, hogy mégsem indítják el. Ekkor Gyula azt ajánlotta, hogy próbáljam meg az ötéves vallástanár szakot, amelyet akkor hirdetett meg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem. A rendes felvételi akkorra már lezajlott, de a pótfelvételit még megkísérelhettem. Gyulával ketten utaztunk el a vizsgára, amelyet sikerrel teljesítettem, s felvételt nyertem az egyetemre. Valahogy mindenben ott volt Isten gondviselése: az útlevél és a vízum elkészíttetésében, a szállás megoldásában.

kovacs_csalad_02

Hogyan fogadta a családod, hogy egy másik országba mégy tanulni?

Éva: − Természetesen aggódtak értem. Végül az nyugtatta meg őket, hogy a nővéremék − akik akkor épp Debrecenben dolgoztak − megígérték, hogy mindenben támogatnak. Az egyetem melletti épületben biztosítottak a hallgatók számára kollégiumot, így Gyulával nagyon közel lehettünk egymáshoz.

 

Hogyan teltek az egyetemista évek?

Éva: − A tanulás mellett megpróbáltuk önerőből fenntartani magunkat. Az első évben nem részesülhettem ösztöndíjban, mert pótfelvételivel jutottam be az intézménybe. Ugyanakkor a kárpátaljaiak kaptak némi anyagi támogatást, ami nagyon sokat segített. Másodéves koromtól kezdve diákmunkát is vállaltam. Közben Gyulával a jövőnket terveztük. Tudtuk, hogy a tanulmányaink végéhez közeledve össze fogunk házasodni. Éppen ezért arra törekedtem, hogy a nehezebb tantárgyakat az első három évben vegyem fel, s az utolsó két év könnyebb legyen. Ötödéves voltam, amikor 2007-ben házasságot kötöttünk.

 

Addigra Gyula is befejezte a tanulmányait?

Éva: − A férjemnek az öt év tanulmány mellett egy segédlelkészi évet is teljesítenie kellett, így egyszerre végeztünk, s együtt jöhettünk haza Kárpátaljára.

 

Egyértelmű volt, hogy hazatértek a szülőföldetekre?

Éva: − Noha nagyon szerettem a debreceni életet, nyilvánvaló volt, hogy itthon alapítunk családot, és az itteni közösséget fogjuk szolgálni. 2008-ban hazajöttünk, s már a segédlelkészi évet is Haranglábon töltöttük el Szántó János lelkipásztor felügyelete alatt. Másfél éven át Beregsom egyházközsége is hozzánk tartozott. Egy év múlva felszentelték Gyulát, s még további három éven át beosztott lelkészként szolgált, majd vezető lelkész lett. Később Harangláb mellett megkapta a nagybégányi gyülekezetet is.

 kovacs_csalad_03

Mikor költöztetek be a haranglábi parókiára?

Éva: − Már a segédlelkészi év alatt is a parókián laktunk. Szántó atya a szomszéd településen, Bátyúban élt. A paplak két éven át üresen állt, s a gyülekezet arra kérte a püspök urat, hogy helyezzen Haranglábra egy papcsaládot.

 

Haranglábon korábban is lakott lelkészcsalád?

Gyula: − Szántó tiszteletes nyolc éven át itt élt a családjával.

Éva: − Az ő gyermekeik azonban már nagyobbacskák voltak. Mi vagyunk az első papcsalád, akinek a gyerekeit a helyi templomban keresztelték meg.

 

− Fiatalon, szárnyaitokat bontogatva érkeztetek meg Haranglábra. Honnan merítettetek példát, hogy egy papcsaládnak hogyan kell kinéznie, viselkednie?

Éva: − Forgolányban nem volt helyben lakó lelkész, azonban Tiszapéterfalván Seres János tiszteletes és a felesége életén keresztül bepillantást nyerhettünk a lelkészcsaládok életébe. Ezenkívül sokat meglátogattuk Gyula testvérét, aki Hajdúhadház előtt Hajdúszoboszlón szolgált. Zoltánnak a felesége és az ő szülei is lelkipásztorok. Ők megosztották velünk a tapasztalataikat.

 

Hogyan telt az első időszak Haranglábon?

Éva: − Nagyon sok baklövésünk volt, de tanultunk a hibáinkból. Félretettük a személyes sérelmeket, s hívő ember módjára igyekeztünk hozzáállni a hivatásunkhoz. Minden problémát fejlődési lehetőségként fogunk fel. Gyula sokszor kikérte a véleményemet.

 

A hivatásotok fejlődése mellett a család is gyarapodott

Gyula: − Már úgy érkeztünk Haranglábra, hogy útban volt az első gyermekünk, Dóra.

Éva: − Aki 2009-ben májusában jött a világra. Két év múlva, 2011 májusában Ádám fiunkkal bővült a család, idén nyáron pedig Áron születésével váltunk nagycsaláddá.

 kovacs_csalad_04

Így terveztétek?

Gyula: − Igen. Mindenképpen szerettünk volna három gyermeket.

 

− Hol szültetek?

Gyula: − Mindhárom babánk Debrecenben született meg. A szülés várható ideje előtt mindig kivettem az egyhónapos lelkészi szabadságomat, s a bátyáméknál vendégeskedtünk. Amint elkészültek az újszülött okmányai, máris hazajöttünk Haranglábra.

 

A nagyszülők távol élnek tőletek. Kinek a segítségére számíthattatok a gyermekágyas időkben?

Éva: − A helyi presbiterasszonyok összefogtak, s beosztották egymás között, hogy melyik nap ki főzzön, ki segítsen a takarításban. Más családok pedig elvállalták a már meglévő gyermekeink felügyeletét, ha el kellett mennünk egy rövid időre itthonról.

 

Mennyire vagytok mozgékonyak a három kisgyermeketek mellett?

Gyula: − Egyértelmű, hogy két gyermekkel könnyebb volt.

Éva: − Szervezést igényel egy-egy kimozdulás. Áront anyatejjel táplálom, ezért két-három óránál tovább nem tudom itthon hagyni.

Gyula: − Korábban Éva minden lelkészi eseményre elkísért, s ahová gyerekeket lehetett vinni, onnan a mieink sem hiányoztak.

Éva: − Dóra és Ádám most a gyermek-istentiszteleten vesznek részt.

 

Mennyire ismerik a helyi közösséget a gyermekeitek?

Éva: − Dóra itt jár iskolába, Ádám pedig óvodába. Itt vannak a barátaik.

kovacs_csalad_05

− Hogy érzitek magatokat Haranglábon?

Gyula: − Szeretünk itt élni. Már az első benyomásom is kedvező volt a templomról és a parókiáról. Egy mellékutcában lakunk, szépen parkosított az udvar, és csend vesz körül bennünket. Sokszor kiülök a teraszra elmélkedni, prédikációra készülni.

 

− Hogyan fogadnátok egy esetleges elhelyezést?

Gyula: − Erre nem igazán gondolunk.

Éva: − Még az itteni szolgálatunk kezdetén egyszer felvetődött, hogy máshová kerülünk. Akkor nagyon megijedtünk, hiszen épp csak megszoktuk a parókiát és a gyülekezetet. Akkor megbeszéltük Gyulával, hogy nem a ház, amelyben élünk, tesz bennünket egy családdá, hanem a közös életünk és a gyermekeink.

Gyula: − Ahol a család, ott van az otthon.

Éva: − Végül Haranglábon maradtunk.

 

− Papgyerekeknél mindig van egy kis zavar az otthon fogalmát illetően. Nálatok ez hogy van?

Gyula: − Korábban arra neveltem a gyerekeket, hogy csongorinak vallják magukat. Mára megváltozott a gondolkodásom, már idegen számomra a szülőfalum. Haranglábra jövök haza.

Éva: − A gyerekek mindig elmondják a nagyszülőknek, hogy a mi házunk a legszebb, s Harangláb a legjobb hely a világon.

 

Hogy telnek a hétköznapjaitok?

Gyula: − A hét minden napjára jut egy-egy szolgálati alkalom a gyülekezeteimben. Emellett hitoktatással is foglalkozunk. Többnyire a délutánjaim és estéim foglaltak. Két délelőtt Éva jár hitoktatni az iskolába.

 

Hogyan tudtok kikapcsolódni?

Gyula: − Számunkra már az is pihenés, ha eredményesen lezárult egy nap, s este le tudunk közösen ülni beszélgetni. Most még nincs lehetőségünk arra, hogy hosszabb kirándulásokat tervezzünk

 

Ha már a tervezésnél járunk, hogyan látjátok a jövőt?

Gyula: − Sokaknál elveszett a jövőkép. Mi, keresztyének más lelkülettel gondolkodunk. A lelkészek azok, akiknek állniuk kell a sarat, nekünk kell a réseknél felsorakoznunk. Mi szeretnénk itt maradni Kárpátalján, hogy a szétszakadt családokat megtartsuk az Isten közelében akkor is, amikor a férjek és az apák külföldön vállalnak munkát.

Éva: − Magyarországon és más külföldi államokban is vannak gazdagabbak és szegényebbek. Az emberi természet olyan, hogy minél több van, annál több kell neki. A mi családunknak az az elve, hogy amíg itt van feladatunk, addig meg fogunk tudni itt élni. Most az a legfontosabb, hogy együtt van a család.

 

Köszönöm, hogy megosztották velünk a gondolataitokat! Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Szólj hozzá!

More in Harangláb, Nagybégány, nagycsalád
Nagycsaládok Kárpátalján: a Ják család

Ezúttal a Nagyszőlősi járásba, a Tisza partján fekvő Tiszaújhelybe látogattam, ahol a Ják családot kerestem fel. Az ötgyermekes édesanyával, Anikóval...

Close